Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-01-15 / 3. szám

r

Hozzászólás a helyes nevelés problémájához

Mindenekelőtt meleg kézszorításom fogadjátok, elvtársak? akik vitát indítottatok a nevelésről, akik olyan őszinte hévvel, ésszel és szívvel egyaránt, keresitek az emberréválás törvényeit. Megkértetek, hogy szóljak hozzá a „csavargókhoz “ — szívesen teszem. Csakugyan nagy dolog az, hogy sikerül-e az ember, a jellem.

Munkakörömben már több csavargó fiatallal és felnőttel találkoztam. Hat évvel ezelőtt például több mint száz ilyen leánnyal kötöttem személyes barátságot az egyik női tábor keretében. A pszichiátriái ambulancián és osztályokon sem ritka vendég az ilyen eset. De nem akadok a példák halmozásába, ne hogy a sok fától ne lássuk az erdőt. Megpróbálok inkább néhány egyszerű, de jól beigazolt tapasztalatot leszűrni s azután közelebbről szemügyre venni a vitaindító cikkben megrajzolt Pali esetét.

Abból indulok ki, hogy nincs született, sem pedig „befejezett“ csavargó. Ott, ahol a régi tudomány az ilyen esetről rendszerint azt mondta egyszerűen: pszichopata, s ezzel úgy vélte, hogy mindent megmagyarázott s főleg: elhárított magától minden gyakorlati tennivalót, ma ezzel szemben számtalan kérdés merül fel. Először is: hány éves az illető? Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az ember fejlődik, s hogy az egyes fejlődési szakaszok sajátos vonásokkal tűnnek ki. így különösen átment a köztudatba a korai gyermekévek s ugyancsak a serdülőkornak néhány jellemző tünete. Másképpen kell néznünk a csavargás esetében is a kisgyermekre, másként a 35 évesre, mint a serdülőre. Ez utóbbi esetben például: tudjuk, hogy még nincs kiforrva, hanem éppen készül a jellem, s az erkölcsi értékek skálája, tudjuk, hogy a „kamasz“ se nem kicsi, se nem nagy s így t. k. nem találja a helyét, támaszpontokat keres, s ha nem talál, könnyen konfliktusokba sodródik. A további fontos kérdés az ú. n. csavargóval szemben: milyen betegségeken ment át az illető s milyen utóhatásokkal. Ismeretes például az, hogy különösen a korai gyermekévekben átélt agygyulladás, agyhártyagyulladás, nem is szólva a kettő kombinációjáról, súlyos utóhatásokkal lehet mind az értelmi, mind az érzelmi élet harmonikus fejlődésére s ugyanígy az agyat ért legkülönbözőbb fertőzések és sérülések. Vagy mit mondjunk az idegrendszernek olyan organikus megbetegedéséről, mint amilyen az epilepszia, ahol a rohamokkal kapcsolatban rendszerint eltompul és elferdül az egész egyéniség s többek között a beteges csavargásnak egyik válfaja fejlődhetik ki. Könnyen csavarognak a szellemileg elmaradt fejlődésű egyének is, mert kisebb az önellenőrző kritikájuk s ezzel szemben nagyon befolyásolhatók. A kellő nevelői védelem híján ezekből verődik össze a bűnöző csavargók nem kis százaléka. Majd az ilyen egészségügyi tájékozódás után meg kell keresnünk az illető csavargó egyén környezetének, nevelésének, egész eddigi lelki fejlődésének^ kulcstényezőit. Fontos az hogy az egyén mit próbált, miben edződött, s milyen teljesítményeket nyújtott. S itt az esetek többségében kiderül, hogy a lelki fejlődés nem volt harmonikus. Rendszerint hiányzott a mese, a játékkorszak, amelynek helyét időelőrti érzelmi feszültségek és megrázkódtatások töltötték ki az olyan gyakori rossz apa, viszálykodások, nélkülözések között. A csavargó gyermek, s ifjú éveiben, nem egyszer a szerencsétlen árvák sorsát ismerjük fel a hírhedt régi világ viszonyai között. Vagy pedig azzal a hamis, megtévelyedett „nevelői“ környezettel állunk szemben, amely a gyermeknek jót akarva gúzsbakötötte igazi fejlődését. Nyomon kell kísérnünk, hol kezdődnek a csavargás szálai, milyen konkrét körülményekhez kapcsolódnak az első tünetek, s hogyan fejlődnek szokássá. Nagyon fontos továbbá a jelen helyzetképe, különösen az, hogy milyen tartalommal van kitöltve, mert ebből ágaznak ki a jövőbe vezető utak. Az olyan jelen, amely nem építi kellőképpen a jövőt, zsákutcát jelent, s mert minden erkölcsi kórokozónak a melegágya, nem kis veszélyt rejt főleg a fiatal számára

