Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-04-01 / 14. szám
Nem, nem — Desdemona él. S éppen itt ül előttünk, arcán csintalan mosoly rezdül meg, mert — bocsánat a prózaiság- ért — életében először eszik valódi cseh knédlit. Épp' olyan bájos és elragadó, mint a mozivásznon. Irina Szkobcevová, a fiatal szovjet drámai művésznő a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség meghívására érkezett hazánkba, mint a Komszomol Központi Bizottsága küldöttségének tagja. — Desdemona volt első, s egyben eddig legnagyobb filmszerepem — meséli oly' elfo- gódott hangon, hogy csak némán hallgatom — azelőtt sosem játszottam, sem filmen, sem színpadon, Művészettörténetet és elméletet hallgattam a moszkvai egyetemen, azután pedig a Nemirovics- Dancsenko színiiskolán tanultam, Szergej Jutkevics filmrendező színésznőt keresett készülő filmje női főszerepének alakítására. Versenyt hirdettek, s én is jenletkez- tem. Elképzelheti, mily' izgalmas napokat éltem át akkor. Ötvenen vártuk egyforma izgatottan a levelet, a meghívót. A felvevő- gép elé már csak öten kerül- teljesült azzal, hogy Shakespea- ret játszhattam. Annyira szerettem és tiszteltem nagy művészetét, mellyel a legkülönbözőbb emberi jellemeket festi meg. De sosem hittem volna, hogy egy ilyen szerep eljátszása mennyi előkészületet igényel. Tanulmányoztam Shakespeare öszes hozzáférhető műveit, hogy közelebb jussak hősnőihez és beleéljem magam eljátszásukba, nagyon sokat nézegettem a korát ábrázoló képeket és rajzokat, s végül számos könyvet és brozsúrát olvastam Desdemona és Othelló elméleti alakításáról. Talán egy kicsit eltértünk a hagyományos felfogástól, de én még ma is érzem, hogy Desdemonát, — aki körül gyűrűként fonódik a szörnyű dráma, — minden porcikámmal átélem és átérzem. Jutkevicsnek és Bon- darcsuknak, — aki Othellót játszotta — köszönhetem, hogy csakhamar elmúlt kezdeti lámpalázam, s végül, mások véleménye szerint, s a film bel- és külföldi sikere alapján, derekasan megálltam a helyemet, még a legnehezebb jelenetekben is. Első filmem, az Othelló után, ismét Bondarcsukkal játszottam, mégpedig egy ukrán filmben, amely Ivan Franko nemzeti költőről szól, majd Leonid Leonov regényének filmváltozata. A közönséges ember következett, Mihail Romm rendezésében. Nemsokára mutatják be legújabb filmemet, a Párbaj-t. — És látta az Anna a férje nyakán-t? — kérdi nemvárt kíváncsisággal. — Nos, igen, de ... hiszen abban nem játszott, legalábbis nem emlékszem ... — Nem, nem játszottam. Ab- oan Larionovová játszott. Ezt csak azért jegyzem meg, mert most a szovjet filmben a fiatalok egész sora jut érvényesülésre : Izvická, Tánya Konjuho- vová, és mások. És én csak egyike vagyok azon boldog szovjet embereknek, akik másoknak élvezetet szerezhetnek: átadom nekik nagy művészek szavait, mondatait, az ő elképzelésük szerint — és egy kicsit a saját művészetem szerint is — testesítem meg alakjaikat. Jlfil TÄBORSK? TELELKOZfiS »ESÄEITXMVEL Kis beszélgetés a nagy szerepről. Valószínűleg mindannyian jól ismeritek Shakespeare drámáját Desdemonáról és Othellóról, a szerencsétlen párról. Igen — az Othelló szerető és egyben gyilkoló keze vet véget Desdemona életének. Emlékeztek, milyen izgatottan, elkápráztatva és szerencsétlen sorsától meghatódva hagytátok el a sötét nézőteret? Március 22-én emlékeztünk meg Johann Wolfgang Goethe halálának 125. évfordulójáról és március 26-án Ludwig van Beethoven halálának 130. évfordulójáról. AZ IRONIKUS GOETHE — Hogyan lehetséges, hogy a Faust második része feltűnően gyengébb mint az első? — Egész egyszerűen — felelte Goethe, gúnyosan. — Amikor a második részt írtam, már nagyon öreg voltam és belátják, hogy *egy vén gebétől nem lehet ugyanazt a teljesítményt várni, mint egy fiatal csikótól. És aztán ne felejtse el, hogy a második rész a túlvilágon élő személyekről szól, én pedig egyelőre azzal vagyok elfoglalva, hogy a földi világgal jól jöjjek ki. GOETHE ÉS A KIRÁLY Goethe egyszer a következő sorokat írta Gellert német költőnek: Kedves barátom! Ön büszke arra, hogy beszélt a királlyal ? Nekem a király nemcsak a házamat, könyveimet, kézirataimat és a parókáimat gyújtotta fel, ez még több. Lássa és én mégse hencegek el ezzel. BEETHOVEN NAPLÓJA Beethoven naplója rendkívül érdekes módon rávilágít arra, hogy a hétköznapi életben milyen nehéz volt a nagy zeneművésszel kijönni. Január 31- én: Elbocsájtottam a házmestert. Február 15: Felvettem egy szakácsnőt. Március 8: Elbocsáj- t ott am a szakácsnőt. Március 22: Felvettem egy házmestert és egy szakácsnőt. Április 1: Elbocsájtottam a szakácsnői. Május 30: Felvettem egy házvezetőnőt. Június 1: Felvettem egy szakácsnőt. Június 28: Ma megszökött a szakácsnő. Augusztus 28: Ma megszabadultam a házvezetőnőtől. December 18: Elbocsájtottam a takarítónőt. Március 13: A takarítónő megszökött. December 18: Elbocsájtottam a szakácsnőt. December 22: Felvettem egy takarítónőt. így néz ki egy részlet Beethoven naplójából. BEETHOVEN A FORRADALMÁR Az Eroica szimfóniát a szerző Napóleonnak ajánlotta, akiről azt hitte, hogy elhozza a nép számára a szabadságot. Amikor megtudta, hogy Napoleon Franciaország császárává koronáztatta magát, széttépte az ajánlást és keserűen megjegyezte: „Mennyire csalódtam benne. Napoleon is csak egy közönséges ember". BüIDSSThihnuk Megbomlik a rend, s a fiatalok nagy zaj és lökdösködés közepette préselődnek ki az ajtón. Jóska a hegedűjével bíbelődik, alig tudja belegyömöszölni az elnyűtt tokba. Már mindenki kint van. Az ajtóból még Zsuzsi néz vissza, mintha csak azt mondaná a szeme, hogy gyere már, Jóska! .. hát kisérj haza!.. . Ketten maradnak: Jóska meg a tanítónő. — Köszönöm, hogy ilyen szépen megszervezte a fiatalokat. Ugye, jól elment?... — kérdi a tanítónő. — Jól. .. egészen jól... És csak ál! a legény, mint a szélütött: menne is, nem is. Mégis csak határoz: — Jóéjszakát kívánok. .. — és indul. — Jóska' — szól utána a tanítónő. — Holnap vasárnap... Nem érne rá? ... — Ráérek .. — Ügy három-négy óra között nem jöhetne fel hozzám ? ... Valamit szeretnék megbeszélni magával... Jó? — Jó.. — vágja rá túlg.yorsan a legény, de aztán lehull arcáról az öröm, s helyébe fájdalom költözik. Hirtelen eszébe jut, hogy csak egy kopott ünneplője van. A tanítónő észreveszi a tétovázást: — Mégsem tud eljönni? — De.., eltudok... Jóska elmegy. Kint a csillagos ég felé fordítja a tekintetét és nagyon mélyről tüzel fel a hangja: — Istenem, mért vagyok én ilyen szerencsétlen!? * * * VASÁRNAP EBÉD után a tiszteletes úrnál. A pazarul berendezett ebédlőben nagy füst- felhőket eregetve két férfi ül: egyik a túlelhl- zott tiszteletes úr, másik pedig a nyakigláb, hirtelenszöke, segédjegyző úr. — Remélem eljön!? — mondja a segédjegy- ző, s hanyag mozdulattal nyomja szét a cigaretta végét a hamutartóban. A nagy falióra fél kettőt mutat — Elfogadta a meghívást — szuszogja ki a tisztelendő úr mosolyogva — bizonyára eljön ... Talán türelmetlen vagy, jegyző uram! ?... — A