Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-04-30 / 18. szám
A. Belenéztem ragyogó két szemébe, Azt hittem, hogy menyországom van benne. Az a két szem másnak ragyog, Én meg a bolond ia vagyok örökre . .. * * * Minden szem a kisszobára szegeződik és az asszonyok összesúgnak: — De szépen danol ez a Józsi! Zsuzsika szeme könnyel telik. Könnyel a gyönyörűségtől, mert ő azt hiszi, hogy neki szól a nóta. A mulató közönség között csak egy valaki van, aki tudja, aki érzi, hogy kihez szól a Jóska lelke: a tanítónő. S hiába akar uralkodni önmagán, bizony az ö pilláit is harmat lepi. — Gyöngyöző harmat, melyben a szerelem csillog árulkodóan, amit nem tud, de amit nem is lehet letagadni... A dalnak vége és utána Seres Pista rikkant egy nagyot: — Gyula! . . . De most aztán olyan ropogósát, hogy a széklábak is táncraperdüljenek' Az egyik asztalnál a kajlabajszű öreg Seres büszkén kifeszíti a mellét és vigyorít: lám az c fia is milyent rikkantott: Zeng, bong minden a teremben. Ismét a táncosok sokasága kavarog, hullámzik. *A segédjegyző úr karján a tanítónőt látjuk. — No, még most sem kéred el? — löki oldalba Jóskát, Seres Pista. Jóska az asztal lapját nézi mereven. Gondolkozik egy sort, majd sóhajba, csavarba búj ki belőle az elhatározás: — De... Most már elkérem! — Feláll, az ajtóhoz megy és várja, hogy a jegyző odaérjen. Meghajtja magát: — Szabad lesz? A segéd jegyző némi csodálkozással emeli rá a tekintetét és csak tovább táncol. — Szabad lesz, jegyző úr!?... — ismétli Jóska, de most már valamivel erélyesebben. A jegyző egy pillanatra megtorpan, s csak úgy félvállról szűri Jóska felé: — Nem szeretem, ha táncközben zavarnak ... — Azzal tovább táncol és fölényét fitogtatva mosolyog a tanítónőre. De a tanítónőnek halálsápadt az arca, nincs kedve a mosolyra. Szól is telve szemrehányással: — Ilyesmit nem szabad csinálni, jegyző űr! — Ugyan kérem! Csak nem engedem át annak a részeg disznó... — de nem fejezheti be a mondatot, mert Jóska vasmarka vállonragadja és szembependeríti: — Én táncost kértem, jegyző űr. .. Nem adott... megszegte az ősi törvényt... Tudja mi jár ezért!?... — sziszegi túlfűtött hangon a legény, hogy a jegyzőnek torkán akad a szó. De a segéd jegyző visszanyeri lélekjelenlétét: — Takarodj innen, részeg disznó! Vad száguldásba kezd Jóska ereiben a vér: — Elmegyek, jegyző úr, de előbb agyonütöm ... — mondja a legény vésztjósló csendességgel és ütésre rándul az ökle. — Jóska!... — ugrik közéjük a tanítónő sikoltva. — Nem szabad, Jóska!... Fogadjon szót!... Jóska a tanítónőre néz és lehanyatlik az ökle. Eltorzult arca lassanként kisimul, mellére billen a feje, megfordul és kimegy a teremből... A dermedt csendben halálravált arccal motyogja a segédjegyző úr: — Pimasz, disznó alak!... A tanítónő semmit sem szól. de olyan utálattal méri végig a jegyzőt, hogy az többet mond minden szónál. Megkeményedetten sar- konfordul és ő is kisiet a teremből. A 11 ü n é s JÖSKA MAGÁBAROSKADVA ballag a behavazott utcán. Lassacskán megy, mint aki nagyon ráér, mint akinek már minden, mindegy. — Jóska!... — szól utána a tanítónő. Egy pillanatra megdermed a legény. Már-már megáll, de hirtelen átvillan az agyán, hogy azok egy más világba tartoznak, azok között neki nem lehet, neki nincs helye, azoktól jobb, ha őrizkedik a szegény ember. S arcán a szikla keménységével megy tovább. — Jóska!... — szólítja másodszor is a tanítónő. És Jóska arcán a fájdalom mérkőzik a keménységgel, szíve harcol az eszével. . Nem áll meg. Meggyorsítja a lépteit és siet, siet, rohan, mint