Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-12-18 / 52. szám

1956. december 18. t 5 Egy könyvkiállítás margójára A bratislavai Szlovák Muze­um kiállítási termeiben bemu­tatásra kerülő francia könyv­kiállítást, örömmel üdvözölték a könyvek rajongói. A bemu­tatott nagy anyag képet nyújt egy nagy művészi és tudomá­nyos múlttal rendelkező nép irodalmi termékenységéről. A kiállítási termek nemes egyszerűségét, a haladó francia mesterek Picasso, Gogain, Re­noir, Cezanne, Meunier, Mattis­se műveinek színpompás, kitű­nő reprodukciói teszik ünne­pélyessé. Az első teremben a francia sajtótermékek vannak elhelyezve, újságok, revue-k, magazin-ek százai. A Figaro, a Figaro Littéraire, L-a Vie Francais, Arts mellett az Usi- nes d'aujourd hűi (gépek, épí­tészet, ipar kérdéseivel foglal­kozó lap). Le radio Television professionelle stb. Feltűnően sok szaklap kerül forgalomba, mely szaklapok nem a meg­szokott szürke formában, ha­nem a legművészibb kivitelben jelennek meg és informálják az olvasót vagy szakembert az adatokról. Pl. a Revue Techni­que de l'Ingértíeur vagy a Re­vue du Cautchouk. A francia gyarmatok életéről és iparáról is sok magazin-t láthatunk. A halhatatlan francia szel­lemóriások művei a második teremben kerülnek bemutatás­ra Voltair, Diderot, Balzac, Sendhal, Villon, Victor Hugo, Moliere, Anatol France, Zola és a kimeríthetetlen számú klasszikus mellett itt találjuk Aragon és Paul Eluard műveit is. Mindezek a könyvek mind Ölsz, mind olcsó kiadásban is megjelennek. Ellenben az új francia irodalom képviselői Stil, Paul Curtad, Wurmser, Vercors, Pierre Daix munkái­ból nem igen állítottak ki. To­vábbá feltűnik, hogy a gyerme­keknek szánt könyv milyen kevés és régimódi, La Fontain meséi mellett nagyon szegé­nyes a választék. Nagyon! sok olyan könyvet is láthatunk, mely minden irodalmi értéket nélkülöz, s mellyel természe­tesen a magánkiadók eláraszt­ják a piacot. Annál bőségesebb a történe­lem, földrajz és természettan minden ágával foglalkozó iro­dalom, pedagógiai szakkönyv. Feltűnően nagy mennyiségű orvosi szakkönyvvel dicseked­hetik a kiállítás. Egy kb. har­minc kötetre menő sorozat az Encyklopédie- Medico- Chirur- giale mellett nincs az orvosi szaknak olyan ága, mely ne lenne kimerítő szakirodalommal képviselve, úgyanúgy mint a kémia vagy technika is. Hasonló mennyiségű könyv foglalkozik a képzőművészetek­kel. A régi római, kínai, egyip­tomi festészetről, szobrászatról ugyanúgy mint a modern mű­vészetek minden részéről gyö­nyörű. színes műmellékletek­kel ellátott albumok, de olcsó kiadásban nem kevésbé jó ta­nulmányok jelennek meg. A nagy múlttal rendelkező fran­cia színművészettel is nagy irodalom foglalkozik. Egy régi fölényes kultúra irodalmi termését mutatja be á kiállítás, mely inkább sokfé­leségével mint újdonságaival lepi meg a látogatókat. S. M. Téli szerelem Csóka billeg az úton — tetszik tán néki a tél — rám meg dérkoszorút fon könnyű ujjakkal á szél. Érzem, hogy sokat ad rám, — furcsa szerelem ez is — béfonná, hogyha hagynám még tán a szívemet is. Béfonná, de leintem — Ennyire már ne szeress szél pajtás, mert szerintem veszve a szív, ha deres. tőzsér Árpád • : Ady Endre a Tátrában Űjtátrafüred világhírű gyógyhely és kellemes üdülő, azon­ban kevesen tudják, hogy itt keresett gyógyulást annakidején