Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-12-17 / 51. szám
— Kipihenjük majd magunkat a tengerparton — felelték Klokovnak, amikor megkérdezte, mi célból mennek Ogyesszába. A Rosszija csak másnap reggel futott be a kikötőbe, mindhárman vissztértek tehát az állomásra. Vlagyimir és Leonyid elhelyezkedett a vendégszobában, de Klokov számára nem volt hely. Barátai rábeszélték az ügyeletest, engedje meg, hogy Fjodor az állomáson aludjék. Klokov új barátai nagyon természetesen és merészen viselkedtek. Hamar megegyeztek az állomási ügyeletessel, nagyon gyakran elegyedtek szóba a milicistákkal, cigarettával kínálták őket és eltréfálóztak velük. Jólöltözöttek és magabiztosak voltak. Délfelé Vlagyimir és Leonyid hirtelen elhatározta, hogy mégis ellenkező irányba utaznak. — Elmegyünk Krimszkájáig, onnan közelebb. De a krimszkájái állomáson Szennájáig váltottak jegyet és onnan hajóyal Kercsbe utaztak. A kikötőben körülbelül egy óráig söröztek, majd Vlagyimir pénzt adott Klokovnak és megparancsolta, hogy menjen ki az állomásra. — Bemegyünk a városba, valami dolgunk van... — magyarázta. Sokáig várt rájuk Klokov. Csak éjféltájt érkeztek az állomásra. Reggel jegyet váltottak Znamenka I-re, de az egyik állomáson leszálltak és amikor a szerelvény eltűnt, gyalog folytatták az utat. — Közel van, hamar átsétálunk. Meguntuk már a sok sötyögést a vonaton. ,,Ho-hó barátoeskáim — fogant meg a gyanú Klokov fejében — ti valószínűleg tolvajok vagytok és azért utazunk annyit össze-vissza, hogy ne akadjanak a nyomotokra.“ — Egész úton Ogyesszáig azon gondolkodott, mi most a teendője. „Az én papírjaimmal semmi jó állást nem kapok — határozta el végre magát — egyelőre velük maradok. De semmi gyanús dologba nem ránthatnak be... Most már nekem a kis vétségért is súlyosan kell bűnhődnöm. Ogyesszában vendéglőről vendéglőre jártak, megnéztek egy olasz filmet és az éjszakát újra az állomáson töltötték. „Ügyes fickók. Még egy miticista sem kötött beléjük“ — gondolta elismerően Klokov, amikor a csavargás napjai után végre először nyújtózkodott ki tiszta, fehér ágyban. Reggel Leonyid és Vlagyimir kijelentette, hogy Zsitomirba kell menniök. — Ha munkát akarsz, tarts velünk. Onnan csak egy ugrásra van a szovhoz. Klokov ezúttal is beleegyezően bólintott. Zsitomirba sokáig bolyongtak céltalanul. Padokon bóbiskoltak, ameddig bejött a munkásvonat, amellyel Zdolbunovo-ba mentek. Zdol- bunovoban Klokov rettenetes pillanatokat élt át. Megértette, hogy újra olyan útra tért, amely bajba vezet. Amikor az elnéptelenedett peronon a nagy hőségben ide-oda ténferegtek, váratlanul egy fiatal milicista lépett hozzájuk. — Kérem az irataikat, polgártársak! Rég figyelte már ezt a három embert. Gyanús volt furcsa szabású, új, kockás bélésű köpenyük, de különösen Vlagyimir, aki apró, zavaros szemével át meg átfürkészte a környéket, mintha keresett volna valamit. — Az iratainkat? — kérdezte udvarias mosollyal Leonyid. — Ha szabad érdeklődnöm, mi'ért? Klokov már éppen el akart szaladni, de Leonyid tekintetével mintha a földhöz szegezte volna. — Megállj, te ostoba! — sziszegte a fülébe. — Adják ide az irataikat — makacsolta meg magát az őrmester — vagy kövessenek. — Ez már beszéd! Követünk akár a világ végére is — hajolt meg udvariasan Vlagyimir. — Menjünk, barátoeskáim. Bár még egy korty vodkát sem ittak ezen a napon, Klokovnak mégis úgy tűnt, mintha két társa egy kissé ittas lenne, sőt mintha még dülöngélnének is. Az őrszobában rekkenő meleg volt. Nyemi- gajlo milicista hadnagy álmosan, bágyadtan nézett a bekísért három emberre. Ameddig nagy figyelemmel átnézte iriataikat, Klokovot még a hideg is kirázta. „Az ördög tudja, miért kellett hozzájuk csatlakoznom. Most megint hűvösre tesznek, aztán min bizonygathatod, hogy nem loptál és semmi közöd hozzájuk!" — Rosztovból jönnek tehát — kérdezte Nye- migajló