Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-04-16 / 16. szám
ÉNEK A ROMOK FELETT (Egri Viktor drámai költeménye) M ár maga az a tény, hogy drámáról lévén szó, vegyes érzéseket vált ki az emberből. Legalábbis én így voltam vele, s hiszem, hogy mások is. Egyszerűen azért, mert élő hazai magyar író a dráma szerzője. Ez számunkra nem kisebb öröm, mint az írónak. Hiszen a csehszlovákiai magyar irodalomban ez nagy esemény. S ezúttal nemcsak, hogy nagy esemény egy drámának a megszületése, de kimagasló irodalmi érték is, mellyel joggal büszkélkedhet a hazai magyar irodalom: ma és holnav is. S itszíve és lelke látszólag nem. kap vigaszt. Félelmét fokozza vőlegényének szilaj, durva lelke is, aki az atyján is túltesz kegyetlenségében és durvaságában. Nénje, (Lea fejedelemasz- szony), ki bár látja Erzsébet szenvedését, tűrésre és megnyugvásra inti. Ám, amikor már beletörődne élete sorsába, jön Timur, az idegen, ki nem inkább a szépségével, de igazi emberi gyöngédségével lopja be magát a lány szívébe. Timur a megtestesítője az emberiességnek, a vox humánnak. ten mindjárt élek azzal az al-' kálómmal is, hogy eláruljam a szerző holnapi tervét, illetve terveit is. Egri Viktor egy szerelmi trilógiának a megírására készül. Ez azért is érdekes és azért is említem meg, mert a szerelmi trilógia mondanivalójában és tartalmában is az ifjúságnak szól majd. Egri Viktor drámájának története a tatárdúlás korába viszi á nézőt. Egy olyan korba, mely a magyar történelemben a leggyászosabb kor, az ország rom- halom és üszők. A tatárdúlás- hak is leginkább a pór nép itta meg a levét. S ezt tetézi a f öldek atyaisteneinek kegyet- fensége, kik úgy vélték, hogy á népnek csak a robotra van jóga. S ha olykor megkívánta a véres verejtékéből nőtt gyümölcsöt, melynek megszerzésére vad éhsége is csábítja, mielőtt elfogyaszthatná, rajtakapják, deresre húzzák, majd az úr színe elé viszik, mint rablót, hogy ő ítélkezzék felette. S ez nem más, mint Máthé várúr, a dráma hősnőjének, Erzsébetnek atyja. Máté, a szigorú várúr a fiú jobbkezének levágására ad parancsot. A fiú kegyelemért esdekél, de a keményszívű várúr kitart parancsa mellett. Ám jön a védöangyal, a szép, szűzies arcú, melegszívű Erzsébet, kinek könyörgésére az apa mégis csak enged. Tj1 jelenettől kezdve bonta- ^ kozik ki a dráma fő erőssége: az emberi hangnak megszólaltatása. Erzsébet most ismeri meg igazán apja kegyetlen, vad lelkét, mely egyúttal félelmet is gerjeszt gyönge női szívében. Nem érti, miért a bősz kegyetlenkedés. Mire való a torzsalkodás, a nép sanyargatása, mely amúgy is éppen eleget szenvedett. Megbántott A szerzőnek Timur és Erzsébet jellemében sikerült az emberiesség teljességét megrajzolni. Nem tudom ki fia, mi fia Timur, aki olyan váratlanul robban be a drámába, de egyet tudok: ember, aki békét, nyugalmat akar s a romok helyén új, szebb hazát építeni: és ez a minden. Amennyire szép és igazi e két nemes lélek szerelmének kibontakozása, egymásra találása, annyira fájó Erzsébetnek, ki bár szíve minden melegével szereti Timurt, mégis retteg és fél, hogy beteljesül, amit törékeny szíve sejt: a baj, mely mint vészes sötét felhő tornyosul felette, hogy örökre beborítsa élete napját. A vész