Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-01-07 / 1. szám
1956. január 7. 7 PETR0C1 BÁLIM: A KOPLALÓ TÉR (Regényrészlet) s As alább közöli részlet a szerző most. készülő regényéből való- Cselekménye 1921-ben. játszódik te . 'l-Szlóoákiában, a szerző egy fiatal lány nevében mond' l tapasztala Iáit Anyám, amikor kiért az épület elé, tömeg- nyi. asszonnyal tatálla szembe, magát. Több mint kétszáz asszony tdongott az igazgatóság fakósárga épülete elölt... épüld . knem olyan formájú volt, mint a vasútállomás. Egyemeletes és sűrűn tele- aggafott szűk ablakaiból semmi jó nem nézeti ki. ’’’gy tekintettek, rá 'az emberek, mint egy bosszút forraló, '.szemét anúsan h . .yorgatö emberre... Nem messze volt innét a gyár bejárata, a vasrácsomul kapu. s odébb még egy pöffeszkedett: melynek rozsdás vasajtaja csak akkor csikorgóit, 1 üres vagonok érkeztek, vagy áruval megrakott kocsikkal pöfögött ki onnan ■ ki mozdony az állomás felé... A gyár lötti térség üres, kopár volt. Se fa. se bokor nem ”czítette. Tavasz és nyár idején felvetette a gaz és csak itt-ott simult el, ahogy gyárbajövet az emberek mat taposlak maguknak. vagy pedig ott. ahoi a munkanélküliek ácsorogtak a gyárkapu körül. Jó kétszáz méternyire a vasútállomás és a város felé kicsiny, horpadlletejü l:ázak övezték kél oldali a térségei és nyugat felé az országút zárta te. Mögötte a városi legelő terüli el. széles, nyitott tenyérként egészen a Szőlőhegyig. Most megdermedi hó borította a tájat. A napokban nem is havazott ßs az éjszakai nagy fagyok megjege.úiették, összeszikkasztották a hórétegei. Recsegett-ropogoii a talpak alatt, mintha csak üvegdarabkák roppannának apró szilánkokká. Az ég álmosságát csak a két muff <s kéményből feltörő füst tarkította, melyet az éles szél csakhamar szétkorbácsolt és beleolvadt a komor szürkeségbe ... Az igazgatóság épülete elöli nagy volt a zűrzavar, hangos, maró a szó. Az asszanyők tömeg * egyre sokasodott. Szlovákul, magyarul, ki ahogyan tudóit, panaszolták el siralmaikat s néhányon már öklükkel fenyegették a szük ab lakokat. A bejáratnál fölényesen pipázó, dagadt portás áliía el útjukat. Nem engedte be őket az igazgatóhoz. ' Anyám tisztában volt a csődület, okával. — Reggel a kamumban dolgozói asszonyoknak huszonöt. dekával alacsonyabb fejadagot akartak kimérni. S ennek a lisztnek is főrésze penésze: kukoricadara volt. .4? igazgató leüzent, hogy hajlandó küldöttségüket fogadni. Ki menjen? Legszí esebben valamennyien nekiindultak volna. Egy c gyötrelmük és egy a panaszuk. Meg is mozdullak, a bejárai fele lódultak. — Ne annyian! Be se férnének! — ordította a portás. — Csak két asszony mehet... Na. ki jön? Éti felvezetem... Az i szonyok tanácstalanul néztek egymásra, — Menjen kend, Szvorenyné! — szólt, az anyám. — Maga szlovák. Az igazgató úgy sem ind magyarul. — ügy van! Menjen csak Szvorenyné, de aztán elmondta ám a bajainkat! kiáltották hátulról — De ki legyen a másik? — Kovács néni! — ajánlották többen és előre is tuszkolták a sovány, összezsugorodott öregasszonyt. — Eh menjek, vénasszony létemre? Eli már csak sírni tudok... — Es Unost. is könny fényiéit a szemében. — Menjen valaki a fiatalok közül... — Jöjjön csak Kovács néni, — ragadta, karon Szvorenyné, — maga tapasztalt munkás- asszony. Többet tűd mini '.mi... Kétszerany- nyit élt... Kovács néni végre belenyugodott Kitörölte szeméből a könnyet, fejét felvetette, mintha, csak harcba indult volna ... A két asszony belépett az épületbe. Amíg odabent tárgyaltak. vagy negyven sisakos, szuronyos rendőr érkezett a gyár elé- Fetmcrajtoll az asszonytömeg. — Nem szégyenük , magukat?! Asszonyokra törnek?! A rendőrök bevonullak a gyárkapun és csakhamar kettesével, szállingóztak ki az igazgató- sági épület ajtajából Puskatussal, szuronnyal