A felsorolt szempontok csak nagyjából v'zolják az elemző munkát, hiszen a részletek a „mesterség" körébe tartoznak. Amiért időztem ezen a

ponton, az a szándék vezetett, hogy aláhúzzam magának az elemző munkának fontosságát, mert csakugyan nincs született csavargó. Azzal a kérdéssel kell tehát a munkát kezdenünk, amit Horváth László elvtársunk már a dec. ll.-i számban a maga teljességében megfogalmazott: „Csavargó? Igen. De hogyan válik azzá?“

A másik fontos tapasztalati tény az, hogy nincs megváltozhatatlan csavargó, bármennyire megrögzöttnek tűnne is szokásában. Ez a munka azonban sokszor rendkívül nehéz, mert korántsem elég hozzá a szép szó. Rendszerint új otthont, munkát, jövőt kell biztosítanunk, ezt követik az új emberi kapcsolatok, az új életlátás és életkedv. Ha mindezt szervezett kollektívben végezzük, az eredmények megsokszorozódnak. Makarenko mezítlábas csavargóinak példája, ezek új emberré kovácsolása egyszersminden- korra éket vetett a „tudományos“ előítéletek világába, amelyek nem hittek a csavargó pozitív prognózisában, de ugyanakkor bemutatta azt a sokrétű, sokszor szinte emberfeletti munkát, amelyet ennek a feladatnak megoldása kíván. Természetes, s a mondottakból is kitűnik, hogy nem egyformán súlyos minden csavargás s ehhez mérten az orvoslás útja sem mindig olyan nehéz. Módszertani szempontból fontos az, hogy minden objektív tényállás mellett a csavargóhoz való közeledésünk természetes, előítéletektől mentes, őszintén emberi legyen. Sem tragédiát, sem szenzációt nem szabad benne látnunk, csak az émbert, aki feltétlenül talpra fog állni. Ez jellemezze az egész segítség- nyújtást, amelyből nyugodtan kihagyható az erkölcsvédő szózat, de annál fontosabb az életkörülmények rendezése s ezek kapcsán az új élményék, amint azt már röviden vázoltuk.

S még legalább egy, lényegtelen tapasztalati tényt emelnék ki: a csavargó hihetetlenül hálás. Az első benyomásra lehet zárkózott, dacos, ellenszegülő, cinikus, de ha „megütjük a hangnemet“, ha barátra talál bennünk, meg fog lepni ragaszkodásával, mélyről jövő emberi visszhanggal. Mégis rendszerint sokáig fennáll a visszaesés veszélye.

Nézzük ezek után Haraszti elvtársunk csavargó Palijának esetét, amint azt a vitaindító cikkben megrajzolta, összehasonlítva a „fuvaros“ Palival, akit Horváth elvtársunk mutatott be a már idézett számban. 15, ill. 14 éves fiatalokról van szó.