az új magyar líra büszkesége és hogy majd 50 évvel ezelőtt Űjtátrafüred ösvényeit és pompás sétányait a forradalmi han­gulatú magyar költő Ady Endre járta. Itt töltötte 1910 egész nyarát, mint a Sontagh szanatórium paciense. Ma is változat­lanul áll az a négytornyos szanatórium szemben, az Áruház épületével és ma is meg van a szoba, melyben élt. A baloldali rész első emeleti sarokszobája, melynek ablaka és balkonja az országút felé nyílik. Annakidején elbeszélgettem Dr. Sontágh- hal a szanatórium vezetőjével, aki nagyon jól emlékezett vissza Adyra, mert mint mondta nehéz volna olyan rebellis paciensről megfeledkezni, mint amilyen Ady Endre volt. Bár életrajzaiból ez nem tűnik ki, Adynak a tüdeje is meg volt támadva és a Tátrába is súlyos tüdőlelettel érkezett. A padlásokon talán még előkerülne beteglapja is. Szigorú fekvő kúrát rendeltem el neki, mondta a kezelőorvos, temperamentuma azonban se- hogysem tudott beletörődni a szanatórium csendjébe. Tudatá­ban volt betegsége komolyságának és mégis könnyű oldaláról vette, mint az egész életet* Állandóan dolgozott májdnem mindig papír előtt találtam reá. A cikkezést mérsékeltebb for­mában még elnéztem volna neki, de egyszer tudomásomra jutott, hogy megszökött este és egész reggelig cigányozott. Másnap nagyon megbánta, és azután lassankint beletörődött a fekvökúrába. A javulás rövidesen jelentkezett is és két hónapi ott tartózkodás után 1910 augusztusában már majdnem teljesen gyógyultan hagyta el a szanatóriumot, mondta a keze­lőorvos. 1937-ben Párizsban meglátogattam Bölöni Györgyöt, akivel a Sarlósok összeköttetést tartottak fenn, az intervju annak­idején az ostravai „Magyar Napban" jelent meg. Elbeszélget­tünk vele könyvéről is „Az igazi Adyról", amely. nem sokkal azelőtt jelent meg, és amely talán először foglalkozott „Tátrai szomorúság" fejezet alatt Ady újfüredi tartózkodásával. Bölöni Párizsban naponta együtt volt Adyval, és a „Tátrai szomorú- ,jágot" Ady elbeszélése alapján írta. Közölte a könyvben Ady egy Tátrából írt képeslapjának kliséjét is. A könyv adatait megerősítette és még ki ist egészítette. Ady nagyon szerette a sétányt a Csorba tó mellett, a tó és a benne tükröződő fenyvesek megnyugtatták idegállapotát és egyik versében a Csorba tóról is megemlékezett. „Itt tó van a Tátra ölén Csillogó tiszta vad Keresem benne a századokat Az életemet A sirató dalokat S szállaló időt A tükröt a varázsosat (, A megismertet őt. És megáll az élet És tudtam, hogy már semmi sincs Senki sein él És semmi sem igaz Keshedt vén arc vigyorog a tóból És nem tudom ki gz". Nehéz lenne pontosan megállapítani, mely Ady művek szü­lettek meg a Tátrápan, csupán az állapítható meg, hogy ott írta meg Petőfi tanulmányát és Kabos Edéről írt cikkét. Bölöni azt mondta, hogy Ady szívesen emlékezett vissza a Tátrára és gyakran beszélt róla. Ez volt az egyik szlovákiai emlék Ady életében. A másik az érsekújvári állomás volt, mert Ady sze­retettel említette a régi szokást, hogy a nemzetközi gyorsot• cigánybanda várta. Ez tudatosította vele, hogy már otthon van. Ma a Tátra minden dolgozóé, mert győzött az új világ, melyért Ady harcolt még akkor is, ha nem volt szocialista költő a szó marxista értelmében. Ügy véljük tehát', hogy a boldog munkássorsokat pihentető Tátra egyik Íródeákjának meg kell