és lustán hátradőlt székében. — Onnan, onnan, főhadnagy elvtárs! — hízelegett Leonyid, holott jól látszott, hogy mind- "össze egy csillagocska szomorkodik a tiszt vállán. — A Rosztszelymasban voltunk, a szovhoznak vettünk gépeket. Hallott-e már a mi „Vorosi- lov“-unkról? — kapcsolódott a beszélgetésbe Vlagyimir is. - Nagyon gazdag szovhoz. Most is félmillióra vásároltunk gépeket... — igen, nagyon fellendült most a mezőgazdaság — erősítette meg a hadnagy is. - Hát a bőröndben mi van? — éledt fel benne hirtelen az éberség és amikor Vlagyimir odanyújtotta a barna bőr koffert, beletúrt a fehérnemű és valami papírok közé. — A - elevenedett fel. - Maguk is zenekedvelők ? — Hogyan? - csodálkozott Vlagyimir és a hadnagyhoz lépett. — Bessa me muceio — a hadnagy pattintott egyet kezével és egg darab papírról dúdolni kezdte az édeskés románc szövegét. — A szovhozban is szeretik a szívhezszóló dalokat... élénkült fel egyszerre Vlagyimir. — Helyes, minden rendben! - mondotta a hadnagy. — De azért mégis csak visszatartom önöket, visszatartom addig, amíg lemásolom a kis románc szövegét — és saját buta tréfáján nevetve, Nyemigajlo leírta a dalt. Vlagyimir és Leonyid hanyagul cigarettázott. Természetesen a hadnagyot sem felejtették el megkínálni. Miután udvariasan elköszöntek a zavart őrmestertől, ráérően sétáltak a megálló felé. Csak amikor már eltűnt az állomás épülete állt meg Leonyid és csókot intve énekelni kezdett: — Bessa me muccio! Azaz csókolj meg muc- ció! — Hirtelen elkomolyodott és határozottan mondta: — Ideje visszatérnünk a bázisra. Nem sok olyan hülye szaladgál a világon, mint ez a „főhadnagy“. Még kellemetlenségeink lehetnek ... — Fjodor — fordult Klimovhoz — mi most Rostovba megyünk, onnan majd egy alkalmi autóval a szovhozba — mondotta Vlagyimir a szovhoz szót kihangsúlyozva. Klokov szótlanul bólintott. „Ezekkel a fiúkkal nem buksz te le" — gondolta magában boldogan. A rádióleadő két gumírozott zsákba volt bebugyolálva, amelybői Leonyid még néhány pisztolyt, négy gránátot, valamilyen térképeket számjegyekkel sűrűn teleírt noteszeket és húsz százrubeles csomagot vett ki. Mindezt elásták, Klokovnak egy Waltert nyomtak a kezébe és minden felesleges szőszn- porítás nélkül a sötétségbe borult cumani erdő felé indúltak. Még az úton elmondták Klokovnak, hogy a „vasfüggöny“ mögül jöttek és dolga végez- tükkel nemsokára vissza is térnek, — Ha könnyen akarsz élni, tarts velünk. Ha nem akarsz, imádkozhatsz is lelkiüdvödért - mondotta Leonyid és kezét félre nem érthető mozdulattal süllyesztette zsebébe pisztolya után. A volt tolvaj minden habozás nélkül az ellenség szolgálatába állt, megegyezett velük, hogy méltányos fizetség ellenében dolgozik nekik, majd velük együtt átszökik a határon. így lépett Klokov a hazaárulók sorába. Reggel Vlagyimir és Leonyid még egyszer ellenőrizte a rádióállomást, táviratokat szövege- zett meg és olvasott el. — Közöljük a gazdával, hogy veled íérünk vissza. Esteledett már, amikor a két barát felszerelte az antennnát az iránytű után megállapított észak-déli irányba. — A fene egye meg — átkozódott Vlagyimir — valami állomás van itt mellettünk, nagyon zavar... Egy óra múlva befejezte az adást és sietve leszerelték a leadót. Leonyid valamilyen porral bedörzsölte cipőinek talpát. — A kutya így nem tudja követni nyomunkat — magyarázta Klokovnak. Sokáig mentek az erdőn, míg végre is a fáradság leterítette lábukról és elnyomta őket az álom. Reggel becsomagolták a hátizsákba a rádió- leadót s a köpenyeket és gondosan elásták. — Jegyezd meg jól a helyet! — parancsolt Klokovra Vlagyimir. — Nemsokára vissza kell térned ide. A pénzt és a pisztolyokat a bőröndbe tették és Mosanica falván át gyalog mentek az olikai állomásig. Még aznap tovább utaztak Rosztovba. Vlagyimir és Leonyid Novorosszijba készült. Az állomáson adtak Klokovnak 1200 