Ez utóbbi fiú nyilván nagyon rossz környezetben nevelkedett: silány lakásban, nélkülözések mellett, apa nélkül, „pasasok" társaságában, akiket leánytestvérei esténként a házhoz hoztak. E mellett ő fuvaroz, erőit megfeszítve, iskola előtt és iskola után. Korán és alaposan megízleli így a kemény, de becsületes munka gyümölcsét s ez döntőbbnek bizonyult nála, mint a sok rossz példa látása a házban. Helytáll az erkölcsi kísérletben: nem veszi el, ami nem az övé, tanítója örömmel állapítja meg: emberré lett. — Ezzel szemben a „csavargó“ Pali nyilván védett, gondos környezetben növekedett. Egészségi fejlődését nem ismerjük, de annyit tudunk, hogy szellemileg jól fejlett. 14 éves korában azonban otthon reked, és tétlenségre van kárhoztatva. Így lassan csavarogni kezd s nem védi meg ettől bányász apja kemény, becsületes munkájának látása. Az otthon látott jó példánál erősebb a tétlenség nyomasztó hatása a 15. életévben. De az előző éveiben sem nyújtott munkájában különösebb erkölcsi teljesítményeket. Mán a tanulásában kényelmes, válogató volt, mint a kényeztetett gyermek az evésbe*. Ebben támogatta az édesanyja. Jobban meglep azonban a derék bányász apa, aki olyan szűkkebblűen s olyan ósdi módon „a mérnök“ pozíciójába akarja belepréselni fia jövőjét, s mert a szokványos, ehhez vezető iskolai úton felüti fejét az első nehézség, súlyos célvesztettség lesz úrrá a házon. Szinte nem értjük, hogyan lehetséges, hogy nem látja a mai idők más szellemét és rugalmasan sokoldalú érvényesülési lehetőségeit. Hiszen ma a valóságban mérnök minden munkás, aki rá tud mutatni új, tökéletesebb munkamódszerekre, aki mesterévé válva a gyakorlatnak egyre mélyebben átérti munkáját. Segítik őt ebben a különböző tanfolyamok. S ha érdemesnek bizonyul, később is tanulhat. Senkinek sem kell, hogy dugába dőljön iskolázása s még kevésbé jövője azáltal, hogy nem jut be a 11 éves iskola IX. osztályába. De ehhez kizárólagos út a munkában való helytállás és továbbfejlődés. A 14 éves fiú nem fiatal a munkára, természetes, az olyanra, amely a korához mért. Sőt minden gyakorlati és szakismeret alapján elmondhatjuk, hogy a gyorsütemű fejlődésben olyan szakaszban állunk, amely tulajdonképpeni fejlődéslélektani szerepét nem is tudja igazán betölteni, ha nem kapcsolódik be a fiatal a komoly, jövőjét megalapozó munkába. Nincs, ami körül formálódjék a jellem, a reális és helyes életlátás. Nem véletlen az, amit a kutatások kimutatnak, hogy az ú. n. aszociális magatartás görbéje a serdülés, ill. közvetlenül a serdülés utáni években emelkedik, az esetek pedig túlnyomólag a komolyan nem dolgozó fiatalok soraiból származnak. Hogyne lett volna tehát K. Pali nevelésében, élete szervezésében is hiba s a következmények nem maradtak el.

De nem történt semmi ami jóvá nem tehető, nem kell tehát itt sem tragédiát látni a dologban. Azt ajánljuk: mielőbb cserélje fel otthoni környezetét az üzemi iskola interné tusi környezetével, válasszon szakmát s lásson hozzá a komoly munkához. Ugyanekkor nem akarjuk a dolgot a munka egyetlen tényezőjére egyszerűsíteni s azt is jól tudjuk, hogy internátu- saink nevelői vezetésében is igen sok még a hiány. Pali itt is akadhat rossz társakra, rossz példákra. Mégis sürgetjük ezt a lépést, mert élettartalmat és új otthont igér Pali 16. életévébe s így bíztat, hogy a fiú felhagy a csavargással. Ha ez mégsem válna valóra, azt ajánljuk, jelentkezzenek Palival a Pedagógiai intézet tanácsadójában, vagy, komolyabb tünetek láttán, valamely pszichiátriái ambulancián. Aligha lesz azonban erre szükségük. Fontos, hogy a szülők jobban egyetértsenek a nevelésben s értsék a dolgot a gyermek fejlődési szükségletei s társadalmunk haladó irányelvei értelmében.