emlékezni a. költőről haladó hagyományaink nyomá­ban. MkRTONVÖLGYI LÁSZLÓ EGY JŐ SZATIRIKUS FILM A bratislavai filmszínházak az elmúlt héten tűzték műsor­rá az Isten hozta Mr. Marshall című filmszatírát. A filmszatíra bemutatását fővárosunkban élénk érdeklődés előzte meg. Ez részben annak tulajdonítha­tó, hogy filmszínházaink műso­rán spanyol film hosszú ideig nem szerepelt. A filmbemutató megérdemelt sikert aratott. A siker titka abban rejlik, hogy az Isten hozta, Mr. Mars­hall című film egyszerű, köz­vetlen és meggyőző eszközök­kel pellengérezi ki a amerikai Marshall-segélyt, és ötletesen mutat rá arra, hogy a Marshall- segélyre az egyszerű spanyol emberek fizetnek rá. Franco kormánya, mely elfo­gadta a Marshall-segélyt nagy propagandát csinál a segély népszerűsítése érdekében. A megtévesztett egyszerű spanyol emberek ajándékcsomagokat, mezőgazdasági gépeket, anyagi felemelkedést várnak az ame­rikai segélytől, majd végül csa­lódással tapasztalják, hogy a Marshall-segély semmit sem ad a számukra, sőt rá kell fizet­niük erre a segélyre» A film története egy kis vi­déki városkában játszódik le. Bevezetője és az összekötő szöveg a városka jelentősebb személyiségeit és a város csen­des, nyugodt életét mutatja be, majd élethű képet fest a város szegénységéről. A bevezető for­máján az olasz neorealista irány hatása észlelhető. A város csendes, nyugodt légköre a fe­szültségig fokozódik, a néző érzi, hogy a vidéki kisváros valami jelentős, vagy különös esemény színhelye lesz. A kormány sorompóba állít­ja embereit, képviselőket, meg­bízottakat küld szét az ország­ba, hogy a Marshall-tervet pro­pagálják. A kis vidéki városká­ba is küldöttek jönnek, hogy a Marshall-tervet népszerűsítsék. Fűt-fát ígérnek az embereknek és így könnyen célt is érnek, A város lakossága diadalkaput készít és lázasan készül az ame­rikaiak fogadására. A nagy pa­rádé költségeire pénzt kényte­len felvenni a város, mert pénztárában nincs egy vas sem. Az emberek nagy várakozásban élnek, várják az amerikai se­gélyt, mely igen jól jönne a nélkülözőknek, de a polgárok­nak és a hivatalnokoknak is. Az emberek alig gondolnak másra, mint az amerikai segélyre. Éj­szaka a földműves amerikai ajándék traktorral álmodik, de a várvavárt segély nem érkezik meg. A város lakossága ráfizet a segélyvárásrá. A parádéra fel­vett kölcsönt ki kell fizetni, de nincs miből. A város vezetői gyűjtést rendeznek. Megható és egyben komikus képek mutat­ják be a gyűjtés lefolyását. A nincstelen emberek azt ad­nak, amijük éppen van: az egyik egy szakajtó burgonyát, a má­sik, baromfit, de vannak olya­nok is, akik csak valami hasz­navehetetlen lim-lomot tudnak adni. Luis G. Berlanga rendező munkája ötletekben igen gaz­dag. Találóan túloz, ahol erre szükség van. Igen jó megol­dást látunk az álom jelenetek^ ben és a kívánságok összeírását bemutató jelenetben. A kisvá­ros vezetői összeírják a lakos­ság kívánságait, amit az ame­rikai segélyből akarnak kielé­gíteni. Az emberek sorbaállnak az asztal előtt és diktálják ki mit szeretne kapni. ^lehéz a döntés, némelyik visszamegy, hogy eredeti kívánságát kihú- zatassa és új kívánságát dik­táljon be. A film szereplői közül M. Mo­ran, J. Isbert, L. Sebül. E. Quin- till, L. Perez de Leon nyújtot­ták a legjobb teljesítményt, de a többi szereplők alakítása