Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-06-11 / 24. szám
Érettségi találkozó helyett Ked vés osztá lytá rsak! Több mint harminc évvel ezelőtt, 1926. májusában tettünk az érettségi vizsgák idején baráti fogadalmat, hogy tíz, húsz, harminc év múlva, ha életben leszünk, ismét összegyülekezünk régi iskolánk tantermeiben, és a helyszínen együtt emlékezünk vissza a közösen eltöltött legszebb évekre. — Engem bíztatok meg annakidején az érettségi ^találkozók megrendezésével. Az első, a tízéves találkozó, létre is jött, a részvétel aránylag nagyon szép volt. A húszéves találkozót 1946-ban már nem hívtam össze, és akkoriban nem voltam képes nektek megmagyarázni az indítóokokat. Most, a harmincéves évforduló alkalmával, úgy érzem, meg kell mondanom, miért nem volt húszéves találkozó lés miért nem lesz harmincéves sem. Ne értsetek félre! Nem azért, mintha közömbössé váltam volna irántatok, mintha nem gondolnék sok szeretettel mindnyájatokra. Még ma is el tudnám mondani emlékezetből az érettségiző osztály névsorát, de nem teszem, mert csak itt-ott, nagyritkán hangzánék fel egy-egy: „jelen!“ Szeretném hinni, hogy csak egyetlenegy áruló akadt köztetek, az, akinek nevét mindannyian kitalálhatjátok. A szőke, hórihorgas fiú, aki már akkoriban is a nagynémet mozgalom híve volt. A háború évei alatt, németre változtatott néven, Főrév község rettegett „Ortsgruppenführer“-je lett és a felkelés idején a szlovák katonákra lövetett. Bizonyos, hogy habozás nélkül agyonlövette volna osztálytársait is, akik véletlenül éppen a szomszédos házakban találtak néhánynapos menedéket a Gestapo-pribékek elől- Pedig a tízéves találkozón még könnyes szemmel ölelgetett bennünket is. — Méltó jutalmát természetesen nem várta be, idejekorán, a német hadseregéhez hasonló ^ „rugalmassággal“ meglépett. Mondom, bízom abban, hogy a többiek közül senki sem lett hűtlen a közös múlthoz, hogy nem volt részük mások szerencsétlenségében, sőt, talán hogy tettekkel is segítséget nyújtottak az üldözötteknek. Hát akkor miért? Harminc év után más osztályokból is sokan hiányozhatnak már. Hiszen, már a tízéves találkozó napján is két volt társunkat csak a Kecskekapu melletti temetőben kereshettük fel! De nemigen fordul másutt és máskor elő, hogy az osztály egyjcori létszámának több mint kétharmada hiányozzék. És bármennyire szívesen találkoznék is az élőkkel, nem tudnám elfelejteni a távollévők, a legyilkoltak árnyait. Elnézem néha a harminc évvel ezelőtt készült csoportképet. Egy, kettő, három, négy... tizenhét! Ennyien hiányoznak a huszonnyolcból. Ketten a duklai síremlék alatt nyugosznak; az első csehszlovák brigád tisztjei voltak. Mások Dünkirchen homokpartjain fejezték be a hitlerizmus ellen vívott harcukat- A fasiszta bérencek többeket feltartózathatatlanul előrenyomuló szovjet hadsereg útjába hajszoltak. A cinikus és képmutató Horthy-féle hadijelentések, a fajelméleten alapuló finom megkülönböztetéssel így számoltak be a pusztulásba kergetett életekről: „hősi halált halt!", avagy: „önhibájából elesett;“. Kistar- csán, Oszwieczynben és a kremnickai tömegsírokban kereshetnők a többieket. A csoportkép három tanárunkat is megörökíti. Az igazgató és a magyar osztályok gondnoka szépen csendben, magas kort megérve, szenderültek el, itt is feküsznek eltemetve. A harmadikat, osztályfőnökünket, 1944 szeptember 