Ami pedig a „fuvaros“ Palit illeti: gratulálunk nagyszerű fizikai s erkölcsi teljesítményeihez. A múltban sok derék ember életrajzában találkoztunk már ilyen képekkel. Mégis sürgetően azt kívánjuk, tűnjenek el ezek a képek, ne legyen iskolásainknak szüksége az ilyen fuvarozásra, a mindennapi kenyér előteremtésében való verejtékes részvételre. S ne legyenek arra kárhoztatva, hogy abban a környezetben növekedjenek minden körülmények között, amelybe véletlenül beleszülettek. Járási gyermekotthonaink otthont nyújtanak nemcsak az árváknak, hanem olyan esetben is, ahol a gyermek családi környezete súlyos hiányokat és hibákat mutat. Az iskolának a gyermek megismerésével párhuzamosan és rendszeresen meg kell ismernie környezetét is, s ha szükséges, ilyen értelmű, radikális eljárást kell javasolnia. A társadalmi munkában való részvétele során pedig propagálnia kell szociális intézményeink hatáskörének egyre szélesebb kiterjesztését.

Pez'nok, 1956. dec. 21.

díoícdíoboioícdboíoicdboboboboíoioío ■ ■

0

■

0

0

■

0

■

0

0 0

O lOlOIOI O ■ OB O ■ OIOIOIOIO ■ OIOI □ ■ □ I c

KÖVETKEZŐ SZÁMUNKBAN SIMKÖ MARGIT PUBLICISTA „A SZÜLŐ SZEREPE A NEVELÉSBEN“ CÍMEN SZÓL HOZZÁ A VITÁHOZ.

Elsietett élet

A

A szülészeti klinikán találkoztam vele először s kitudja talán utoljára is. A megdöbbenés elnémította ajkunkon a szót, amikor belépett a szobánkba, csak arcunkon és szemünkben tükröződött gondolatunk: mit keres itt ez a gyermek?

Bár az anyaság megváltoztatta alakját, mégis szinte törékenynek tetszett, Aranyszöke fürtök övezték sápadt arcát, s kék szemében rémület és fájdalom égett. Ügy ült az ágyd szélén magábaroskodva, mint egy megtépázott árva kismadár és sírt. Végtelenül sajnáltam. Melléültem és próbáltam megnyugtatni. Néhány percig tudomást sem vett rólam, de amint fáradt és elgyötört agya felfogta, hogy vigasztalni akarom, felugrott és egész testében remegve kiáltotta: „ne beszéljeni Az anyám se volt jő hozzám, hogy lehetne egy idegen ... ?“

Mintha vasmarok szorította volna össze a torkomat, nem tudtam szólni többet. De éjjel a magánosság és a rémület megoldották nyelvét. Kibontakozott előttem egy gyermekélet szörnyű tragédiája. Megtudtam, hogy mindössze tizenötéves. Egy huszonhatéves fiú udvarolt neki, falujabeli. A tapasztalatlan gyermeklányt nem volt nehéz elcsábítania. S ebben akarva, vagy nem akarva, anyja is segítségére volt, — felelőtlenségével lányával szemben.

— Anyám sohasem vigyázott rám — hallom a nehezen feltörő, keserű, szavakat. Bálba, moziba, mindenhová elengedett, de sohasem jött velünk, hiába kértem. — Nem akarlak zavarni benneteket — szokta mondani. — Csak úgy tud egy lány férjet 'fogni, ha : alkalma van meghódítani. Én is tizenhatéves voltam, amikor férjhezmentem. ideje lenne már neked A, a nyakamra vénültök. Hat lányom van és még egy sem ment közűletek férjhez ...

Így beszélt anyám. Este későig csavaroghattunk, nem vont felelősségre senki. Bárcsak megvert volna'. Apám ritkán jött haza, Csehországban dolgo- zott. Ennek a nagy szabadságnak keserű következménye lett.

Mikor megtudtam, kétségbeesésem határtalan volt. Most már anyám is sírt, de már késő volt. A fiú megszökött. Bányába ment dolgozni. Hallani sem akart arról, hogy feleségül vegyen. S nekem itt maradt a szégyen és a fájdalom.

— Gyerek vagyok és gyerekem lesz — zokogott fel szí- vettépöen. Fejét beletemette a párnába, s úgy kiáltotta köny- nyeitől fuldokolva: Korán kezdtem az életet!

