Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-01-22 / 4. szám
Az irigy Ütkereszteződési történet ★★★★★★★★★★ John Full utinaplójából: „Kelet-Berlinben erős orosz befolyás alatt voltam ... Elővigyázatosság ★★★★★★★★★★ „1/Hás szuMnel,:" hangszóró Ha hasonlatot kell keresnem mellyel a legtalálóbban kifejezhetem hogy milyen is volt Bözsíke, akkor a hangszóróhoz kell hasonlítanom. De tévedés ne essék: a mi falunk hangszórójához hasonlítom, melyet nemrégiben szerelték fel, és azóta nap, mint nap unalmas híreket terjeszt és beszél, beszél, ha kell, ha nem... Végzetesen téved azonban az, aki azt hiszi, hogy Bözsike valami fecsegő, pletykázó vénasszony volt, aki rosszindulatú bőbeszédűségben élte ki magát ott, ahol egyébként tehetetlen volt. Nem! Bözsike nevetős, fiatal lány volt, CSISZ tag és a szövetkezeti kertészet egyik dolgozója, aki ellen soha semmiféle kifogás nem merült fel. Legfeljebb csak annyi, hogy fecsegésből mindig hamarabb teljesítette a tervet, mint kapálásból. Az ifjúsági gyűléseken rettegtek tőle. Ha megjelent, se vége, se hossza nem volt a gyűléseknek. Mert ő felszólalt gyűlés előtt, gyűlés után, belevágott az előadó szavába, hozzászól a hozzászólásokhoz, végül pedig javaslatokat tett a javaslatokhoz. Miután azonban gyűléseket csak szombatonként tartottak. Bözsike a hét többi napjain csöppnyi kis szabad idejét társadalmi felszólalásokkal töltötte. A boltban a hiányos élesztő árusítás ellen szólalt fel. A szövetkezet raktárában a szerszámok elosztásáról beszélt, vagyis különféle helyeken, különféle dolgokról, de mindig beszélt, beszélt... Bözsike mindenkinél jobban tudta, hogy mikor és hol, mi lesz. Mikor lesz Parittyáson tánc. Hol ütközött össze az autóbusz a kavicsot szállító teherautóval. Mi lesz, ha a konzervgyár nem veszi át a paprikát. Ezeket ő mind tudta. De ismerte e fiatalok legtitkosabb híreit is. Gyurka kinek udvarol, Marika mit mondott Janinak... Ezt tőle mindenki megtudhatta. Otthonos volt az eljegyzések, születések és szakítások hírei között is. Bizalmas értesülések beszerzésére soha nem sajnálta idejét. Ha kellett, ha nem, elment megnézni a harmadik szomszéd- asszony kisbabáját, meglátogatta a beteg Zsófi nénit, segített az iskola takarításánál, az elnöknél estézett, végighallgatta a Kovácsné órákig tartó panaszait, megnézte Ilonka új ruháját... és mindezt csak azért, hogy utána nemsokára már beszélhessen. Elmondhassa, hogy... Egyszer aztán furcsa eset történt: Bözsike lázas lett, kórházba került, ahol a manduláját kioperálták. Harmadnap a látogatási idő alatt rengetegen érkeztek a beteg Bözsike meglátogatására. Ott volt Gyurka, Marika, Jani, a szomszédasz- szony kisbabájával, Zsófi néni, a tanító, az elnök, a Kovácsné. Még Ilonka is eljött az új ruhájában. A betegápoló nővér, aki egyébként nem szereti ha a betegeket látogatók zavarják, ez egyszer meghatva, így tessékelte be a látogatókat a betegszobába: — Tessék csak! Tessék bemenni! Nagyon szép, hogy eny- nyire szeretik a kis beteget. Csak egy kicsit sokan jöttek. Nem is értem,.. Balog Gyurka, aki rövidbeszédű legény máskülönben, ekkor a nővérhez hajolt és a fülébe súgta: — Pedig érthető. Látni akarjuk Bözsikét, hogy milyen, amikor néhány napig ki sem nyithatja a száját! Ez így történt. A hasonlat azonban melyet Bözsikéről írtam, nem volt jő. A hangszóró ugyanis már néhány nap óta rekedten kiáltotta híreit, míg végül tegnap felmondta a szolgálatot s azóta hallgat. Bözsike pedig felgyógyult, tegnap hazajött a kórházból és fecseg tovább mint azelőtt! Hajdú András Jé, de helyes kis szoba! De mire fogjuk majd használni? Audiencia Lakást kerestem Bratislavá- ban, ami közismerten megszokott dolog. Az érdekes csupán annyi, hogy két rövid nap alatt találtam is egyet, ami viszont ugyancsak nem megszokott dolog. Egy barátom ajánlotta, mégadván a pontos címet. Azt mondja, kényelmes, és finom hely, valamikor ö is ott lakott. Hogy miért hagyta ott, arról nem nyilatkozott. Én tehát telve optimizmussal, felkerestem jövendő hajlékomat, megnéztem és — nem vettem ki! Őrület — mondják Önök — látszik, hogy még fiatal, nem nőtt be a fe jelágy a. Ilyen felelőtlen dolgot merészel elkövetni, hogy Bratislavában egy kiadó lakást nem vesz ki! Elmesélem, hogyan történt, hlegyek lakást nézni. Becsengetek. Egy szurtos, nyolc év