űzött vad a puskacső elől... * * * A JEGYZŐIRODÁN. Ügy néz ki, mint a legtöbb körjegyzőségi hivatal. íróasztalok, irattárszekrény, telefon, a sarokban páncélszekrény, a másik sarokban hatalmas cserépkályha. Két mordkinézésű csendőrt látunk: riadalmat sugárzó kakastollasok. Arcukon szolgálati szigor feszül. A segéd jegyző szenvedélyesen magyaráz: — Le akart ütni, de én nem ijedtem meg tőle ... Kizavartam a vendéglőből... — És szépszerivel kiment? — kérdi a magasabbik csendőr. — Hm, szépszerével.. . Muszáj volt neki, annyi tény, mert a sarkamra álltam . . Be volt gyulladva . . • ' — Már úgy gondoljuk, — kontráz bele a másik csendőr is — hogy azért verekedés mégsem volt.. . — Nem volt, persze, hogy nem volt, de köny- nyen lehetett volna... Ha ott nem vagyok biztosan vér folyik, mert olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán... — hadarja a jegyző kézzel-lábbal. Elgondolkozik a két csendőr, egymásra néznek, hogy mi legyen, majd ismét a magasabb fordul a jegyzőhöz: — Szóval. .. amennyi ráfér! ? .. — Ugyebár, ahhoz már maguk jobban érte■ Hawn B9B& nek — vigyorog a jegyző kéjes kielégüléssel. Ismét összevillan a négy csendörszem: — De mégis miért,.. . miért ? ... — mordul az alacsonyabb csendőr és szemének éle szinte átdöfi a jegyzőt. — Miért, miért? ... — hümmög a jegyző. — Már kétszer találkoztam vele éjfél után az utcán . .. Nem gyanús ez ? .. — Aztán egy jó mentő ötlet villantat vele mosolyt. — Uraim! A hús még mindig nincs meg!. .. Lassan meg is eszi a tolvaj, a tiszteletes meg hopnon marad . . . Nem gondolják!? . . A két csendőr arca, ha lehet még jobban elkomorul. Eltűnődve néz a magasabb' — Hm, a húsügy, nem rossz!,.. Elintézzük1 * * * MAMIKA és JÖSKA a disznóólnál állnak és gondterhelten nézik a süldőt. Olyan ötvenhatvan kiló lehet, de úgy fekszik, mint egy darab fa, meg se moccan. — Hát ennek vége, mamika... — sóhajtja Jóska keserűen. A megtört öregasszony a köténye sarkával törülgeti a szemét: — így van ez, kisfiam!. . Szegény embert még az ág is húzza... Se zsír, se hús, se szalonna ... A 11 ü n é s LÁMPAGYOjtAS után bent ülnek a tűz mellett. Szomorúság, keserűség lengi körül mindkettőjüket. Mamika a kakkukos órára tekint: — Hát te!... Nem mész az iskolába? — Nem. — Már nem jártok? — Jár, aki jár . . . Csend. A nagy csendben csak a kakkukos óra ketyegése dobog ütemesen, fáradhatatlanul. Aztán Jóska szól ismét:. — Kenesi hívott be a minap. — Mit akart? — Hm, hogy mit akart?. .. Hát, hogy ne éhezzünk... — Szóga köllene neki? — Az van neki... — mondja Jóska egykedvűen és egy gyufaskatulát forgat a kezében. — Hát mije nincs? — Veje ... Kovács Feri érkezése zavarja meg a beszélgetést. A huncutságnak most nyoma sincs az arcán. — Jóestét! — Ülj le, Feri! — kínálja hellyel Jóska a barátját. De Feri nem tágít az ajtótól: — Most nem ülök ... A kisasszony küldött... — Minek? — Azt üzeni, hogy gyere föl. Jóska hosszan gondolkozik előbb, s csak aztán felel: — Mondd meg. Feri, hogy nem megyek! — Nem gyűsz? ... — lepődik meg a legény. — De, de, hiszen a kisasszony üzeni. .. — Akkor se!... — mondja Jóska határozottan. — Hát, te tudod — vonja meg a vállát Feri tanácstalanul. — No, jóéjszakát! — köszön és elmegy. — Oszt mért nem mégy? — kérdi a mamika. Jóska vállat von: — Nincs nekem abból semmi hasznom. A 11 ü n é s A KAKUKKOS 11 órát mutat. Mamika már régen alszik, Jóska azonban tenyerére támasztott fejjel ül az asztal mellett. Cigarettázik és sóhajtozik. Fáj a szíve, szinte belehasad. Sír, borong a lelke, mert nincs cél, nincs életcél. Hosszú