Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-02-19 / 8. szám
lói* mesék ROMÁNC A nagy baromfiudvaron ando bávaság tudattalan boldogságában élt az idei liba. Csak néha- néha pillantott nagy sónáran a veteményes kert üde zöldségeire, szívének szent szerelmére, az enyhén bokrosodó fejessalátára. Ilyenkor elszorult a szíve — Enyém leszel-e valaha, b legszebbje nemednek? — gá- gogta panaszoson. — Közel és mégis elérhetetlen vagy, mert a kegyetlen kertész féltékenyen vigyáz rád. Emészt a vágy és elfogynék, ha zord végzetem nem azt parancsolná, hogy hízzak. Ó, boldogtalan életem! A fejessaláta lehajtotta fejecskéjét és szemérmesen el - zöldült, ami ugyanaz, mintha elpirult volna. — Te szép liba, — sóhajtotta epedón — ha már madár vagy, miért nem röpülsz hozzám, hogy kebledre borulhassak? Múlt az idő, nőtt a szerelem, de a két szerelmes mind szomorúbb lett. — A halál lehelletét érzem — gágogta egy este az idei liba. És a fejessaláta megborzongott. Csak akkor látták viszont egymást, amikor mindakettö már a ravatalon feküdt, az egyik saját zsírjában kisütve, a másik ecetben és olajban úszva. Egy kövér ember hajolt föléjük, beléjük szúrt és elnyelte őket. — Végre boldog vagyok! — sóhajtotta az idei liba, miközben a fejessalátával összeölelkezve a kövér ember bárzsing- ján keresztül a gyomorba zuhant. Es a fejessaláta elhalón re- begte: — Ha már életünkben ném lehettünk egymáséi, legalább egy sírban fogunk pihenni. DIVAT A fiatal orvos szobájában női csontváz állt. Az orvosnak volt egy jókedvű barátnője, aki egyszer kegyelet nélkül való pajkossággal a csontváz fejébe nyomta a maga divatos párizsi kalapját. Azután nem merte többé elvenni és a kalap ott maradt a koponyán. A fiatal orvos külföldi útra ment és csak másfél év múlva jött vissza. Régi szobájában a régi helyén talált mindent. Éjjel valaki fölrázta álmából. Ijedten nézett fel. A csontváz ott ült az ágya szélén és szemrehányón mondta: — Mondhatom, szépen bánik velem. Másfél év óta ugyanabban a kalapban járok! VITA A KÖLTÉSZETRŐL A kávéházban fiatal emberek ültek és a költészet céljáról és hasznáról vitatkoztak. Azonban nem tudták megállapítani, hogy tulajdonképpen mi a költészet? Végre megkérdezték azt, aki legsavanyűbb arccal hallgatott: — Hát te mit gondolsz! Mi a költészet? A savanyú ember mogorván felelte: — Mellékfoglalkozás. A BOLDOGTALAN SZERELEM A fiatal költő boldogtalanul és reménytelenül szerelmes volt egy bájos, ifjú leányba. Megható és érzékeny versekkel ostromolta álmainak földönjáró tündérét, szívtépön ecseteivé azt a fájdalmát, mely költői keblét dúlja. Ezeket a verseket az újságokban kiadta és minthogy elég jól fizették, nagyon megelégedetten és jől élt. vastag szivarokat szítt és szépnek látta a világot. Végül a fiatal leány sem tudott ennyi fájdalomnak és szenvedésnek ellent- állani, meglágyult és ö is szeretni kezdte a költőt. — Végem van! — hörögte a költő sápadtan, amikor ez a boldogság lecsapott rá — miből fogok ezután megélni? A KIS SZÓRAKOZOTT A tudós tanár az országúton andalgott és a denevérek szokatlan és sajátságos nemi életéről elmélkedett. Annyira belemélyedt ebbe a fontos kérdésbe. hogy nem hallotta a féléié közeledő automobil vészes pö- fögését és