lökdösték az asszonyokat. Az elfojtott harag, düh, lassanként utat tört belőlük, — Fuji Szegy éljétek magatokat! Ti is munkások. parasztok kölykei vagytok!... Nem hagyjuk magunkat! Bezzeg, ti nem akartok éhénaögleni!... Lámpavasra az urak bérencei vei!! — hullottak a szidalmak a rendőrökre, de ők mivel sem törődve, csak bökdösjék az asszonyokat és jó hús zméter nyíre viészaszorí- )tlák őket az épülettől Jeges szel égette arcukat, fagyasztotta lábukat. Csak kevés asszonyon volt kabát, leg-- többjükéi iitöft-kopotl kendő takarta és üres szatyrok lógtuk a kezükről Igazságért jöttek panaszkodni. Az épület ajtajából egyszerre előbukkant a két. tárgyaló asszony, 4 rendőröket Iáivá, meghökkentek, majd keresztülvágták magukat a sorfalon és az asszonyok elé álltak. —. p ' nény nélkül jártunk! — kiáltotta SZvorenyné. A férje öntödei munkás a gyán ban. Egyidős lehetett anyámmal Szavátfel zúdult a tömeg. A tehetetlenség marcangolta őket. — Még azzM is megvádolt, az igazgató, hogy mi szítjuk az elégedetlenséget a nép között, Há' ki. szítja, mondjátok, nem ők? — Faj! Le velük! A isah rendörör'nu'ster Szvorenyné elé lépett és durván rákiáltott: — A törvény nevében . .. — .1:77 még soha nem laktunk jól! — vágta rá Szvorenyné. — Látjátok, így bánnak ve-lilnk az ,:ak! Amíg nem kapjak meg a rendes fejadagot, addig férjeinket nem engedjük dolgozni! ügy lesz! Nem engedjük! Inkább éhezni fogunk! Maid csak észhez térnek az urak! - Munkás nélkül nem lehet, exisztdlnil — kiáltották a tömegből .42 őrmester mintha csak megriadt volna az asszonyoktól, visszarohant a legényeihez és onnan vadul, ordítozott. • —, Oszolj! Tíz percen belül üres legyen a tér! Pusztuljatok innen! — s az asszonyok élten hajtotta a rendőröket és fenyegető mozdulattal kirántotta revolverét hasún fityegő táskájából, A rendőrök rohamra indultak. Anyám kiugrott a sorból. Nagy. derék testet a szurönyok elé tartatta, — Löjj. ha mersz — kiáltotta szlovákul, hogy megértse az őrmester is. — Sakkra! (A szentségit!) — ordított, fel az őrmester. A Ikozott buta tója! Anyám csak állt előtte széttárt, karokkal és magáról megfeledkezve sújtott feléje szavaival. Azért jöttetek Szlovénszköra. hogy lepiszkáljalak, vérjeiek bennünket, mint a magyar urak? A te anyád volt. a buta, — hogy egy ilyen állatot szült a világra! Mi nem vagyunk buták, érted? ' Senki se vette, észre, — hiszen senki se figyeli másra, csak a rendőrökre. — hogy az asszonyok közöli utat tört magának Kovács Pisla. Szedés, erösvállú legény, alig leheteti huszonöt éves. Épp a gyárba igyekezett, amikor észrevette a téren a nagy nyüzsgést. Rögtön idejött. Kiállt az első sorba. Rátámadt a ren ' "rökre. Idős anyja csalt bíztatta: .„Mondd csak édes fiain! Ne féjjl" — Szégyen magukra, rendőr urak! Maguknak nem korog a gyomruk! Térjenek észhez! Mit akarnak a védtelen asszonyokkal?! —■ Ménjeitek az ördögbei — habzott az őrmester szájából, — Lisztet, kenyeret adjatok! Addig el nem megyünk innen! Nem: akarunk éhendöglenil < — malac, oltók meg magukat az asszonyok és az épület jelé tódultak. — Tűz! — vakkantoita az őrmester és pisztolyát), kiadta az első. lövést. Kovács Pista holtan rogyott össze. Eldördültek az első puskák is. Szvoreny Laco felesége leroskadt, anyám is, és még hét asszony terüli el a hóval borított rögön ... Néma, pillanatnyi halotti csönd követte a lövéseket. — Oszolj! Oszolj! — ordítozta önkíviítten még most is az őrjöngő őrmester, de újabb lövésre nem merte emelni pisztolyát. A rendőrök kezében is megdermedt a puska, gyökeret vert a lábuk és borjúszemekkel bámullak a pirosló hóban fekvő, fetrengő emberekre ... Jajveszékelés, sírás, zokogás rázta meg a' levegőt. Több asszony eszét vesztve, haját ippve. botladozó lábakkal futott a város felé. Mások meg