30-ának hajnalán hajtották háromezredmagával a vasútállomásra. A sors iróniája, hogy utolsó útján ott vitték el az apácapályai iskolaépület előtt, ahol évtizedeken át nemzedékeket tanított, magyar, német, francia nyelvekre, de legfőképpen nemes humanizmusra. Ilyen volt búcsúja mindettől, az iskolától, az emberiességtől és szülővárosától. Azután már csak a marhakocsi és az oszwieczyni hulla- égetökemencék ásító torka következtek. Ha újból végignézem a kedves arcokat, eszembe ötlik, hogy bizonyos tekintetben mégis önhibáról volt szó. Sokan későn eszméltek a szörnyű valóságra, nem találták meg idejében a helyes utat. Csak négyen halták meg emelt fővel, kezükben fegyverrel. A többiek, sajnos egy ideig megalázva, térdrekényszerítve éltek és aktív ellenállás nélkül, a vágóhídra hurcolt barmok módjára pusztultak el. Minden fájdalmon túl, jól esik tudni, hogy ez többé nem ismétlődhetik meg. Ha a fasizmus végső felszámolása előtt, mégegyszer megkísérelné a lehetetlent, nem találna többé egyetlen hiszékeny, védtelen ádozatot sem, aki birkaengedelmességgel menne vesztébe. Bármelyikünk ezerszer inkább nyúlna ‘fegyver után és tudjuk, hogy ezek a fegyverek a legkiválóbbak lennének. Tudjuk, hogy soha többé nem lesz München utáni kiszolgáltatottság sem. Ma-holnap érettségiző fiataljaink, harmincéves találkozóin nem fognak ennyien hiányozni! Nos fiúk, láthatjátok, hogy nem feledkeztem meg sem rólatok, sem becsületbeli kötelességeimről. Csak ne haragudjatok reám, nem tudom én ezt a találkozót megrendezni. Szeretettel üdvözöl mindnyájatokat: STER JENŐ, a bratislavai állami kereskedelmi akadémia magyar párhuzamos IV. a osztályának volt növendéke A VIZSGÁK IDEÁÉN A Szuvorov utcai főiskolai internátus a pedagógusok igazi otthona. Itt minden kényelmük megvan. hogv a vizsgákra jól felkészüljenek Ezekben a meleg napokban, melyeket a vizsgaláz még jobban hevít a leglátogatottabb hely a könyvtár és az internátus „szentélye“ a tanulóterem. Pavlovicnva elvtárs- nő és szakácskollégái példásan gondoskodnak, ahogy itt mondják az „üzemanyagról" Jólesik a kikapcsolódás a diákok szabadidejükben a művészeteket ápolják. — Kulctár Tibor: 7 Érettségi után A vén hegy alján ültünk: három vidám, boldog vén diák. Tavasz mit. És mi úgy éreztük, most már miénk a világ! Míg kóstolgattuk, szürcsölgettük a helmed hegy levét, sok mohó, elszabadult vágyunk képzeletben szárnyra kélt. Csengő madárdallal a szélbe ajkunkról is nóta szállt Ez a tavasz újat jelentett: életünknek tavaszát. Oly furcsának, kicsinek tűntek már az iskolapadok A füzes bor forró ölében víg mámorban ringatott. t S nevettük a múltat, magunkat: tanár, lecke, feladat.. — Nyugodni bandukolt a vén nap fönn a láthatár alatt. S elbúsult ajkunkon a nóta, a jókedv alábbhagyott. És ránkmeredt a messzeség, mint titkos, rejtett távlatok. Még fel-felcsengett bűcsúdalunk a múltból „ .. tovább, tovább" S mi az Életre, a Jövőre űritettük a pohárt. 