Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-03-11 / 11. szám
Valamikor a tél keményebb volt, ha enyhébben is csípett a hideg. Hiszen százszorta jobban érzi a tél jogát az, akinek korog a gyomra, rongyos a ruhája, hideg a lakása. Jobban fázik az, akit nem fűt belülről az élet forró reménye, akit nem melegít a szeretet. Tizenöt éve lesz jövőre, hogy lyukas cipőben, hideg lakásban fogadtuk a tavaszt. Az éjszakák még hűvösek, nagyon hűvösek voltak. Öcsém, aki a penészes fáinál aludt mellettem az ágyon, minden éjjel lehúzta rólam apám rongyos nagykabátját. Nem volt takarónk, párnánk. Csak a szalma maradt meg az ágyban. Minden a zálogházba vándorolt, a nagy falióra is, apám ingjei után. Anyám betegen feküdt, viaszsárga arcát kékre festette a görcsös köhögés. Fuldoklóit, valami összeszorította a torkút, nem kapott levegőt. Nem volt ereje már orvoshoz mennie. Az meg nem jött. Édesapám nevetős, erős ember volt, de elvitték a frontra. Megfagy ebben a nagy hidegben — mondotta anyám és fuldokló köhögésbe veszett a hangja. Mi legalább fűtünk, gondoltam. De ott abban a Szibériában még fa sincs. Csak hó, és süvítően hideg tél. Itt még van liget, vannak bombázott házak, lehet fát lopni éjszaka. Csak már kitavaszodna — mondta anyácskám, — kimennék a napocskára, az segítene. De a tavasz esős, ködös volt, A hadisegély elment orvosságra, sorra került anyám dunyhája is és öcsivel elvittük a zálogházba a nagylábast is. Csak a fekete ünneplőjét nem engedte anyám. Az kell, ha valami történne — mondta és fuldokolva szidni kezdett, hogy miért nem nézünk munka után. Hordjunk csomagot, vagy szedjünk hóvirágot és adjuk el az uraknak. — Meghalunk éhen — nyöszörögte és könnyekben tört ki. Akkor már régen nem jártunk iskolába, de senki ránk se hederített, nem kérdezték, miért csavargunk bámészkodva az utcán. Csak Dragonyné ripakodott ránk, a szomszédasszony. — Mit csavarogtok? Itt van egy kosár, eredjetek az erdőbe hóvirágért. Segítsetek anyátoknak. — A kosarat, amit elénk dobott, felemeltem, megfogtam öcsi kezét és nekivágtunk a várost szegélyező hegyeknek. Amikor kiértünk , a városból, a nap is kisütött és sugarai játékosan táncoltak az apró tócsák vizén. Az árokban még ott lapult a hó, de a partokon már zöldéit a fü. Nekivágtunk az erdőnek, átmentünk egy dombon, fel a másikra, de hóvirágot nem találtunk. Más irányba indultunk és egy napos ritkáson ott lapult a bokor tövén az első fehér hóvirágbokor. Öcsém kuncogott, nevetett örömében, én meg letérdeltem és szálanként letéptem a fázós apró virágot. Alig mentünk tovább, mint fehér pázsit burjánzott mindenhol az üde virág. De öcsi nem nyugodott. Ficánko'fjo tovább futott, én meg utána. Lassan a kosár is megtelt. De mi tovább barangoltunk. Észre se vettük, hogy már nem süt a nap. Hirtelen sürü köd ereszkedett az erdőre. Elindultunk visszafelé. Kerestem az utat, de nem találtam, így hát mentünk abba az irányba, ahol a várost hittem.’ Egyre sötétebb lett. öcsémnek, aki utánam tipegett, feltörte a cipő a lábát, nyöszörgőit, jajgatott. Megfogtam a kezét és úgy húztam magammal. Körülöttünk félelmes óriásokká nőttek a fák, sejtelmesen reszkettek az ágak, riadt állatok ugrottak fel mindenhol. Valahol távol, valami zúgott, recsegett hangosan. Arra indultunk. Csakhamar egy megáradt patákhoz értünk. Ez zúgott, ez locsogott a távolból és öcsém kétségbeesetten sími kezdett. — Nem erre jöttünk, gyerünk haza. Engem is elfogott a sírás, nem tudtuk hová, merre induljunk tovább. — Fáj a lábam. — Vesd le a cipődet — mordultam rá és én is mellé telepedtem, hogy kifújjam magamat. Amint ott nyöszörgUnk, hirtelen valami szürke szörnyűség rontott ránk csaholva. Rémülten ugrottunk fel és neki az erdőnek. De alig iramodtunk el, egy kemény hang reccsent ránk, SZÖDY VIKTOR: Csemege a laktanyában Egyikünk ma csomagot kapott, lelt benne egy zacskó tökmagot. Elosztotta — így járja ez nálunk: jó lesz majd, ha nem lesz mit csinálnunk. Eljött az est. Mind a tűz körül, A tökmagnak mind a tíz örül, mint rég látott déli csemegének — bontogatják mélán a legények. Kérdezd meg a fáradt katonát, mi idézte tel az otthonai s mire gondol midőn álmodozva úgy tesz, mintha csupán tökmagozna?... „öcsémnek most jól megy a sora —“ „Odahaza fő a vacsora —“ „Édesapám, most megy be a gyárba —“ „Jegyes párom, ki tudja, mily’ árva —“ E’kép sóhajtozik mind a tíz. Sej-haj, hazahívó tökmagíz ... Lobbantsa fel tökmaghéj a lángot — oszoljatok, korai ábrándok! SZÄNTÖ GYÖRGY Semmit se szólt és elment kedvesem, az álnok . .. Mosolygott, énekelt és távozott kedvesem, az átkozott.,. Fáj a szívem, higyj nekem, te hűtlen, szép szerelmesem! Hiúsági alkotóverseny Galántán Nagykaposi emlék Az „igazgató úr" felesége (Raschmann Éva) szívügye felöl faggatja Magda leányát (Kenesi Erzsébet) A lévaiak munkáját viszont csak dicsérni tudjuk. A színjátszócsoportnak úgyszólván minden egyes tagja felülmúlta a műkedvelő-színjátszást, egyedüli hibának talán, csupán az itt-ott előforduló nyelvbotlésről beszélhetünk. Különösen a Pu- chalszki igazgatót alakító Füry Ferenc, a Mária asszonyt alakító Raschmann Éva, a Dobek osztályvezetőt megjátszó Precechtel Béla, és a titkárnő szerepében bemutatkozó Kabáth Gabriella alakítását emelhetjük ki. Danis Gusztáv rendező — dacára a betanítási idő rövidségének — szintén részt érdemel a színjátszócsoport sikeréből. Véleményünk szerint, a lévai Csemadok színjátszőcsoportja részt vesz az Sprilisban megtartandó Csemadok színjátszőcsoportok szemléjének döntőjében! NEUMANN JANOS A nyitrai olvasó-konferencia A könyvbarátok hónapjának alkalmából március 1-én több mint 200 küldött jött össze Nyitrán a szlovákiai olvasó-konferenciára. Antonín Zápotocky elvtárs irodalmi tevékenységét tárgyalták. A nyitrai kerületen kívül még részt vettek ez osztravai és prágai kerületek küldöttei is. A résztvevők közt jelen volt továbbá Katarina Lazarová államdíjas írónő, és a közelmúltban elhunyt író munkatársai Kladnóból: Frantiska Hazová és Frantisek Sikola elvtársak. A megnyitó beszédet Ivan Litvaj a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség titkára tartotta, majd dr. Ivan Kusy irodalmi kritikus beszélt, aki kellőképpen értékelte az elhunyt írói tevékenykedését. Kiemelte, hogy Antonín Zápotocky elvtárs művel hűen ábrázolják a munkásság nehézségeit a kapitalizmus alatt. Művei eredetiségükkel és a munkásosztályba helyezett bizalmával biztos támaszt nyújt a ma és a jövő ifjúságának. A beszámolók után a rádió munkatársai