körüli gyerkőc nyit ajtót és én bent vagyok az előszobában. Az első benyomásom? Hát igen, szép nagy szoba, a rend egy kicsit kifogásolható ugyan, az egyik sarokban egy halom fehérnemű rakáson, mosásra vár, ahogy látom, a tetején egy szürke macska szunyókál. Különben kevés bútor, néhány vödör, és egy ismeretlen célokat szolgáló benzineshordó. Aha, abba gyűjtik a' szemetet. De mi ez, valami furcsa érzés, szorongató és fojtogató, az orromon keresztül hatol belém, és elönti az egész testemet. Illat, ez valami ismerős illat, bocsánat, szag, káposzta, határozottan káposzta... Nincs időm sokat töprengeni, mert az egyik ajtón kitipeg két ‘ ennivaló csöppség, hasonlók az ajtónyitóhoz, csupán kisebbek, és nincs rajtuk egyéb ruha, mint egy kis ing, egy ingecske, pici és aranyos, csak kissé tiszta. A tisztaság egészen észrevehető foltokban fehérük ki a szürkés-barna háttérből. Ohó, ez a két pondró nem is annyira ennivaló, hiszen ezek kimondottan piszkosak, minden képzeletet felülmúló mértékben tenyésznek rajtunk idegen, vendégszerepet játszó anyagok. Na, de itt a mama! Határozatlan színű pizsama, idili öltözék délután kettőkor, jó nyolcvan kiló és élénkpiros arc. Á ... hozta isten, — nyújtotta a kezét — a lakás, igen, van, két szoba is, gyönyörű két szoba, világos és kényelmes, néhai török basák háreméhez hasonlók. Kerüljön csak beljebb. Beljebb kerülök, mépedig a konyhába. Na, hála az égnek, megszűnt a káposztaszag. Nem, mégsem szűnt meg, jelez az orrom, csupán átadta a helyét másnak. Gyermekkorom egy régi emléke ébred fel bennem, amikor egy hatalmas, tíz kilós sajtot kaptunk ajándékba, melyet aztán, miután megfertőzte az egész környéket, jó három kilométernyire ástunk el a falutól. Na lám, hol találkozik az ember a gyermekkorával! A rend itt sem kifogástalan, egy ételmaradványoktól tarka asztalon ötven különféle edény hever elmosatlanul. Miért nincs ez elmosogatva? — tolakszik fel a logikus kérdés tompán zúgó agyamba, de nincs időm kimondani, mert a ház úrnője határozottan továbbtuszkol. Utunk a fürdőszoba mellett vezet el. Bepillantok, a kádban nyugodt tiikrü szén- fekete víz, a légben hatalmas mocsarak, lápok . illata. Békaku- rutty olást is hallok, és szúnyog- zümmögést, vagy talán csak a fülem zúg ? Múlt héten fürödtünk, és elromlott a lefolyó csatorna. Még nem volt időm kihordani a vizet — mentegetódzik a derék nőszemély— na itt a szobája! Kinyit egy ajtót, hogy lépjek be. De hogyan? A szoba a három előbbi helység levegőjének homogén keverékével van megtöltve. Hasonló a ködhöz ez az anyag, de sokkal masszívabb, és áthatlanabb, szinte gumiszerű, ragad, fojt és fyllaszt. Kellemes hely, ugye, és figyelje, milyen jó a levegő — hallom a messzeségből a nő hangját, hát még, ha kinyitom az ablakot! És megy hogy kinyissa. Ne nyissa ki — kiáltom minden erőmet megfeszítve — ne nyissa ki, mert ha ezt a minden képzeletet és háborús gázt megszégyenítő közeget rászabadítja a városra, összeesnek az emberek az utcán és a verebek alél- tan potyognak le a fákról! — Jó helye lesz itt, ne féljen, — biztat anyaion tovább. A szoba már fejjel lefelé van és én lábbal felfelé, az asszony törökülésben magyaráz és a gyerekek a levegőben röpködnek. És az illat csak jön, jön, sűrűn, tömötten, mint maga a végzet, orromon be; fülemen be, átjár, átitat, megigáz. — Segítség! — kiáltom elha- lóan. •— Segítség! — nyöszörgőm. A kórházban tértem magamhoz. Mint mondták, három hétig tiszta oxigénnel és ózónnal tudtak csak életben tartani. Szerencsém volt akkor, hogy éppen náthás voltam így a mérgezés nem lett halálos. A határozatlan színű pizsamás nő meglátogatott a kórházban, hogy azt mondja, mi lesz a lakással ? — Nem megyek oda! Megyek az északi sarkra fókavadásznak és hókunyhót építek magamnak — mondtam neki — vagy gyertyaszentelőkor egy medvétől kiveszem albérletbe a felszabaduló barlangját, de oda nem! Soha. — De miért — kérdezte és közelebb jött az ágyamhoz — miért ? — Ne közelítsen — suttogtam elszántan — ne közelítsen, mert kiugróm az ablakon! Miért nem mondja mindjárt, hogy egy kvargli közepébe menjek lakni! Erre sértődötten felhúzta az orrát és elment. Am azóta sem hagy nyugodni, ugyanis egy fontos problémát hagyott maga után hátra; milyen színű az a pizsama, amely látogatásom alkalmából rajta volt ? DUBA GYULA