tülkölését Az automobil ilyenformán belegázolt a tudós tanárba, leütötte lábáról, fejét pedig Jcörülbelül ötven méternyi távolságra röpítette a bokrok közé. Amikor az automobil továbbrobogott, a tanár gépiesen fölült, megtapogatta magát ésacy szólt: ™ — Ma pokolian szórakozott vagyok. Azt sem tudom, hol a fejem ? A sors iróniája Dolgok, amelyek egyáltalán nem magától értetődnek VAJDA JÁNOS: Húsz év múlva (Gina emlékkönyvébe) Mint a Montblanc csúcsán a jég. Minek nem árt se nap, se szél. Csöndes szívem, többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély. Körültem csillagmiriájd Versenyt kacérkodik, ragyog. Fejemre szórja sugarát: Azért még föl nem olvadok. De néha csöndes éjszakán Elálmodozva, egyedül — Múlt ifjúság tündértaván Hattyúi képed felmerül. £s ekkor még szívem kigyúl. Mint hosszú téli éjjelén Montblanc örök hava. ba túl A fölkelő nap mégjelen... i A postai írópulton volt tolt. Sőt írni is lehetett vele! Az éjjel szörnyű álmom volt. — Mit álmodtál? — Képzeld, a feleségem és Gina LolObrigida hüjbakaptak értem. — No és? — Es a feleségem győzött! • Egy ismerősöm ért a sporthoz. Nemrég nyert a Sazkán! * Oj épületbe költöztünk. Működött a vízvezeték! * Ismerek egy házmestert, aki rendszeresen söpri a járdát. * Egy telefonfülkében volt te lefonkönyv. ötletes újítás lnventúra ★ Ar ★ Kép szöveg nélkül ★ ★ ★ ★ Újfajta cigaretta került forgalomba. A minősége még két hónap múlva sem változott. Szíves fogadtatás ★★★★★★★★★★ ,,yllá as szem mel" A fiatal író néhány írásával meglehetősen jó helyet biztosított magának a parnasszusi ranglétrán. ''Azt mondták rőla, hogy tehetséges. Felfigyelt rá a kritika, a közvélemény, a lapok, közismert és elismert lett egyszeriben. Nem mondhatnánk, hogy a dolog nem esett neki jól. — No lám — mondogatta elégedetten — no lám, — és körülnézett. hogy glóriá jának anyagi velejáróit is felfedezze és lc- szüretelje. — Lehoznád néhány írásomat —■ állított be a „Hang“ szerkesztőjéhez. — Mindent! Hozz versét, szatirát, gyermekmesét — másnap lejön! Hozz folytatásos regényt, krokit és novellát, máris el van fogadva! — No lám — dörmögött megelégedetten — hát így áll a dolog. Nem rossz, határozottan nem rossz. S úgy gondolta, hogy kezdetnek ez elég is. Néhány hét múlva a „Toll“ szerkesztőjét fogta él. — Egy elbeszélésemről lénné sző T- mondta, és várta a hatást — ha fel tudnád használni. A szerkesztő átölelte és megcsókolta az arcát. Látatlanul elfogadtam, öregem — lelkesedett — holnap szállítsd, holnapután jön. — Ejnye, ejnye — csóválta fejét írónk a megelégedettség tetőfokán. És minden átmenet nélkül az a gondolata támadt, hogy írni kellene. Valamit! Bármit, amit odaadhatna a Hang vagy a Toll szerkesztőjének. csőket lesimítva. Három vérve- rítékes, lélekölő óra alatt megírta. Becsületére legyen mondva, azonnal össze is tépte. Megsemmisltően rosszul sikerült. Először életében tanácstalan volt. Nem tudta eldönteni, egy termelőszövetkezetbe menjen-e kocsisnak vagy inkább egy nehézipari üzembe liftkezelőnek? Mind a két foglalkozás határozottan szimpatikusabb volt, mint az írásmesterség. A következő napokban egy kultúrtársaság kért tőle eszt- rádműsorhoz anyagot. Megígérte. A könyvkiadó felszólította, hogy adja ki összegyűjtött