tépelődés után mégis meggondolja magát. Körülnéz, a lámpát elfújja és csendesen kimegy a házból. * * * JÖSKA az iskola felé menet találkozik Ferivel. Feri csak néz egy nagyot és elcsodálkozik — Hát, te ? Hová mész ilyen késön. — Dolgom van — feleli Jóska rejtélyesen. — Ilyenkor ? ... Hiszen már mindenhol alusznak . .. — Nem baj! — mondja Jóska és faképnél hagyja a barátját. Ám, de Feribe belebúj a kíváncsiság és mindenhol nyomonköveti Jóskát, persze tisztes távolságban, úgyhogy észre ne vegye. Jóska az iskola elé érve megáll, körülnéz, majd óvatosan az udvarba siklik. Lábujjhegyen oson végig a tornácon és az ablak alatt megáll. A spaletta résén vékonyka fénycsík szűrődik ki. Jani bácsi, az öreg bakter éppen a tizenkettőt fújja odakint az utcán. Jóska pedig az ablak alatt önmagával viaskodik, de nincs bátorsága bekopogni. Mivel is állíthatna be ilyen későn!? Bárhogy ösztönzi az agyát, mindinkább elpárolog a bátorsága. Aztán a résből eltűnik a fénycsík, Jóska pedig fájó szívvei fordul el az ablaktól és 'haza felé indul. Az öreg bakter valahol a falu végén az egyet kezdi dudálni. A falun elhalóan hullámzik végig a dudaszó. Jóska ugyancsak szaporázza a lépést, mert a hosszú ácsorgásban bőre alá rándult a hideg. Vagy ötven méter távolságra kiséri őt Feri észrevétlenül. Már a községháza előtt lépked, amikor egy erélyes hang csattan rá: — Állj!... Ki vagy? — Én — mondja Jóska döbbenten és megáll. — Ki az az én? — Galambos József... — feleli a legény és megpillantja a kiskapu árnyékában a kakas- tollast. Folytatjuk Melyik a szebb? Mai számunkban két szép fiatal«filmszínésznőt mutatunk be olvasóinknak, akik fiatalságuk ellenére, máris „befutott“ sztároknak számítanak. Az első, a nizzai születésű, francia Jacqueline Sassard, aki olasz filmben, a „Guendalina“- bsn mutatkozott be. A fiatal színésznő bájos lényével és lenyűgöző, tehetséges játékával egyszeriben megnyerte a közönség tetszését és elismerését, s már most nagy karriert jósolnak neki. A második Audrey Hepburn, aki a Rudolf trónörökös és kedvese, Veesera Mária öngyilkosságáról szóló romantikus dráma, a „Mayerling“ női főszerepét játsza. A szerepre való rátermettsége párosulva kiváló tehetségével, biztosította a film nagy sikerét. Jelenleg a Háború és béke filmváltozata női főszerepének, Natasának, az alakítója. jaaan aaksrä Earáaia Különös külsejű fiatalember iratkozik be kilenc esztendővel ezelőtt a madridi filmművészeti főiskolára. Megjelenésében a furcsa _ és humoros vonások szeszélyesen keverednek. Kurta, tömzsi testét kondorhajú bikafej koronázza, merészen előreugró álla s éles sasorra felett a szelíden csillogó szemüveg mögül szeme finom iróniával fürkészi a világot. De szokatlan külsejénél talán még szokatlanabb az egyénisége. A fiatalember régi spanyol színész-családból származik, apja, nagyapja, ükapja neves színészek voltak, s maga is egészen fiatalon színpadra lépett. Ám a szülőkkel bly bőkezű Thália váratlanul megmakacsolja magát s a fiú, — akinek a színészet csak kudarcot tartogat — keserű szívvel, csalódottan fordít hátat a deszkáknak. Ügy érzi, örökre. Józan, gyakorlati pályát választ, elvégzi az agronómiát, s vidékre költözik, a mostoha múzsák kísértésétől minél távolabbra. Innen, egy nagybirtok gazdatisztségéből tör ki két esztendő vívódásai után. hogy mégegyszer, utoljára megkiséJ relje művészhajlamai kibontakozását, ezúttal a film. területén. A fiatalember neve Juan Antonio Bardem, s ez a név ma már világszerte ismert. Nélküle Európa a spanyol filmgyártásról aligha tudna, s mindannyian