is kifogástalan. Eltűnt a nyár Eltűnt a nyár. A napsugár. Nem lángol már a tűző ár. Komor a táj, hogy szinte fáj nincs rajta báj, csak a homáj. Csupasz az ág, nincs rajta már a zöld levél, s fütyül a szél. GÄL SÁNDOR Az éter hullámain zűrzavaros gyorsasággal kavarognak á Földgolyó ezernyi pontjáról su­gárzott hangok, melódiák. An­gol, francia, német, orosz és tíz és tíz más nyelv szabad füllel hallhatatlan zagyvaléka telíti a végtelen kozmikus űrt. Tovaröppennek, pillanatok le­forgása alatt áthidalva mérhe­tetlen távolságokat, keresztezik egymás útját, mégis megannyi odaér rendeltetési helyére. Elég egyetlen kicsi, emberalkotta készülék, ami gombcsavarásra odacsábítja és hallhatóvá vará­zsolja a világűrben kavargó hangok egyikét. Az elmúlt napok folyamán a világmindenség hangzavarában válogató készülék gombja moz­dulatlanul állt egy ponton, amelyet a skálán ez a néhány betű jelez: Budapest. Budapesten a történelem az elmúlt napok eseményeinek lap­jait tűzzel, vassal és vérrel ir­ta. A családi fészkekben itt-ott örökre megüresedett hely, romhalmaz és a legszebb tere­ken sokasodó friss sírhantok tanúskodnak az ott elvonult történelmi orkánról. A történelem kereke az idő folyásától eltérően egyszer gyorsabban, másszor lassabban forog. Ebből következik, hogy a történelmet nem csupán há­borúk, forradalmak fergetege alkotja, hanem a jelentéktelen­nek tűnő, csendes, békés napok is, amelyek a nagy történelmi fordulatok érlelői. Egy ilyen napfényesJáügusz^ tusi hétköznapra emlékezem ezen a borongos őszi délutá­non. Nyári délután, mint a többi. A pacsirta kedvesen trillázott a mesterséges tó felett, amely­nek tükrében csillogva-villogva viháncoltak az aranyos napsu­garak. A közeli erdő és rét fe­lől a kakukkfű illata terjen­gett. Csupán a tópart volt szokat­lanul csendes. Birtoklói, a sze- csi nemzetközi pionírt óbor la­kói, most a hatalmas kultúr­teremben gyülekeztek. Az elsötétített szobában fel­gördült a függöny. A színpa­don Magyarország térképe, né­hány pontja feltűnően megje­lölve. A térképet fehér csoma­golópapírra gyermekkezek raj­zolták. Megkezdődött a magyaror­szági pajtások búcsúműsora, amennyiben ők másnap vissza­tértek hazájukba. A nézők sorában az ablak mellett állt egy nyúlánk pozso­nyi fiú is, akinek társai a tá­bori keresztelőn a Nyakikláb nevet adták. A színpadon egymást válto­gatták a pajtások. Ki-ki a ma­ga városáról, falujáról — a térképen megjelölt egy-egy pontról mesélt. Szemükből büszkeség, a szülőföld, a haza iránti mélységes szeretet tüze csillogott itt idegenben. Nyakikláb szájtátva figyelte a műsort. Az épülő Dunapen- tele, a szépülő Budapest — számára megannyi ismeretlen, csodásnak tűnő város — va­rázslatként jelent meg képze­l/adi/Uá# a tét&eu létében. Idegen, mégis mennyi­re közeli világ! A földrajzot és a történel­met táncok, dalok, megelevenít tett népi szokások tarkították. Majd következett az utolsó szám. Vékony, nyúltarcú, szőke copfos gyermekleány lépett a színpadra. Búcsúszavai nyomán a halgatóság sorában is itt-ott őszinte, gyermeki zokogás tört fel. „Bizonyára találkozunk még ap élet kiszámíthatatlan, szö­vevényes ösvényein, ezért csak így köszönünk el tőletek: A viszontlátásra!" Ekkor a színpadra futót iák, majd onnan a hallgatóság közé ugrottak a magyar pajtások, mindegyiknél mezei