Másnap éjjel ikrei születtek. Gyermekszervezete és gyenge lelke nem bírta a fájdalmakat, összeroppant. A szülés után megzavarodott. Borzalmas volt, amikor elvitték.

PATŐCS JÖZSEFNÉ tanítónő

Ki az a két manusz?

avagy levélféle egy fiatalasszonyhoz.

Kedves, szép fiatal asszony. Amikor e szavakat kiejtette, szégyenkeztem helyette is. A vele szemben ülő munkatársa is szégyenkezett. Észrevettem ezt rajta, ahogy rámnézett.

Ej, ej, nem gondolja, hogy másképpen is lehetne csevegni a fiataloknak. Nem tudom, hol tanulta ezt a zsargont, ezt a szakkifejezést, ezt a szattyán szójátékot? De főleg azt nem tudom megérteni, hogy idegenek előtt a maga munkahelyén így beszél.

No nem tudom, nem tudom. Mindenesetre maga még fiatal. Kíváncsi vagyok és alkalomadtán elmegyek a maga falujába, abba a nemes faluba, hogy oly könnyedén ócsárolja-e más is az embert, mint maga. Megnézem, hogy a manuszok hogyan nevelik a srácokat, lesz-e belőlük legalább olyan hercig, vagy cuki fiatal, akár magács- ka, kedves fiatalasszony. Mert tudja meg, hogy a maga két manusza tanító, s közülük az egyik nekem is jóbarátom. Az ember pedig barátait nem engedi bemocskolni semmikép.

Még magától sem. S különösképpen magától, aki olyan munkahelyen dolgozik, ahová én már szívesen eljártam akkor is, amikor maga még ott sem volt. A maga munkaadóját én már akkor tiszteltem, amikor, bocsánat a kifejezésért — magának az édesanyja még a ma- gácska pelenkáit mosta.

Ha jól sejtem, mindketten rókonmunkahelyről indultunk ki. Maga is állt a tehén faránál — ha nem szégyenkezett — én is. A maga munkaadójának jóvoltából mindkettőnknek — külön-külön — felfelé ível az utunk. Ezen az úton lehet, hogy mindketten rakoncátlan- kódunk is, de ismeretlen felebarátunkra én sohasem aggatok válogatott, díszes jelzőket.

Nem gondolja, hogy azok a „manuszök" — valamelyikük — még a maga gyerekeit is taníthatják? Az nem jut eszébe, hogy az ilyen „házi" nevelés nekik is fejtörést okoz majd és elsősorban is arra következtetnek, hogy nem messze esik az alma a fájától?

S később, az egyik közülük így jellemezheti az utódát: nézd meg az anyját...

Lelkiismeretfurdalástól, s tán felesleges könny hullat ást ól akarom megkímélni, s a figyelmét felhívom arra, hogy hébe hóba illik gondolkodni is, s emberi módon viselkedni. Mert ne feledje el, körülötte rendes emberek élnek, dolgoznak, akik nem szeretnék, ha azt tételezném — minthogy nincs szán-' dákomban — fel róluk, tőlük tamilja ezeket a klassz kifejezéseket.

Ne higyje azt, hogy tíz-húsz betanult, semmitmondó, jórészt apacs szóktól maga műveltebb lesz, s az idegen, aki első hallásra figyeli magát, majd azt tételezi fel róla, hogy mélyen- szántó a műveltsége és humá: nus a gondolkodásmódja. Ezek a nagystílű szavak tükörképei valaminek; a lelki világának szegénységi bizonyítványa. Értelmi — ha így jobban megérti — kifejezője sivár gondolkozásmódjának, amikor is lenézi a munkatársát azzal, hogy az őneki tett szívességet semmibe veszi, s azt az embert, aki az udvariasságot megmutatta, maga egyszerűen amolyan nemesfalvi nagyképűséggel lefitymálja, mint jelentéktelen figurát.

Igaz, nem születhetett mindenki nemes faluban, s így nem ácsáról.

GÖMÖRI BÉLA