rubelt. — Vissztérsz a cumani erdőbe, kiásod a leadót és elviszed a Krimszkaja állomásra, —rendelkezett Vlagyimir. — Június 28-29-én találkozunk Rosztovban. Onnan megyünk át a „kordonon“ ! Rosztovba érve Klokovnak az állomásra kell majd mennie, ahol az auaóbusz megálló melletti két villanyoszlopra ceruzával ráírja, mikor érkezett, majd két-három napig minduntalan kimegy a térre, hogy ott várja őket. Jobb kezében összecsavart újságot tart, öltönyének bal hajtókájára pedig egy biztosítótűt tűz. — Lehetséges, hogy nem mi jövünk a találkára, hanem egy emberünk, ö nála is lesz újság, csakhogy a bal kezében. Jegyezd meg jól — fején okvetlenül az én sapkám lesz - folytatta Vlagyimir. — Ez az ember felismer majd és elvezet hozzánk, — Ha Vlagyimirnak és Leonyidnak váratlanul a ktiűzött időpont előtt kell elhagynia Roszto- vot, az állomás melletti park kerítésének öt,ödjk deszkájára kiragasztanak egy házeladási hirdetést. Klokovnak a hirdetésben feltüntetett címre kell elmennie. A feladat végrehajtására tíz napot kapott, Szerencsésen elért a cumani erdőbe, kiásta a leadót és sóvárogva nézte az új köpenyeket. „Miért kell ilyen szép holminak a földben elrothadnia? Inkább eladom" - határozta el és begyúrta a köpenyeket is a bőröndbe. Klokov a nyolcadik napon ért Fasztovba. Mivel a pénze elfogyott már, a volt tolvaj elővette a köpenyeket, beadta a bőröndöt a csomag megőrzőbe és a piacra indult. Itt fogta el Konsztantyin Gribenko törzsőrmester. (Folytatjuk) T Mr. U D Ó S Guard í T Á $ Az amerikai szputnyik fellövetését december 3-ra harangozták be, többszöri kísérlet után a startot bizonytalan időre elhalasztották.“ Légköri zavarokra“ beszélik ki magukat, de hivatalosan kénytelenek voi tak bevallani, hogy a „Vanguard“ típusú rakétán újabb technikai hibákat fedeztek fel és ezideig még nem sikerült őket eltávolítani. A szovjet szputnyik II. közben 600-szor tette meg földkörüli útját. egy v széllel bélelt cirkuszelőadásunk. Időjárás jelentés: A következő napokra és hetekre. Az amerikai szárazföld felett nagy szélförgeteg veszélye forog fenn. Valószínűleg a lapok sűrű erdeiből indúl ki. Most adjuk át a szót Mister Van Guardnak, aki mint sok más ezer és ezer tudósító Ca- norelban élte meg az amerikai körrepülés dicső napját. Az alábbiakban közöljük telefonjelentését: „Ladies and gentleman! Megígértük, hogy helyszíni közvetítést adunk a mesterséges hold indulásáról. Betartjuk szavunkat, please — íme jelentkezünk. Részletes tudósítást adunk. Miután a very dammed szput- nyikok már hetek óta a világűrben keringenek, tulajdonképpen már nem is izgatja a kedélyeket, ha még néhány font súlyú szputnyikot lőnek ki a világűrbe. Ez valami egész normális. De mi a „szabad világ“ képviselői, mi nem a normálisát szeretjük, hanem a rendkívülit. 18 óra. Végtelen embersorok tolongnak a korlátok felé. Ott, ott van a rakéta Wonderfuli. Egy Big bandot szerveztek hogy méltóan mutassák be az USA (Ugyancsak Sokáig várt Akcióra) számára a csodálatos színjátékot. De... el kellett halasztani. Bolondos szél fújt és a Big band rázendíthette: El- fújta a szél... 22.40 óra. Na most kezdődik. Hatalmas fényszórókat szereltek fel, hogy az akció helyes megvilágításba kerüljön. O. k. A fényszórókat rendbehozták... Startolnak... Nem, még mindig nem. Záporeső keletkezik és a Big band játszani kezd egv very nice old songot: „Ee.. sőőő.. csep... pék, mely... lyek... a ra- kétá... ra e..es..nek.“ 23 óra. Bőrig áztunk. A hangszóró hirtelen jelenti: a rakétából elpárolgott a hidrogén. Megállt a lélegzetünk. 0.30 perckor. A rakéta mozdulatlan. Az amerikai erő megindító képe. A következő beszélgetést folytattuk egy tengerészeti tiszttel: „Miért nem startolunk? — Valami ördög bújt belé. — De majd kikergetjük. Please, ladies and gentleman — mondják csak, hol történt meg valami ehhez hasonló? Az oroszoknál egy kutya bújt a rakétába. Nálunk az ördög. Indeed — a mi lehetőségeink valóban korlátlanok. 