a gyárkapuhoz rohanlak és öklükkel verték a jeges vasrácsot, férjeiket hívták. Szvoreny Laco felesége ott halt meg az asz- szotujok karjai között. Anyámnak combját fúrta ál a tüzes golyó. Kovács, Pista, öreg, öszhajú anyja a fia mellé roskadl, szeméből omlottak a könnyek,, akiír csak a záporeső. Kopott, fekete kendőjével lakarta te a szív körül vérző sebet. Az asszonyok alig tudták felráncigálni a zokogástól vonagló vézna testét. S amikor könnyáztatta szemét ráemelte a. ' rendőrökre kicsontosodott öklét rázta feléjük. Szavaiban benne sírt az anya legélesebb fájdalma. — .lát azért jöttetek, hogy megöljétek a fiamat!? Az urak miatt?!... Legyetek átkozottak! ... T bt szavát elfojtotta a hirtelen megszólaló üzemi sziréna. Vésztjóslóan süvítette be az egész várost. A munkások, amikor meghallották a gyilkolás hírét, kitódultak a műhelyekből, ki mit tudott, kalapácsot, vasdarabot ragadott a kezébe, behatottak még a raktárba is, onnan lapátokat, kapákat villákat vittek és kifutottak az udvarit Százan, ezren föltek. Elsöpörték az üzemi őröket és kiözönlötlek a térre. A rendőröket ki 1hogyan érte, kapával, lapáttal ütötték, villával szurkálták, s ők meg uccu neki, menekültek, mint a félénk nyíllak. Most merték volna rájuk emelni a puskátI Valamennyien ott döglöttek volna meg abban a szent minutumban. A két halottat, a sebesülteket, a váltakra vették és megindullak a város felé. Apám anyámat „alábolla fel és sietélt vele a kórházba. Egy ember énekelni kezdett és pillanat alatt zengte a tömeg: — Föl. föl, ti rabjai a földnek..." Alig tettek néhány lépést, az egyik munkás jölkiúliotl: — Odanézzetekl — mulatóit az épület egyik ablakára. Kellner főmérnök . vigyorgott onnan rájuk. — A büdös disznaja, még most is rajtun’’ röhög! S megindult az épület felé. Csakhamar egész tömeg mozdult, utána. Betörték a bereteszelt kapui, és jel az eme-, leire! Dúltak, töriek a munkások. Kellnert sehol sem találták. Csak percek múlva törték rá a kíozet ajtaját. Ott remegett a büdösben, a n ■ 'ragjába becsinálva és a dühös emberek előtt tó \sve könyörgött: — Ne bántsatok! Én nem vagyok olyan rossz ember. Belátom, nektek is élni kell. En is szegény ember fia vagyok. Nem kell azonnal for dalműt • tini. . — Itt dögölj meg, te disznó! Most megkapod, amit a múltkor elmulasztottál! —" s addig verték a fejét az ' illemhely zománcozott ülőhelyéhez, amíg utolsót, nem nyögött... A szomorú menet újra megindult. Az emberek forrtak a dühtől, -— úgy érezték, mintha csak a végítélet napja jött volna el és ma mindenkivel le kell számolnlok. Ekkor került eléjük a hintóbái vedlett szánon madarast Madaras jegyző úr. A lovakra akasztott kis csengők .húsvéti llarangocskákkéht. csilingeltek. Madarus.’ mielőtt: kikászálódott volna a meleg gyapjútakarók közül, gondosan megiöröl- geite bepárásodott szemüvegét. — Mit akar ez a barom?! — mordullak fel a munkások. A nagy tömeg megállt. A jegyző eléjük gurította püffedt testét és kezét prémeskabátja zsebébe vágva rájuk kiáltott, hogy ott, a leghátul álló ember is értse a szavát. Tört szia- \ áksággal beszélt. Hivatalosan jött, hogy védje a város „becsületét", hát a hivatalos nyelvet használta. — Maguk szerencsétlenek, mit csinálnak?. Hát nem 'félnek az isién haragjától, a börtönüktől? Rátámadnak a hivatalos közegekre... — A kutyaúristenedet, te rohadt urak cselédje! Hát nem volt elég neked az a harminc ember, akiket börtönbe juttattál?! — és rázúdultak, ott verték, taposták össze, hogy többet meg se mukkant, nem is lélegzett... * X ® Másnap óriási hófergeteg zúdult a városra. Még alkonytájt is dúlt-fúll a vihar, mintha csak béklyóitól megszabadult természeti erők is a rendőrök bünnyomait igyekeznének eltüntetni. A városkára haragos, felborzult tollú , kottásként terpeszkedett