1956. június. ________________ _____________> A Bécs felé vivő út legérdekesebb állomáshelye „Szulejmán khán sátora“, amelynek kertjéről érdekes és pontos leírást találunk Evlia Cselebi írásaiban. Ez egy Bécs közelében fekvő kert volt, amelynek árnyas útjait festői rendben tartották. Az utakat értékes kövek borították, ami olyan hatást keltett, mint az indiai márványmozaik. Mindenfelé gyönyörű virágok pompáztak, negyvenhat féle rózsa, — a megszokott piros, fehér és sárga színűn kívül zöld, vörös, kék és vízszínű rózsák, pompás gyümölcsök díszítették ezt a kertet. A kert tulajdonosa mindig a király, j^agy császár volt s minden tulajdonos egy- egy pavillonnal, vagy mulató kioszkkal gazdagította a kertet. A pavillonokban elhelyezett padok és más ülőhelyek márványnyal és a legkülönbözőbb színű drágakövekkel voltak kirakva. A szökőkutak, medencék szárai tarkították a kertet, amelynek gondozását kétezer kertész végezte, akik egyúttal kiszolgálták a járókelőket. A török követek egy hétig tartózkodtak itt, majd visszamentek Schwechatba, ahonnét Mohamed pasa és közvetlen kísérete Bécsbe indult. Mohamed pasa bécsi küldetéséről több kézirat tanúskodik, de valamennyi közül legérdekesebb és legrészletesebb Evlia Cselebi leírása, aki nemcsak a hivatalos ünnepélyeket és a követ fogadtatását írja le, hanem Bécs városáról, a bécsiek szoSLÄNSKY MÁRIA FITT I I /'■OFI FTI1 / • . / tVLlA loLLtöI magyarorszagi ulazasa (Folytatás az előző számunkból) kásáiról, ruházatáról és végül magáról a császárról is érdekes képet nyújt. A kalandos természetű és vállalkozó szellemű Evlia nem utazott el Mohamed pasával és kíséretével Bécsből, hanem Li- pót császártól útlevelet, illetve pátens-levelet kért, hogy beutazhassa az országot. Körútjáról nem tért vissza arra az időre 1 mikor Mohamed pasa visszautazott Konstantinápolyba. Evlia Cselebi Mohamed pasa bécsi bevonulásáról a legnagyobb aprólékossággal ír. A császár drágaköves, nyolclovas díszhin- tőt küldött a pasa elé, aki azonban kijelentette, hogy ő bizony a hintóra fel nem ül, mert náluk Isztambulban csak az asz- szonyok ülnek ilyen kocsira. Az iszlám sereg fölkészülődött hát és a szálláskészítö (konákdsi- basi) az összes poggyászt Bécsbe vitette. Bécs városának kapujában a pasa felült a királytól küldött lóra, de alig ment egy kicsit, azonnal leszállt róla, mondván, hogy átkozott természetű lovat hoztak neki, — és ismét a maga lovára ülve folytatta útját. Amikor a török- küldöttség Bécs városának kapuin berobogott, a boltokban, a 6—7 emeletes paloták ablakaiban, a háztetőkön és erkélyeken tengernyi ember gyülekezett. A pasát ezután szállására kisérték, ahol nagy vendégséget adott az agák, a hat királyi vezér és a többi vendég tiszteletére. Étkezés után a főkomiszár lépett a pasa elé, aki a császár üdvözletét hozta, — továbbá gyümölcsöt, édességeket, aranyszövetű selymeket és azt az üzenetet, hogy egy hétig pihenjenek és a következő vasárnapon találkozzanak a császárral. Magáról a korabeli Bécs városáról is sok érdekeset olvashatunk a híres utazó írásaiban. Bécs városában szerinte a császár palotáján kívül csupa 6—7 emeletes palota volt, amelyek mind téglából épültek. A házak összes ablakainak számát kétszázezerre tehetjük, írja Cselebi, óki ezeket az adatokat a fődefterdártól tudta meg. Ötezer ötszáz boltja volt ekkor Becsnek, amelyek szép rendben egymás mellé építve sorakoztak, továbbá öt nagy fürdője, amelyeknek kupolái ugyan üvegből készültek és igen szépek, de a belső berendezés és a medencék tökéletlenek voltak. A szökőkutak különféle kövekből kifara- gott emberi alakok, elefántol: ormányából, fehér márványoroszlánok szájából bőven ontották a vizet. Becsnek ekkor már 360 temploma volt, ezek közül 66 nagy templom, melyek mindegyike