1.20 óra. Még mindig nem sikerült a start. Már egész kimerültem. A kísérletező legénység is. Pedig ezek már elég edzettek, sok mindent kipróbáltak már. Nincs még szputnvikunk. De legalább volt Művészet és Szolidaritás a címe a Párizsban megnyíló képzőművészeti kiállításnak, amelyen a világ minden tájáról 525 neves festő és szobrász müveit mutatják be a fasizmus elleni francia ellenállás árváinak javára. A Londonban megjelent „Balett évkönyv" egyik tanulmánya csodálattal emlékezik meg a szovjet balettről és külön- sen Ulanova művészetéről. „Nem tapsoltam Ulanovának, mert az abszolút szépség iránti érzést nem lehet ilyen egyszerű fizikai mozdulattal kifejezni Művészete láttán mélységesen meghatódtam és végtelenül hálás voltam“ — írja a tanulmány szerzője. Josephine Bakert, a világhírű iélvér táncosnőt, aki visszavonult a színpadtól és Dél-Fran- ciaországban, Les Milandesben él nyolc fogadott gyermekével, felkereste Moseby norvég filmrendező és felkérte filmje főszerepének eljátszására, amely — Josephine életéről szól. Rosszul mennek a mozik Olaszországban. Az egyik római mozi bemutató előadásán a nézőtéren mindössze tizennégyen ültek, mire a mozi egyik tulajdonosa azt mondja társának: „Nem volna-e jobb az előadást valamilyen technikai okokból lemondani." Mire a társ: „Fájdalom, nem lehet, mert ezek egytől egyig meghívott vendégek.“ Vance Beourjaily „Kóbor Kutya“ című regénye a nyugati sajtóban nagy vitát váltott ki, A francia író regénye egy atómtudós küzdelmeit tárja fel, aki nem hajlandó tudását a rombolás szolgálatába állítani s emiatt üldözik. A jobboldali lapok kritikusai — bár elismerik a mű irodalmi értékeit — a „politizálás bűnét“ vetik az író szemére... A Belgrádi Jugoszláv Drámai Színház bemutatta Vszevolod Ivanov szovjet író „A 14 — 69. ■számú páncélvonat“ című drámáját. A bemutató előadáson megjelent a szerző is, akit a jugoszláv közönség melegen ünnepelt. Mister Van Guard utolsó jelentése: „Please. Önök is látják, egész egyszerűen nem megy. Pszt... most közeledik a szovjet szputnyik (a szélfú- vás megzavarta telefonbeszélgetésünket.) Benjamino Gigli E napokban halt meg Benjamino Gigli, a világhírű tenorista, aki Caruso halála óta a tenorok koronázatlan királya volt. Neve fogalommá vált. Csodálatos csengésű mély hangja elbűvölte az egész világot. Mindenütt, ahol csak fellépett, hangversenyeken vagy operaelőadásokon, már napokkal ezelőtt elfogyott az utolsó jegy is. Giglit sokan csak filmről vagy gramofonlemezekről ismerik, de az egész világ mindig áhítattal hallgatja és elismeri kiváló tehetségét. Benjamino Gigli egy középolaszországi kis városkában született, apja cipész volt. A kis Benjamino már gyermekkorában feltűnt rendkívüli hangjával. Nehéz élete volt, szülei nem taníttathatták és így kénytelen volt mint szolga elszegődni egy főnemesi házhoz, majd pincér lett és magánénekórákat vett. 1914-ben lépett először színpadra, csakhamar felfedezték és Toscanini, a milánói Scala karnagya maga mellé vette. Gigli karrierje gyorsan felfelé ívelt, Amerikában a Metropolitan operába szerződtették és onnan indult el világ körüli diadalmas hangverseny turnéra. Nemcsak az opera- irodalom ismert áriáit énekelte, hnein népszerűvé tette az olasz népdalokat is. Giglit nem vakította ei a siker, a fény és a pompa, amely körülvette és amikor 63 éves korában visszavonult a színpadról, szülőfalujában Recanati- ban telepedett le, ahol kórházat és iskolát is alapított. „Büszke vagyok erre, de nem beképzelt — mondotta — hiszen sohase feledkeztem meg arról, hogy mit jelent szegénynek lenni, világéletemben mindig segítettem, a szegényeket.“ A világ zenekedvelői sohasem feledkeznek meg Gigliről, a technika vívmányainak köszönhetjük, hogy hangjában halála után is gyönyörködhetünk. '1