néhány nagy alkotással lennénk szegényebbek. Elsőízben öt évvel ezelőtt, mint forgatókönyv-író az Isten hozta Mister Marshall című filmmel jelentkezik. Akkor még nem figyeltünk föl a nevére, ma már tudjuk, hogy Bardem egyénisége erősen rányomta bélyegét erre a szellemes, bátor filmalkotásra is. Nem véletlen, hogy első szava a hazafié, hogy a Spanyolország feletti amerikai gyámkodást leplezi le. Első önálló filmje a Comicos, melynek írója s egyben rende? zője is. Bardem mégis visszatér a színház világába. A Comicos a vándorszínészeit életéről szól. Thália önfeláldozó szolgáiról, akik harmadosztályú vasúti kocsikon, rossz hotelszobákban, városról-városra vándorolva morzsolják életüket. Egy-egy szerepért verekednek, acsarkodnak, olykor dölyfösek és gyávák, hiúk és tudatlanok, de szent őrülettel imádják hivatásukat, s amikor a gong megszólal s szétnyílik a függöny: tisztalelkű hősökké magasztosulnak. Bardem kíméletlen realizmusa nemhogy sárbarántaná, ellenkezőleg, megszeretteti a vándorkomédiásokat. Következő müve a Felices Pascuas — Vidám húsvét — humorral teli vígjáték. Sajnos, többet nem mondhatunk róla, mert Spanyolország határain nem jutott túl. S végül a nagy mű, amely világsiker, s egyik napról a másikra Bardemet korunk legnagyobb filmrendezői közé emeli: Egy biciklista halála. Filmjében Bardem a mai spanyol értelmiséget állítja a lelkiismeret itélöszéke elé. Különös alkotás, a letaposott emberi méltóság, a megrontott szellem döbbenetes drámája. Bardem szinte a tudós éleslátásával és szigorával rajzolja meg egy kátyúba jutott nemzedék vergődését. A nagy téma páratlan művészi erővel viharzik át a vásznon. Einsenstein ember és lélekábrázolásának legjobb hagyományai születnek újjá benne. „Köszönjük Bardem“ — üzenik a fiatal spanyol írók két évvel ezelőtt megtartott kongj resszusukról a filmrendezőnek. A magyar falukutatóknak, Stendhal Vörös és fekete-jenek, Gorkij Anya-jónak, lehetett a maguk korában oly átütő hatásuk, mint az Egy biciklista halálának Spanyolországban volt. Számunkra a film elsősorban nagy művészi élményt jelentett. Spanyolországban ennél sokkal többet. Bardem filmje nagy nemzeti mű, a csapást vágd, ébresztő, felrázó müvek közül való, egy nagy kultúra nemes tradícióinak új iászületését jelzi’. Talán először fordul elő a történelemben, hogy egy nép kulturális megújulása a filmművészetben veszi kezdetét. A fiatal spanyol írók kongresszusán hangzott el: — Legyen ez a film emlékmű számunkra, egy elvesztett nemzedék sírja fölött s legyen emlékmű egy új, születő nemzedék bölcsőjénél. Francia barátai, amikor tavaly Párizsban járt, ezt mondották neki: — Dolgozzék nálunk, ne menjen haza. Ki tudja, meddig engedik Francoék, hogy olyan filmeket alkosson, mint az Egy biciklista halála. A meghívásra Bardem így válaszolt: — Akárhogy is szeretem Párizst, nem maradhatok. Nem is tudnék idekint jó filmekét csinálni. Spanyol vagyok és arra születtem, hogy hazámról beszéljek. Egyébre nem is vagyok jó. Legutóbbi filmjének, a Cale Maior-nak (A főutca) forgatása közben tartóztatták l%< A Béke Világtanács lapiában olvastam arról, hogy szabadon bocsájtásáért kiáltott, az egész haladó nyugati világ. Számos cikk jelent meg a sajtóban róla, s az a furcsa dolog derült ki a cikkekből, hogy Bardem tulajdonképpen sohasem politizált. Alkotómunkáján kívül semmi sem érdekelte. De Francoék éppen a filmjeit találták veszélyesnek. Nagyon is politizál tehát. A keményfejű spanyol halálos komolyan veszi művészi hitvallását: „Arra születtem, hogy hazámról beszéljek". M. E.