közeledése, miként a Timur iránt érzett forró szerelme egyre jobban belelopja magát leikébe, egész lényébe, hogy élete már csak rettegés legyen. A durvalelkű Lörincz, Erzsé-' bet vőlegénye megneszeli a két fiatal szerelmét és ez még vadabbá teszi. Erzsébet, hogy megelőzze a közelgő vészt, szive ellenére rábírja Timurt, hogy menjen el, hagyja itt és soha de soha ne térjen vissza. Timur ezt meg is ígéri és úgy dönt, hogy virradatkor útra kél, de a leány emlékét és szeretetét magával viszi a messze földekre. Ám á feldúltlelkű Lörincz gaz tette, amit a Máté családon ejtett, füstbementté teszi Timur utazását. Lörincz, kiben Máté úgy bízott s a jövendő vejét hitte, leitatja a farkaslelkű legényeit, kik ölre mennek Máté legényeivel, akiket eztán lejegyvereznek és börtönbe vetnek. Timur, a nagynéni kérésére vállalja, hogy bosszút áll a Máté családot ért gyalázatért. Bár Erzsébet kéri, hogy ne menjen, mert életét veszti és nem akarja, hogy vér folyjon. Timur nem enged. Egyet azonban megígér, hogy kard nélkül próbál rendet teremteni. Közben Erzsébetnél felejti magát és örök szerelmet vallanak egymásnak, mit csókkal pecsételnek meg. T me, itt vagyunk a dráma ■*- ütköző pontjánál. Betoppan Lőricz, vérfagyasztó a helyzet. Timur fegyvertelen. Lőrinc tőrrel ront Timúrra, ki lefogja a gyilkos kezét és a földre te- peri Lőrincet. Feszült a helyzet. Erzsébet kétségbeesve kéri Timurt, hogy meneküljön. Nem, ö nem menekül, történjen bármi. S ekkor a vad dühtől torzuló arccal beront Lőrinc ,lánd- zsás legényeivel s a fegyvertelen Timurt láncra verve, elhurcolják, hogy letaszítsák a vár fokáról. Lőrinc leüti Mátét is és a gyönge nőnek ront, kit az ágyra teper ... A dráma tetőpontjához közeledünk. Erzsébet nem bírja elviselni e sötét tragikus éjszakát. Timurt halottnak véli, s így nincs célja életének. Nem akar meggyalázva élni egy embertelen férj mellett s hogy mennyire szégyen meggyalázva élni, ezt az apja is megerősíti benne. Nincs más kiút: meg- mérgezi magát. Nagy, nagy jelenet ez. Az élet és a halál küzdelme ez, egy gyönge nő lelkében. A megdöbbent nézők arcán könny folyik, s már hiába jön a halottnak vélt Timur, ki közben legyőzte Lőrincet. Timur, aki azt remélte, hogy most már igazán boldog, rádöbben a kegyetlen valóságra. Imádott nője Timur karjában leheli ki utolsó leheletét. De Timurt nem sodorja halálba e szörnyű tragédia, győz benne az ember és hitet tesz amellett, hogy itt marad és felépíti a romokban a szebb, igazibb, emberibb életet. Ezzel eleget tesz Erzsébet utolsó akaratának is. Dráma ez izzig-vérig, az igazságnak, az emberiességnek a győzelme, megéneklése, ízes zamatos nyelven. Ez a nagy értéke a drámának, mely bár a XIII. században játszódik le, de sorai a mának és a holnapnak is szólnak. Ezért lesz maradandó irodalmi értéke a csehszlovákiai magyar irodalomnak. TÁ égezetül a " valamit. színészekről is Meglepően szépen és mély érzéssel játszott Ferenczi Anna. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy igazi tehetség. Ezúttal szinte felülmúlhatatlan volt Erzsébet szerepében. Játékával az élő, bájos, törékeny lelkű, tele mély emberi érzésekkel varázsolta színpadra Erzsébetet. Ko ndr á d Józsefnek, bár nehéz szerep jutott, mégis jól és minden hatáskeresés nélkül játszott. A becsületes, emberséges Timurnak volt a megtestesítője. Szerelmi versenytársa, H atJ v ani László, a vád, szilaj természetű, gyöngédséget nem ismerő Lőrinc szerepében, ezúttal is igazolta, hogy jó színész. Fazekas Imre is meglepően jól alakította a dölyfös Máté várurat. Jó volt Nagy Eszter is Lea szerepében. Bocsánatot kérek, hogy csak egy pár színész nevét említettem meg. Nehéz egyenként elbírálni a színészi teljesítményeket, mert e drámai költemény nagy sikeréhez minden egyes színész hozzájárult. Ezt egyébként a lelkes fiileki nézők is igazolták, akik mindenegyes szereplőt tapssal jutalmaztak. TÖRÖK ELEMÉR Juhász Gyuláról napjainkban sokat olvashatunk, hisz most van húsz esztendeje annak, hogy a költő kiürítette a méregpoharat Keveset olvastunk azonban arról, hogy ezt a borongólelkű poétát az emlékek egész sorozata fűzi Szlovákiához és arról, hogy girbe-görbe hazánk, öreg városaink Juhász Gyula verseiben is örökké élnek. Megemlékezésünk sem volna teljes, ha erre nem mutatnánk rá. Juhász Gyula szlovákiai tartózkodásának központja egy kis nyugatszlovákiai határvároska Szakolca. 1912-ben helyezte ide Juhász Gyulát, aki tanár volt, felettes iskolai hatósága. Akkor már jónevű költő volt. de úgy verseit, ahogy az feletteseinek nem tetszett. Ovidius sem került véletlenül Tomiba, Babits Mihály sem Fogarasra. Két éven át tanított latint és magyart a szakolcai főgimnáziumban és az 1913-as értesítőt Juhász Gyula tanulmánya vezeti be „Poétikai tanításom kis tükre“ címmel. Juhász Gyula szakolcai éveiről egykori igazgatója dr. Resch Aurél ezeket jegyezte fel: „Két évet töltött Szakolcán a magával meghason- lott költő, mint tanár kartársainak jóbarátja, tanítványainak rajongásig szeretett mestere volt, mint embernek tisztelet és megbecsülés volt osztályrésze, szerénysége miatt. Irodalmi nézeteit és művészeti elveit oly elragadóan tudta előadni, hogy hallgatóit akaratlanul is meggyőzte. Két évet töltött Szakolcán, a harmincas férfi életéből az egy parányi rész volt, de tartalmas, emlékezetes. Itt jutott költészete bizonyos nyugvópontra, itt érte el polgári foglalkozásában a rendszert. A tanárság legprimitívebb anyagi gondjaitól megszabadította. Szakolcai tartózkodása alatt „Dalok a végekről“ címmel a verseknek egész sorát költötte. Érzékeny lelke óriási csapásnak tartotta, hogy neki az alföldi embernek ott kellett élnie messze szőkébb hazájától, szeretteitől, irodalmi alakok társaságától. Elhagyottnak érezte magát, panaszkodott, elégedetlenkedett, Ezek az érzések Szakolca nagy múltjában, ódon külsejében, régi kolostoraiban, hányatott történelmében elmerülni tudó és szerető lelkén át is igen gyakran megszólaltak. Szakolcai ihlet Íratta meg vele azt a költeményt is, mellyel 1912-ben a Bulyovszky díjat nyerte meg. Szerette kutatni nagy költőtársának, a szintén szakolcai Gvadányi Józsefnek emlékeit. Poétikus hangulatú tanulmányában szedte össze a „Peleskei nótárius“ vitéz szertalálékony mesemondót szerették benne a legjobban. Mindig tudott a kis szlovák gyerekeknek olyanról beszélni, amiért testestől-lelkestől rajta csüngtek. Még az irodalmárok mindegyike előtt sem ismeretes, hogy Juhász Gyula Szakokéról regényt is