dehogyis vagyok ... csak éppen érdeklődöm ... Könnyű kis nőnek látszik... — mondja a szeplős fiatalember, s fölényes mosolyt húz’az ábrázatára. Beszögleteskedik a tiszteletesné is. Éppen ellentéte a férjének — száraz, csontos, szokatlanul magas. Feltűnően sok az ékszer rajta, ami igen-igen lerí róla. —■ Várat magára a kicsike... — szól és leül. Ebben a pillanatban, kint az udvaron majd láncát szakítja a kutya, annyira ugat. A cseléd hangja hallatszik be, ahogy csitítja a kutyát és tessékeli befelé a vendéget: — Erre tessék... nem haraphat... meg van kötve... A tanítónő belép, köszön: — Jónapot kívánok! A társaság megelevenedik, felállnak sorra kezelnek, bemutatkoznak. — Tessék, foglaljon helyet — ülteti le a tanítónőt a tiszteletesné. A tanítónő leül. Nehezen indul a beszélgetés. A tiszteletes úr, mint a megtestesült bölcsesség, a felesége akárcsak egy kikopott primadonna, s a segédjegyző úr annyira flegmatikus, mintha legalább is grófi címer díszelegne a névjegyén. — Remélem megnyerte tetszését ez a ml kis falucskánk! — mondja a tiszteletesné. Csurra- nő méz a hangja és a mosolya. — Tetszik, eddig jól érzem magamat... A segédjegyző is szólni készül. Vagy huszonöt ráncba szökteti magas homlokán a bőrt: — És... azok a nótaestek beválnak?... gondolja ? ... — Nem tudom... Nagyon jól érezték magukat a fiatalok... — feleli a tanítónő lelkesedéssel. — Okos gondolat... — helyesel a tiszteletes. — Nagyon elkorcsosodott ez a mi ifjúságunk... — Hiszen éppen ez az!... — tartja fel füstbarnította mutatóujját figyelmeztetően a segédjegyző. — Egy nő... egy gyenge nő nem bírhat olyan elvadult társasággal! — A nő erőssége a lelkében van... — válaszolja a tanítónő csendesen. — Ugyan kérem — röhenti el magát a fiatalember. — A lélek... Ne felejtse el, kisasz- szony, hogy a lélek könnyen lealacsonyodhat!... Adott esetben a csürhéhez ... A házigazdáék helyeslőén bólogatnak. — De könnyen magához is emelheti a „csür- hék" lelkeit!... — feleli a tanítónő maró gúnnyal. — Ez nagy tévedés, kisasszony!... — mondja a segédjegyző, s alig észrevehetően megrándul az arca. Zavarában a faliórára emeli a tekintetét, amely fél hármat jelez. Á 11 ü n é s. AZ ÖRA MUTATÓJA lassan a hármasra kúszik. A tanítónő feláll és búcsúzik: — A viszont látásra! — Aztán gyakrabban tessék minket meglátogatni — szusszantja a tiszteletes űr és tetőtől talpig végiggusztálja a távozó tanítónőt. A tiszteletesné kikiséri. A két férfi úgy néz utána, mint szegény gyerek a csillogó kirakatba. — Hm, hm... — húzza össze száját a házigazda — ilyen feleség megfelelne a mi jegyző urunknak is, nemde ? ... — Nem mondom, nem mondom... — huzigálja száját a fiatalember — nem kell mindjárt házasságra gondolni!... — Sokat jelentőén kacsint, s mint az időzített bomba, robban ki belőle a kacagás ... * * * AZ ISKOLAI lakás egyik szobájában van a tanítónő. A szoba berendezése egyszerű, mégis kedves, nőies. A kályhában vígan zakatol a tűz, éppen most rakott rá a tanítónő. Lassan az ablakhoz sétál, s a függönyön keresztül nézi az ablakon túli őszi világot. Jeges szél vágtáz végig az udvaron, s a fákról tépi, cibálja lefele az ottrekedt néhány elsárgult levelet. Az ég alatt szürkéspiszkos felhők úsznak tova gomolygó hömpölygéssel. A tanítónő megfordul, az asztali órára tekint, amely most fél négyet mutat. Borongó árccal lép a tükör elé, amelyről kissé szomorkás arc néz vele farkasszemet. A fésű után nyúl és igazgatja a haját. A selymes szőke hajban simán fut a