egy-egy király nevét viseli, — a többi 300 a városban és a városon kívül fekvő kisebb templom. Leghíresebb az „Isztfán“ nevű templom (Szt- István, Stefel!) Írja utazónk. Az István templom könyvtárában mindenféle nyelvű képes könyvek, térképek vannak, dé azt mondták, hogy azok megtekintése a törökök részére tilos és nem engedték be a követség tagjait. Evlia Cselebi azonban a főpap segítségével engedélyt kapott erre is és megtekinthette a könyvtárt. A császár és Mohamed pasa találkozását számos tanácskozás előzte meg. A pasa, amikor a császár előtt megjelent, — az egykorú történetírók leírása szerint valósággal aranyba volt foglalva. Evlia Cselebi bécsi tartózkodása alatt magára vonta I. Lipót császár figyelmét és jóindulatát is, pedig a király külsejéről igazi torzképet ad. Lipót királyt aki csakugyan nagyon csúnya ember volt, oly rútnak Írja le, hogy ha Evlia Cselebi leírása megfelelne az igazságnak, valósággal ijesztő alak lett volna. Ez a német császár, — írja a ,török utazó, — középtermetű, vékony testalkatú ifjú. Feje olyan mint a „mevlevi“ sapka (a mevlevi dervisnek magas, csonka kúpalakú sapkája), vagy a mézes tök, vagy a hosszúnyakú palackfej, homloka széles mint egy deszka, szemöldökközei nagyon nyitottak, azért szemei nagyok és gömbölyűek, mint a kuvikbagolyéi. Arca a hosszú rőkaarc, fülei oly nagyok mint a papucs, orra nagy és vörös, mint a patlidsán (a nálunk is jól ismert bolgár növény); brrlyukaiba 3 ujja is belefér és olyan szőrszálak állanak ki belőle, mint egy harmincéves férfiú bajúsza. Ajkai olyanok mint a teve ajkai és szájába egy nagy kenyér belefér. Rút külseje ellenére is a császár kiváló gyors felfogású, eszes és megfontolt. Amikor ezt a leírást olvassuk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Evlia Cselebi keleti író, tehát a király arcának leírásában túlzásba ment. Mikor Evlia Cselebi nyugateurópai utazásából Pozsonyon keresztül visszatért, akkor Magyarországra jött, hol hivatalos megbízatásból még egy utazást tett és különösen azokba a városokba ment el, melyeket még addig nem látott. 1666-ban már a magyarországi alföldi városokban találjuk, Sajno^ a helységneveket teljesen kifordítja alakjukból s így ezek felismerhetetlenek. Eylia Cselebi Budára való utazása alkalmával Pozsony felé vette útját, melyet addig még nem látott. Útközben megnézte az épülő Lipótvárát, ame- Ivet akkor a törökök Gecsid- Űjvár, vagy Átjáró-Újvár néven ismertek. Á várat a békekötés egyik pontja értelmében építtette Lipót király. Az utazó nem mulasztja el megemlíteni, hogy török szempontból mily nagy hiba volt e vár építésénék engedélyezése. A városok leírásánál mint világlátott ember szeret összehasonlítást tenni a magyar és a külföldi városok között. Dicséri az alföldi magyar földműveseket, mert azok sokféle terményeikkel olcsóvá teszik az életét. Megjegyzi, hogy azt a sok búzát és árpát, amit Bécs városának tengernyi népe elfogyaszt ugyancsak Magyarország vilájetjei szállítják. A magyarországi várak felülvizsgálata után Evlia Cselebi Erdélybe ment Apafy Mihály fejedelem látogatására. Apafy udvarában nagyon megbecsülték Cselebit, aki innét Temesvár felé vette útját és amikor a_ temesvári elájetbe ért, Ige szólt: „Hála istennek! Itt beértünk immár az iszlám országába“! Ezzel befejeződnek Evlia Cselebi mógyarországi utazásai. 1957. június 11.