írt, „Orbán lelke“ címmel és erről a regényről irta annakidején a „Nyitravárzőjére vonatkozó adatait. A beteg költőt a szakolcai diákgyerekek ismerték legjobban. A kisfiúk a kifogyhatatlan és megye“ szerkesztőjének az alábbi levelet: „Szakolcán két évig voltam tanár. Nagy magányosság és sok szenvedés emléke köt engem ehhez a kis városhoz, itt múlt el az ifjúságom. Valami szláv mélabú lebeg a táj felett. Ezzel olvadt össze az én magyar bánatom. Nagyon messze kerültem a világtól, az élettől, a hir piacától, de a csönd elmélyítette a telkemet. Voltak tragikus vakságaim is és ezeknek visszhangja az „Orbán lelke“ ez a kis regény. Minden író magából merít, a lírikus különösen, ezért az „Orbán lelke“ mégis csak regény, alakjai, míg az életből a költészetbe átültettem őket, sok változáson mentek keresztül.. Természetes Szakolca Juhász Gyula igen sok versében jelentkezik és sokszor emlékezteti reá vissza később is. Hús Morvamentén árva kis Szakolca Emlékszel-e régi vándorodra Ki itt tanyázott két keserű évet És ifjúból bölcs öreg legény lett, Ki szelek szárnyán, sóhajtottam vissza A Tisza táját vágyó dalaimba. Szűk volt lelkének a kisváros, gondolataival messze szállt, de az élet visszarántotta a tehetetlenségbe. Oly unt ma a kisváros, oly szűk ma a világ Cgy hívnak, úgy üzennek a távol Indiák Cgy hív, úgy int keletről egy naphímezte táj. Gvadányi képe ott függött az öreg szakolcai kaszinóban. Szakolcai pasztelt jelentenek lírájában az Ancsa versek a bágyadt korcsmái söntés kis parasztleánya, aki fferhes szégyenével a Morvába ugrott, sok versében ihleti meg a szakolcai poétát, anélkül, hogy erOly bús a kaszinó s Gvadányi képe fáj, ről Ancsának a legcsekélyebb sejtelme is lett volna. Oly kender volt kócos haja néki És oly kökény félős kék szemepárja, Lelkében messze fenyvesek meséi Alacsony viskók rontó babonája. Verseiben átsétált a határfolyón Morvaországba is. Több' versében találkozunk morvaországi nevekkel. Ismert verse például a „Rohateci Máriához“ és Rohatec már Morvaországban van, az Emlékek útján című versében végigsétált csaknem minden helyen, ahol járt és ebben bizony sok a szlovákiai kép. Vidéki bánat fellege — igen ez jellemzi Juhász Gyula szakolcai verseit. Ez azonban érthető a százados vén falak tes- pedten ölelték magukhoz a lobogó lelkű költőt. Juhász Gyulát valósággal megölte ez a levegő. Természetes tehát, hogy nem szabad forradalmi egyéniségét eme versek hangulata szerint megítélni. A Munkásotthonról szóló verset is ő írta és forradalmi gondolatait nyíltan hirdette. A felszabadult ítélet azonban a költö halálának huszadik évfordulóján emlékezik. A kapitalizmusban talán nem vette észre Jtihász Gyulát a hivatalos irodalmi közvélemény, de a szocializmus szeretettel idézi emlékét. MÄRTONVÖLGYI LÄSZLÖ LEGYEN OKULÁS Azért inti, fenyíti a szülő gyermekét, mert azt akarja, hogy okos, engedelmes, dolgos fiatalember váljék belőle. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem árt, ha egy kissé boncolgatjuk az ifjúság alkotóverseny megszervezését, színvonalát. Hogy a jövőben ebből is okuljunk. Több járásban, így Szencen is a versenyt „technikai okokból“ elhalasztották március végére. Ez azt jelenti, hogy a fellépés nem volt előkészítve. Hiba volt Szencen az is, hogy a magyarbéli tánccsoporton és a járási katonai parancsnokság énekegyüttesén kívül (kivéve az egyéni számokat és a színjátszó csoportokat) kevés falusi tánccsoport és énekcsoport szerepelt. De most inkább szóljunk egy pár szót az eredményekről. Nagyon kellemesen hatott a szenckirályfai iskolások ukrán Krumpliszedő tánca, melyet a gyerekek ügyesen és könnyedén táncoltak el. Elismerést érdemel a járási katonai parancsnokság kezdő énekkara is, amely különösen Kyselová kellemes csengő hangjával ért cl nagy sikert Bertók Kálmán vezetésével. A sikerhez hozzájárult a repertoár nagyon helyes megválasztása is, amely szlovák népdalokban nyilvánult meg. A fellépésen azonban a magyarbéliek aratták a legnagyobb sikert. Erről tanúskodik az első hely elnyerése is, amely egyúttal azt jelenti, hogy a kerületi versenyeken is résztvesz- nek majd. Belovics Jóska, Szabó E'áni és Nagy Laei-Rigó Olga a temperamentumos Ványai csárdással nyerték el a közönség tetszését. Majd a Fiú tánc, illetve a még jobban sikerült Szék-tánc következett, melyet a verbunkos váltott fel, az egész csoport részvételével. Ez a szám nagyszerű volt, pontos, vidám és technikailag jól begyakorolt. Versenyt táncolt a nagyokkal a kis úttörő Szabó Zoli is. Közben Legimusz Zoli zenei kísérettel népdalokat énekelt, míg a táncosok megpihentek. Természetesen a sikerhez nagyban hozzájárult ifj. Sipos Károly és népizenekara is. Közben el kell mondanunk, ha már Magyarbélről beszélünk, azt is, hogy a színvonalas műsoroknak köszönhetik a háromnégynapos magyarországi vendégszereplést is, ahol szintén nagy sikerrel szerepeltek. Voltak a versenyeknek gyöngébb számai is, melyeket nagyobb előkészülettel és gondosabb munkával elkerülhettek volna. Ez nemcsak Szencen, de más járásokban is előfordult. Az alapvető hibák oka az, hogy sok járási vezető nem tanulmányozta át alaposan a versenyekhez kiadott utasításokat, melynek következménye az lett, bogy nem egyszer elég komoly szervezési hibák merültek fel a járási versenyek megszervezésében. A fellépéseken tapasztalhattuk, hogy nem kis dolog egy hatalmas járási verseny megszervezése, kiváltképp akkor, ha olyan elvtársak szervezik, akiknek még nincs kellő tapasztalatuk ebben a munkában. Hiszen 1951-től ebben az évben került az ifjúsági alkotóversenyekre először sor. Az az érzésem, hogy az egyes együttesek keveset okultak hibáikból. Ezt azért állítom, mert a versenyek után a pontozó bizottság nem mutatott rá eléggé a kultúrcsoportok hibáira. Ez pedig hiba. Helyes volna, ha a jövőben a fellépések után őszintén és minden részrehajlás nélkül bírálnánk el egyes csoportok fellépését és mondanánk meg hibáikat. A járási versenyek már befejeződtek s ha levonjuk a következtetéseket, láthatjuk, hogy a jövőben sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni az ifjúság e nagy ünnepére, melyet joggal nevezhetjük annak, mert az ifjúság valóban ünnepelt. Természetesen nem lenne helyes, ha most „Vágd a pokolba azt a könyvet Peti“ módjára abbahagynánk a munkát és babérjainkon pihennénk. Itt van az alkalom a csoportok munkáját növelni, csiszolni, kiváltképp most, a választások előtt. FÜLÖP PÉTER 1957. április 16. Juhász Gyula és Szlovákia
