Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-01-29 / 5. szám
ft Alá as szem itt ll-ig Pál nyugodt volt. Az írásbelin dolgozott és sikerült is neki 3 példát kidolgoznia. A baj bent kezdődött a kabinetben. Valami nézeteltérés támadt'gazdám és egy ismeretlen férfi között. (Azt hiszem tanársegéd volt az illető.). Néhány napja, az általános főiskolai vizsgaidőszak alkalmából hosszabb beszélgetést folytattam egy főiskolai index-el. A tanulságos eszmecsere kapcsán sok érdekes dolgot tudtam meg diákjaink életéből és néhány komoly probléma is felvetődött, melyek sürgős és szakszerű orvoslásra várnak. Mint érdekes társadalomtudományi dokumentumot mindenekelőtt ismertetem a meginterjúvolt index személyi naplóját, melyben napi élményeit feljegyezte. íme: Január 3. Gazdám ma előkotort a szekrény mélyéből egy üres befőttes üveg alól, ahol eddig nyugodtam és kicserélte a borítékomat, melyet még tavaly leöntött tussal. Szép, nor- malizált hetükkel rám írta: Pacsula Pál, harmadéves gépészmérnök-hallgató. Január 6. Jóformán alig virradt még, Pál, a gazdám kiragadott a szekrényből, egy darabig simogatott, majd megcsókolt és bedugott a bal felső zsebébe. Éreztem, hogy reszket a keze és a szíve is valahogy furcsán, rendellenesen zakatolt. Sokáig voltam itt, még egyszer a zakatolás valóságos vonatdübörgéssé fajult. Aztán Pál kivett, kinyitott és átnyújtott valakinek. írja be tanár elvtárs1 — rebegte szánalmasan. Mogorva bajuszos férfi vett kézbe, unottan lapozgatott bennem, éreztem, hogy nem szimpatizál velem és legszívesebben kidobna az ablakon. Jöjjön még egyszer! — mondta és visszaadott. Ahogy hazaértünk, Pál földhözvágott és berúgott az ágy alá. Január 14. Pál újra kedves hozzám. Egy seprűnyéllel kihúzott az ágy alól, lekefélte rólam a pókhálót és azt mondta: Ma tökéletesen tisztában vagyok az anyaggal. Sikerülni kell: Mintegy másfél óra múlva vett elő. — Az arca halálsápadt volt, reszkető ajakkal motyogta: Egyedül Bernouilli — egyenletét nem tudom és éppen azt húztam ki. Mi lesz most? Nem tudtam neki tanácsot adni. Vártuk a fejleményeket. Aztán, hát igen... ő repült ki elsőnek és én utána. Széttéplek — hörögte otthon csikorgó fogakkal — széttép- lek és a maradványaidat elégetem: Aztán mégis megkegyelmezett. Január 15. Feltettek a könyvszekréfly tetejére. — Figyeld meg, hogy taijulok — parancsolt rám Pál. — nehogy azt hidd, én vagyok az’oka az egésznek! Január 17. Gazdám naponta az asztal mellett ül, 60-fok szögben meghajolva, térdei változó frekvenciával rugdalják az asztallábat. Tanul! Néha váratlanul felugrik, homlokához kap és összeborzolja a haját. Egy darabig őrült iramban futkos a szobában, majd újra visszaül. Aggódom érte! Január 19. Félek, hogy Pál nem normális. Tekintete réve- teg, ajkai állandóan és hangtalanul mozognak, reszket a feje. Tragédia jéghideg előszelét érzem fujdogálni. Január 21. Elvitték szegényt. 4 ember fogta, a fejére sportzsákot tettek, hogy ne lásson, de így is alig bírtak vele. A következőképpen történt: Váratlan lelpt. Mii/. 'RANK: Akit Thomas Miintzernek hívnak Telefoncsengetés. „VEB Thomas Müntzer traktorgyár“ — vettem fel a kagylót. — Itt a Thomas Müntzer könyvkereskedés — hallatszott a vonal túlsó oldaláról, — szeretnénk felhívni a figyelmüket, hogy új Thomas Müntzer képeket kaptunk! — Köszönöm — feleltem illedelmesen és letettem a kagylót, Keresztapánk képére éppenséggel nem volt szükségünk — minden ünnepélyes alkalomkor kaptunk belőle egyet. Ojabb telefonberregés. Az üzem igazgatója hivott: — Te, tudsz róla, hogy ma ünnepli a Thomas Müntzer LPG fennállásának harmadik évfordulóját ? A védnökségünk alatt állnak. Elmehetnél oda mint a gyár képviselője, valami ajándékkal'. <— Esetleg vihetnél néhány traktoralkatrészt — ajánlottam. — Azt nem — felelte az igazgató felháborodva — inkább valami... sokatmondó dolgot. — Egy másodperc alatt megszületett bennem az ötlet. — Mit szólnál egy szép Thomas Müntzer képhez? Az igazgató el volt ragadtatva. — Nagyszerű, ez lesz a legjobb! Hát jó. Leakasztottam egy Thomas Müntzer képet a falról, hónom alá vágtam és elindultam — végig a Thomas Müntzer-utcán, a Thomas Müntzer-parkon keresztül a Thomas Müntzer kiskertészek telepe mellett. Az LPG ünnepélyesen feldíszített udvarán a Thomas Müntzer kórus énekelt és az ünnepi beszédet a Thomas Müntzer-iskola egyik tanítója mondta el. En eközben lopva elhelyeztem az ajándékképet öt ugyanolyan kép mellé, melyeket előttem hoztak. Máskülönben minden nagyon jól sikerült. A kedélyes Thomas Müntzer-remetelakban felüdülve üldögéltem egy korsó sör mellett. Egyszerre csak hozzám csatlakozott egy ismeretlen férfi és magával cipel a pulthoz. — Ezt meg kell ünnepelni — mondta. — Igyunk valami erőset, — a Thomas Müntzer-sör igen gyenge! így is tettünk. Az egyik pohár a másik után ürült ki és a sok erőstől a végén igen gyengék lettünk. Újdonsült barátom váratlanul átölelt és a fülembe súgta: — És most- most igyunk pertut...“ — Én ... Willy vagyok — rebegtem meghatódva. — Es én Thomas... — dadogta botladozó nyelvvel... én Thomas ... és még hozzá ... Thomas Müntzer ... vagyok ... Végigfutott rajtam a hideg és bizalmatlanul néztem rá. — Hagyd ezt az üres fecsegést! — De én... én tényleg Thomas Müntzer vagyok! — Elöntött a méreg. Világos, hogy ez a fickó hülyének néz engem. — Ne beszélj hülyeségeket — mordultam rá. Rámnézett. — En Thomas Müntzer vagyok — kiabálta. — Thomas Müntzer! Otthagytam öt. Másnap véletlenül találkoztunk a Thomas Müntzer emlékmű előtt. Meghökkenve néztünk egymásra. Aztán nevetni kezdtünk. 6 előhúzta személyazonossági igazolványát és kiderült, hogy tényleg Thomas Miintzernek hívják. — Ma aztán tényleg felöntőnk a garatra — mondta. — De hol? — kérdeztem. Nem felelt, csak rámkacsintott. Mindjárt megértettem. Szó nélkül mentünk egymás mellett és bementünk a lokálba, anélkül, hogy elolvastuk volna a bejárat feletti neon-f elírást: ..Thomas Müntzer-bár ..." (ford, re.) Ügy látom elhozhattam volna klsöcsémet. Tökéletes csendélet. Kissé vad kinézésű, de különb en olyan szelíd mint egy bárány Macska mint gyógyszer A szappan a fürdőkád alá Elhatároztuk, hogy televízort veszünk, és addig is megpró- esett, asszonyom... báljuk fgy pótolni! — Kérlek, vedd le e kisbő- röndöt! — Látod, hogy nem tehetem. Felébreszteném a szomszédunkat! Izotherma vagy polytropa? — kérdezte az idegen hidegen. Parabola, esetleg logaritmus neturalis — szólt Pál habozva és átnyújtott neki — itt az indexem írja alá! Hiperbola — mondta a tanársegéd mentegetődzve és visz- szaadott Így történt! Február 5. Pál hazajött. Nyugodt, normálisnak látszik, sót már fütyülni is tud. Készül a javító vizsgákra! Eddig az index naplója. Hát ez szomorú eset — ismertem el. Valahogy meg kellene akadályozni, hogy a jövőben hasonló dolgok előforduljanak. Milyen megoldásokat tudna ajánlani? Van néhány ötletem — mondta — s azt hiszem használhatók is. Egyik lenne az előre aláírt index. A hallgató beiratkozáskor megkapná az Indexet mind a tiz szemeszterre aláírva. Vizsgakor egyszerűen csak beménne, megmondaná a nevét, mikor született, esetlég, ha a tanár a hogyléte után érdeklődne, arra is felelne, lehetőleg udvariasan és megmutatná az indexét, hogy már álá van írva. Ez a medoldás feltétlenül biztosítaná a hallgatók nyugodt, kiegyensúlyozott ídeg- és lelkiállapotát Vagy itt van mondjuk, a helyettes tanársegéd. Ez arra lenne jó, hogy adott esetekben helyettesítse a diákot. Ha az felelésnél nem tudna valamit, felelne helyette ő! Sőt, tovább lehetne fejleszteni a dolgot úgv, hogyha ő sem tud felelni, a tanár válaszolna a sajat kérdésére. Mit szólna egy a tanári asztalba beépített súgóhoz — érdeklődtem — amely torokhömörülésre gondolatátvitel útján küldene gyors és pontos segítséget! — Hm, hm —• töprengett — ez is egy eshetőség, ámbár nem tartom olyan megbízhatónak, mint az előbbieket. A delikvens olyan lelki állapotba kerülhet, hogy fejében saját gondolatai számára nincsen hely, hogyan fogadna be akkor még idegén gondolatokat ? A kérdést eldönteni legilletékesebbek a főiskolások. Válasz- szanak ők, melyik megoldás felelne meg a legjobban! Saját találmányom Ha a szél kifordítja, én is megfordítom. ★★★★★★★★★★ 1957. január 29. V