fésű. Árnyék húz el az ablakkal szembeeső falon, mire a tanítónő a kályhához megy és vár. Bátortalan, gyenge kopogás az ajtón. — Igen! Jóska belép: — Jónapot kívánok!... — köszön szégyenlős pirulással és esetlenül megáll az ajtóban. — Jónapot. Jóska!... Mégis csak eljött?... Tessék, foglaljon helyet... — kínálja székkel a tanítónő. Jóska nagy zavarban van: nem tudja leüljön, feleljen, kopott ruháját, nagy bakancsait rejtse... Mégis leül előbb: — Kicsit megkéstem ... — Annyi baj legyen!... — mondja Márta bátorítóan és maga is leül. Az asztalról egy kis kazettát vesz fel. Kattan a teteje, cigaretta van benne: — Tessék, gyújtson rá! Jóska bátortalanul nyúl a cigarettért. Rágyújt. Márta feláll, a kályhához siet, hogy megrakja. Jóska pedig — mivel a nő háttal áll — lassan körülnéz a szobában. Csodálattal vegyes érzéseket tükröz az arca. Nagyot szív a cigarettából és lehúnyja a szemét: vajon álmodik-e, vagy ébren van ? ... Egy görcsös fa sehogy nem akar a kályhába férni. Jóska szolgálatkészen felugrik a helyéről és segít. A következő pillanatban már a parazsakra pottyan a görcsös fa. Egymásra néznek és elmosolyodnak. Ismét leülnek. — A nagymamája mondta, hogy szeretett volna tanulni... — Nagyon szerettem volna!... — mondja Jóska keserűen mégis felgyúlva. — És már nem szeretne? Jóska oly nagy értetlenséggel néz a tanítónőre, mint aki nem jól hall: — Most??? — Olyan lehetetlennek tartja ? ... Magánúton mindenki tanulhat!... Maga is, ha akar... Jóska bágyadtan mosolyog: — Nekem kenyeret kell keresnem ... — A hosszú téli estéket ki lehet használni... Különben is mindent lehet, csak erős akarat kell hozzá ... — Akarat... — mondja Jóska elmerengve. — Az egész életem egy nagy akarásból van, kisasszonyka. — Márta, szólt egyszer az édesanyám! Van kedved a tanuláshoz? Én csak bólintottam és a kettőnk küzdelméből tanítónő lettem... — mondja a tanítónő bíztatást sugaló hangon. — Tőlem soha senki nem kérdezte... — sóhajtja a legény lehajtott fővel. A tanítónő kedvesen mosolyog: — Nézze. Jóska! Én szerzek magának könyveket, bármikor jöhet hozzám, én segítem ... tanítom ... Jóska arcára előbb öröm, majd ijedtség telepszik, amit a tanítónő is észrevesz: — Talán nem jó az ajánlat? — Nagyon is jó ..., de nem lehet... — Mit nem lehet? — kérdi a tanítónő. — Nekem ... nekem idejárni... — Miért? A legény szégyenlősen elfordítja a fejét és úgy válaszol: — Nem tetszik ismerni a falut... Isten ments, hogy miattam... — elhallgat, de a gondolat így is teljes, így is megvillantja a lelket, az igaz emberséget. Márta szíve köré melegség fut, melyet ez a nagydarab, esetlen fiú áraszt feléje. — Igaza van, Jóska! Én erre nem is gondoltam. — Majd kis szünet után még hozzáteszi. — Én mégis vállalom, mert lehet azt úgy is csinálni, hogy a falu ne tudja!... Most pedig Jóska szívét melegíti fel valami— Az is igaz!... — feleli kurtán és most már ő is mosolyog, de minden mellékíztől mentesen. — Nos, megegyeztünk? — Nem tudom... — mondja Jóska, miközben feláll. — Nehéz ilyesmiben dönteni.., meg osztán tehernek lenni... — Csak az a teher, amit ránkkényszerítenek. Amit önként vállalunk, azt mindig örömmel csináljuk... — mondja a tanítónő nagyon komolyan és melegen. — Hát, nem bánom... Ha igazán gondolja ... — nyögi a legény, mintha csak álmában történne az egész, s mire felébred szertefoszlik a színes álom. — Isten megáldja, kisasszony!... — köszön lesütött szemmel, de a tanítónő hangja megállítja: (Folytatjuk) ú© I TIMI I • !iITInl@WIM