hangszalagról megszólaltatták azt a konferenciát, amelyen az elhunyt író részt vett. A jelenlévők figyelmesen hallgatták az ifjúság nagy barátjának tanácsait, az írónak akit megértettek és szerettek. Sok ifjú olvasó nagyra értékelte Antonín'Zápotocky elvtárs könyveit, és regényeinek alakjait rézsletesen megbeszélték. Ilyen ünnepélyes keretek között nyitották meg a nyitrai kerület könyvbarátok hónapját. bácsi, Drevi Jancsinak hívták. Nagy bajuszt viselt, — Most eszembe jutott még egy alak. — Szólalt meg. — Homályosan emlékszem rá, de tudom, hogy szemüveget hordott, Pasztiráknak hívták és költőnek csúfolták. Nem nézett ki anyámasszony katonájának, lobbanékony verseket írhatott, mert a kakastőllasok egyszer megkötözve hurcolták végig a falun. Erre a sofőr is felfigyelt. Fejét egy pillanatra Józsi felé fordította és röviden, de kíváncsian megkérdezte: — Na, és aztán mi volt? — — Aztán ... ? Nem tudom mi volt. Mi mind a kerítésre másztunk, onnét néztük a szenzációt. De csak érjünk be a faluba, mindent felkutatok. — A falu szélén, egy sárga tábláról, Józsi hangosan olvasta; NAGYKAPOS. — örömében felnevetett és megveregette a szomszédja vállát. — Itt vagyunk. — ■j^lre az autó visszafelé vet- te az útját, a síkságra szürkeség ereszkedett. Egy órája utaztak már, de egyikük sem szólalt meg. A motor búgott a sötétség sűrűsödött. Józsi jobbkezére könyökölt és elgondolkozva bámult a sötétségbe. — Minden megváltozott öregem — mondta egyhangúan. — Űj házak, új utak, új kórház, mintha az emberek is újak volnának. — Aztán sokáig csend volt. Végre a sofőr is megszólalt: — Te mi a fenét szomorkodsz ’ Talán nem örülsz neki, hogy minden új a faludban? — — Dehogy nem... De tudod öreg, beépítették a régi bujócs- kahelyünket. — Erre mindketten felnevettek. Ezekben a napokban folytak a galántai járásban az Ifjúsági és népművészeti alkotóversenyek. A versenyeken részt vett 39 együttes, ebből 11 színjátszó- csoport, 9 táncegyüttes 8 énekkar és 11 zenekar, (fúvós, jazz és népiegyüttes) azonkívül több mint 40 egyéni szám. Természetesen bekapcsolódtak még a kézügyességgel rendelkezők is. (kézimunka, rajz, festmény) Ezek munkáit a galántai pionírházban állították ki. A táncegyüttesek nyertese a taksonyi CSISZ szervezet tánccsoportja volt. Nhgy sikerrel mutatták be a „Szálkái mulatság"-ot. A táncot Zimonyi Ilonka tanította be, aki szólőtán- cosnője az együttesnek. Ügyes volt a galántai magyar tizenegyéves iskola „széktánca“. A diószegi nyolcéves magyar iskola énekkarának fellépése volt a legsikeresebb. Kedves volt a magyar táncuk is. (Petrik Erzsébet tanította be.) Ebből láthatjuk, hogy a diószegi nyolcéves Iskolában komoly kultúrmunkát végeznek. Pintér Ferenc iskolaigazgató szlwel-lélekkel tanítja diákjait. Az ö diákjai közül való az I. osztályos Jánoska Rudolf, aki mint szólóhegedüs fiatal kora ellenére is megállta helyét. Patkóié elvtárs Vízkeletről szintén mint szólista lépett fel, nagy sikerrel. A galántai CSISZ szervezet jazz-zenekarának tagjai szép munkát végeztek. Természetesen még akad csiszelni- valő. Ne feledkezzünk meg Sárközi népizenekaráról sem, aki igazi népművészetet vitt játékába. A színjátszók közül a legjobb csoport a diószegi volt. Kiss Rafael "ezefésével .,A bujőcskát" mulatták be Szép élmény volt a galántai győztesek estje és reméljük, hogy a kerületi versenyeken ismét találkozunk velük. mm A Nászutazás egyik kacagtató jelenete: Leánylátogatói várnak a legénylakás lakói — Ugorj le érte, jó lesz egy kis meleg levesre anyátoknak — szólt rám és örömmel szorítottam magamhoz a puhabundájú nyálat. Amikor a városba értünk, büszkén feszítettünk a szekéroldalban heverő szénán. Ha ismerős gyerek jött velünk szembe, tüntetőén elfordítottuk a fejünket és az eget néztük. Észre se vettük, egyszerre csak megállt a kocsi. — Itthon vagyunk! — rikkantott öcsém és nevetve leugrott a járdára. — Anyácskám! Anyácskám! Itthon vagyunk! — futottam le elsőnek a meredek lépcsőn a pinceszobánkba. Odabenn néma emberek fogadtak és szánakozva néztek 'dm. Megdermedtem a rémülettől. Az emberek félreálltak és ott feküdt anyám ünneplőbe öltöztetve, békésen a fekete koporsóban. — Anyám! Anyácskám! — borultam zokogva a koporsóra. Zokogott öcsém, úrt mindenki. Nem tudom, meddig maradtam \gy anyámra borulva. Talán órákig, talán napokig, nem tudom. Valaki megsimogatta a fejem, megfogta a váltam. Az öreg erdész volt. — Gyerünk — rebegte. Megfogta a kezünket, elindultunk ki 1 szobából. Amikor az ajtóból visszanéztem anyám keblén ott fehérlett a sok-sok apró hóvirág. A mi hóvirágunk volt és anyám mosolygott. Odakint hűségesen várt a kocsi elé fogott sovány lovacska. Íz erdész felemelt és ráültetett mindkettőnket a szekéren he- wrő szénára. Felült ö is. Köszönt a szomszédoknak és ostorával neglegyintette a lovat. — Gyite! — mondta és ismét nekivágtunk vissza az útnak, iz erdő felé! SZŐKE JÓZSEF Csemadok siín/átszők szemléié Ogyallán A Csemadok Központi Titkársága újabb bizonyítékát nyújtotta kulturális hivatásának, hogy elősegítse a csehszlovákiai magyar színjátszást, szemlét írt ki, négy kerület egy-egy Csemadok színjátszó csoportjának részvételével. A szemle bemutatói közül az ógyallai bemutató volt a legszámottevőbb talán, hiszen itt nem is egy, hanem a somorjai Csemadok színjátszókon kívül a lévai színjátszók is felléptek egy egész estét betöltő színdarabbal. Ezekről a szépen sikerült estékről szeretnénk most beszámolni. Ogyalla. A nézők jóval az előadás előtt zsúfolásig töltötték meg az új kultúrterem óriási nézőterét. Nemcsak az csábította ilyen nagy számban a város lakósait, hogy a jónevű somor- jaiak tartanak előadást, hanem a színdarab híre is, hiszen Dicho- vicnij kitűnő szovjet író zenés vlgjátékát, a „Nászutazást“ mutatták be a somorjai helyi Csemadok csoport színjátszói. Nem is csalódott az ógyallai közönség, hiszen az a sok taps elárulta, hogyan szórakoznak. Igaz meg is érdemelte a fordulatos és fülbemászó dalbetétekkel aláfestett darab, — egy mélytenger kutató professzor és az expedícióban résztvenni akaró három fiatalember komikus ösz- szecsapásait tárja elénk, melynek befejezésképpen nászutasokká válnak a tudományra szomjazó tengerésznövendékek. Vasárnap este Szlotwinszky és Szkowronszky lengyel szerzők Igazgató úr nevenapja című társadalmi szatírát mutatták be a lévai Csemadok színjátszói. Ha a somorjaiaknak is jő hírnevük van, de a lévaiaikat egyenesen hivatásos színjátszókkal egyenrangúaknak hlresztelte a fáma. Az „Igazgató úr nevenapja“ a második világháború gramofonlemezeket gyártó üzem igazgatója, akit a vállalat jó munkájáért emelt igazgatóvá. Ez a mimkaköre kiskirályoskodővá teszi, nem ismer okosabb embert magánál, még a gyár érdekeit is alárendeli gőgjének. Végül lekö- szöntik az igazgatói székéről, és visszatér első munkaköréhez. Szellemes, vakmerőén ostoro- ló szatírát ismertünk meg az „Igazgató úr nevenapjá“-nak bemutatójában. I Mondjunk végezetül néhány szót a két színjátszócsoport szereplőiről. Sajnos a somorjaiak- oan csalódtunk kissé, több felkészültséget, élethűbb ábrázolást vártunk tőlük. Talán egyedül a Szinykov professzort alakító Sipos Ernő és a kormányos szerepében Füle Mária, továbbá az Alexandra ’ nénit megjátszó Sztrizsenecz Eta játéka emelkedett ki az átlagos színvonalból. Balhéim Mária, a darab rendezője sem végzett tökéletes munkát. Lehet, hogy kevés idő állt rendelkezésére a szlnjátszócso- portnak ehhez az elég igényes vígjátéknak betanulásához, de bírálatunkkal: csak használni szeretnénk: inkább könnyebb színdarabot, — de tökéletesebb színészi teljesítményt mutassanak be a jövőben. — Várjatok! Dermedten álltunk meg. Mit kerestek itt? — reccsent ismét a hang és egy torzonborz szakállas ember állt előttünk a vállán keresztbe vetett fegyverrel. — Ne bántson bácsi — sírt az öcsém. — Haza akarunk menni — nyöszörögtem. — Hová? — A városba. . — A városba? No vegyétek a kosarat és gyertek. Megindultunk egy darabon a patak mentén az erdész mögött. Kicsit feljebb egy szűk völgyecskében faház húzódott meg. Á kutya örömében csaholva rontott az udvarra. Egy töpörödött öreg néni jött elénk. Amikor észrevett, sopánkodva bevezetett a meleg szobába, meleg levest adott és mindenről kifaggatott. Sajnálta anyácskánkat, simogatta öcsém fejét. — Holnap majd az erdész bácsival haza mentek — mondta és bedugott a meleg ágyba. De másnap esett az eső, fújt a hideg szél. Megöntöztük a virágot és maradtunk. Csak harmadnap indultunk el a városba. -4z erdész befogta a lovat, felültünk a kocsira és vidáman nekivágtunk az útnak. Gyönyörűen sütött a nap. Az utcán felszáradtak az apró tócsák, a szél elpihent. Hirtelen nyúl ugrott elénk az útra. Az erdész felkapta a fegyverét, egy dörrenés és a nyúl bukfencezve terült el élőt tünk. A gépkocsivezető két hosszút kürtőit. — Gyere már Józsi. — Mondta aztán únott hangon. Józsi beült a kocsiba, nagyot csapott az ajtón és nevetve mondta: — Háború óta nem voltam, szülőfalumban. A mindenit neki — és csak úgy szokásból megvakarta a fejét. — Na mehetünk! — Az autó elhagyta a várost, az országúton robogott. — Tudod te mit jelent ez öregem? A szülőfalumba megyek. Mennyi emlékem van ott eltemetve ... A sofőr nem nagyon figyelt Józsira. Szájában cigaretta füstölgött, tekintetét merevül sze gezte az úttestre. Józsi azér átszellemülten tovább beszélt: — Itf voltam gyermek... Mindig mellettem volt anyám, simogatta szőke fejemet... Jő v gyermeknek lenni. Igaz öreg? — Dehogy igaz! most sokkal jobb. Az autó új betonútra került, száguldva nyelte a kilométereket. A földek még nedvesek voltak, a levegő is hűvös, de a tavaszi nap, hosszú meleg sugarakat bocsájtott ki a megzavart felhők mögül. Megint Józsi szólalt meg: — Volt a faluban egy öreg