munkáit. Ő összegyűjtötte három létező írását és ezt is megígérte. Egy _ készülő antológiához, szerkesztői friss írásokat reméltek tőle. Keményen és férfiasán biztatta őket: lesz! Az írást már régóta meg sem kísérelte. Hol egy kávéházbán, hol egy ligeti pádon gubbasztott és elmélkedett. Életem, halálom, földi hiábavalóságon! Közbén fanatikus hittel, elszánt türelemmel csodát várt. Égi jelt, múzsa csókját vagy valami hasonlót. Ezekben a napokban egyedüli szórakozása vólt, fiogv összeszámlálta, kinek, mit és ménnyit Ígért. Bámulatos eredmény született. Megírandó dolgai betöltötték három verskötetet, néhány szatíra- és novellagyűjteményt és vagy tíz további vegyes kötetet. Valóságos szellemi arzenál volt, mellyel meg lehetne hódítani, tíz államdíjat. írónk gyöngédén becézte ezeket a légies tüneményeket, babusgatta és szellemi gyermekeinek nevezte őket. — írok — határozta el pillanatokon belül. Hazament, asztalhoz ült, papírt, tollat készített elő és kinézett az ablakon. Várta a gondolatokat. És 3 gondolatok nem jöttek! Egy szarka jött és az ablaka előtti telefon oszlopra szállt, ott csörgött, vonat dübörgőit a mesz- szeségben. A távoli erdők Hlás ködben tündököltek, de a gondolatok csak nem jöttek. Már türelmetlenkedett, nagyfülü nyuszikát rajzolt a papírra, amikor rájött, hogy mi' a hiba. Nincs hangulat, nincs belső kényszer, üres a fej, terméketlen az agy. — Most nem mégy — intézte el könnyedén egy kézlegyintéssel. A rádió kultúrmunkatársa az utcán csípte őt el. — Kéményseprőt látok egy szatirát várok! — kiabálta már messziről jókedvűen. — Jó, — egyezett bele hősünk tömören és megfogadta, hogy ezt a szatirát azonnal megírja. Kávéházba ült. és várt. Jött a pincér, jöttek a sakkozók, a darűtollas kalapot viselő öreg nénikék, de a gondolatok megint nem jöttek. Megivott három feketét dupla cukorral. Semmi! Megivott egy fél literbort. Semmi! Megivott egy fél- decit. Berúgott! Ne-nem olyan kö-könnyű dolog ám ez — bizonygatta magának hazafelé ménét, — erh- ber kell ehhez. Néhány napi erőgyűjtés után újból nekiugrott a dolognak. Megvolt már a téma, a mondanivaló, sőt a csattanója is ki volt formálva. Már csak meg kellett írni szépen, gördülékenyen, az egyenetlenségeket, görÉs még mindig bízott a csodában, bár néven nevezendő oka erre már nem volt. Hála azonban a természet nagylelkű gondoskodásának, semmi sem tart örökké! Mint már említettem, írónk tehetséges volt, tehetségesen tudott várni, tűrni, remélni, és a csoda bekövetkezett. Látott egy embert, aki önzőén és vadul, öregekét, gyermekeket letiporva fel akár! jutni a villamosra, de lepoty- tyant, mint egy túlérett gyümölcs, bele egy tisztességes pocsolyába. Ügy kell neki — örvendett hősünk jogos irórtiával, és arra gondolt, hogy mi lenne, ha megírná. Nem nagyon bízott a dulogban, de azért hozzáfogott Az első mondatoknál jött a csoda. Hogyan, hogyan ném, pergő friss áradat ömlött szét ereiben, agyából jólolajozott csapágyakon viharzó mondatók csúsztak elő, tüzes szóképek robbantak sziporkázva, a töltő- « toll vadul ficánkolt kézében. Élek! — ujjongott gyermekes örömmel, anélkül, hogy a változás okáról számot tudott volna adni — élek! — És az írás megszületett! DUBA GYULA 1957. február 19.