rá a borús, nyomasztó \ est leple. Lélek alig járt az utcán. Kihirdették az ostromállapotot. A dühöngő, fagyot lehelő szélben szuronyos rendörkgtona-párok cirkáltak a városban. A munkások is úgy lopakodtak egyik házból a másikba, mint ahogyan megállíthatatlanul flerakodott be az éj sötétsége még a legeldugodtabb odúba is. Aznap este nálunk is többen összejöttek: Anyám még nem volt idehaza. Nélküle de siralmas is volt az élet. Tegnap éjjel virrasz- lőttünk apámmal. Nem jött álom a szemünkre. Ekkor láttam apámat először könnyezni. Reszkettem és még én vigasztaltam: — Majd hazajön anyuka... Üjra egészséges lesz... de nem bírtam sokáig. v ügy elfogott a zokogás, hogy a padlón fetrengtem. Apám csak nehezen tudott ágyba kényszeríteni ... .Most jólesett, hogy emberek jöttek hozzánk, apám barátját. Sz:retiem őket, mert ők is szerel Helen voltak. Mindegyiküknek nem is jutott szék. Köztük volt Szvoreny Laco is. — Egy' rú apámmal. Délután temették el a feleségét Nem bírta ki otthon, hát eljött hozzánk ... Ma regget óta katonák őrizték a gyárat. .4 rendörök meg párosával házról-házra járva, fogdosták össze az embereket. Negyven munkást letartóztattak. A gyár vezetői ugyanakkor kihirdették, hogy többé nem nyílik meg a gyárkapu. Eladják az üzemel. A konyhában fojtott volt a hangulat. Kínos volt a tehetetlenség. A kéz ökölbeszorult és nem tudóit ülni, a szív fájdalommal telt el és a keserűség nem tudott kicsordulni. A pohár úgy látszik még nem tett meg. Most jön csak a legnehezebbje... Az özvegyen maradt Szvoreny Laco — hogy sajnáltam őt! — velünk mindig magyarul beszélt. Tudta, hogy apám nem érti jól a nyelvét. Gyak, an járt hozzánk. Tömzsi, erős, szé- lesvátlú, nágytenyerű ember volt. Dühös lehetett most, mert nagyot csapott az asztalra. — A cseh kapitalisták ha el tudnák hurcolni a Magas Tátrát, azt is elvinnék, nemcsak a mi üzemünketI — mondotta hevesen, mintha csak egyszeriben kifújta volna szívéből a szaggató fájdalmat. Szvoreny már arra gondolt, hogy mi lesz ve- >lünk holtiap, mibőt fogun'- megélni. Ezeröt- százan maradtak munka nélkül. Csak egy gyár, a Fénix-zománcgyár maradt üzemben, a kis téglagyár és a szeszfpzdécske nem is jöheleit számításba. Hová menjen az ezerötszáz kenyérkereső? Aggódó pillantásokat: váltottak egymással az ember. k. Egyikük sem tudott feleletet adni. Az idősebbek mögött állt és nyugtalanul szippantott cigarettájából a fiatal, dús, göndörhajü, pirosas arcú Rózsa Gabi Bádogos volt a Fé- nixben. Keveset beszélt. Nemrég járt cspk apámék társaságába. Ez azt jelentette, hogy csak mostanában kapcsolódhatott be a pádmunkába. Szívesen látták közöttük. Heves, tiízesvérű volt, de higgadtan tudott gondolkodni. Most hirtelen közbeszólt. — Már többen csomagolnak, elvtársak! Mézeseknél voltam, ők Amerikába akarnak menni. Kusztráék meg Franciaországba... — Ez csak a kezdet, — morogta apám. En addig anyám sámliján ültem a tűzhely mellett. Amikor ezt meghallottam, hiába törtem a fejem, ' hogy sem tudtam kiokosodni, hogyan is mehetnek el máshová az emberek? Félénken apámhoz húzódtam — nem szerette, ha ilyenkor zavartuk -r de nem bírtam ki, hogu ne kapaszkodjak a nyakába és fülétfe ne súgjam: Apukáin, mi is megyünk franciába? Apám a térdére emelt. Nagy fájdalom nyilai' 'ott beléje, éreztem, hogy megrázkódott. Elhagyni az országot, a népet, barátait, akiket annyira szeret?l — Nem! Nem, kislányom, — döntött apám. Mi itt maradunk! Reánk még szükség lesz! A többiekre néztem. Mit szólnak ők? Szvoreny Laco szemében könnyet láttam. Lehet, hogy a meggyilkolt feleségére gondolt. Felállt és keményen megrázta apám kezét. — Igazad van, Miklós, mi itt maradunk! Az igazságnak egyszer győzni kell! • * • Az elárvult gyár előtti térséget azóta mindnyáj Koplaló-térnek neveztük .., >