virágcso­kor, amelyet szétszórtak a paj­tások között. A copfos öklével egy-egy vaskos könnycseppet törölt el, majd maga is csokrot ragadva .egyenest Nyakikláb felé tartott s neki nyújtó a kék, sárga és fehér színekben pompázó ma­réknyi mezei virágot. Nyakikláb megilletődve vette át a nem várt ajándékot s egé­szen öntudatlanul a leány ke­zét is megfogta. Néhány pilla­natig így álltak, egymáson fe­ledve pillantásukat szemük könnyfátyolán át. Van-e drágább, kedvesebb ajándék, amit fiúnak adhat leánybimbó, egy csokor vadvi­rágnál? A terem már régen kiürült, csak Nyakikláb állt még ott a csokrot simogatva tekinteté­vel. Mellette kuksolt elválaszt­hatatlan barátja, a kis Dugó (akit apró termetéért neveztek így el), de ő sem tartotta most ajánlatosnak megzavarni me­rengő barátját. Csodálatos az emberi szem! Ahogy Nyakikláb a csokrot nézte-nézte, egyszercsak a vi­rágok képe elmosódott s kezd­tek kibontakozni egy ismerős arc körvonalai. Nem is sárga vadrepce már az, hanem dús két szőke hajfonat, a búzavirág pedig egy csillogó szempár. Ni­ni, hisz ez a copfos! Ez volt négy hét óta talán az első eset, amikpr estefelé Nyakikláb egyedül, apróterme­tű' barátja nélkül ment sétára. Csupán az emlékkönyvet vitte magával, amely ezen a napon a mezei virágcsokorból . kivett két margarétával és az adomá­nyozó gyöngybetűs beírásával gazdagodott. Egyszerű, augusztusi, kakukk­fűillatos hétköznap. Semmi rendkívüli nem történt. De ta­lán mégis ... Az a csokor mezei virág egyet fordított a népek és nemzetek testvéri, közeledése felé gördülő történelemkeré­ken. Azóta már a harmadik nap­tár került a falra. Nyakikláb „érett" ember, a virgonc ka­maszból komoly főiskolás lett. Az elmúlt hetekben, három év után, a pozsonyi főpostán ta­lálkoztam vele. Csomagot küldtem. A vám­hivatalból hallatszó szóváltásra lettem figyelmes, ahol a kül­földre irányított csomagokat ellenőrzik. — Ez meg miféle széna ? — Bocsánat, ez virág ... — Hát ahogy akarja, de Bu­dapestre engedély nélkül csak élelmet lehet küldeni. Közelebb húzódtam. — Ugyan kérem, egyetlen szál száraz virág ... — Hja, a törvény az törvény, abban pedig egyetlen szó nincs a szárított virágról. Az idősebb hivatalnok egy pillanatra megtorpant, mintha csak valami hirtelen az eszébe ötlött volna. Talán az ifjú és a virág juttatott valamit az emlékezetébe. Ki tudja? Senki sem tud a mások gondolatában olvasni. — No, azért nem kell bú­sulni — fordult a fiú felé kis­sé barátságosabban, a hivata­los hangot mellőzve. — Beír­juk, hogy gyógyfű. Már pedig a tea csak élelem, no nem igaz? Mert a formulát be kell ám tartani'. Talán nem is szükséges el­árulni, hogy a fiú az egykori Nyakikláb, a gyógyfűnek el­könyvelt virág pedig a három év óta albumban őrzött marga­réta egyike volt. Hej, mennyi szeretettel ké­szítette ezt a csomagot! Meny­nyit gondolkodott, mit is küld- hét a copfosnak, mivel segít - hetne e válságos napokban. El­küldte a féltve őrzött virágot is, amely számunkra a barát z ság, és talán kettőjük titkos szerelmének jelképét jelentet­te. A csomag elment. Megjött válasz is. Szokatlan, kék bo ríték, ismeretlen írással. Bár e levél soha ne is érke~ zett volna meg! — Vége! — roskadt a szék­be. Mégegyszer átfutotta a só- rókát. Rideg, könyörtelen be-, tűk. A bopfos édesanyja írta. Száraz, keserű híradás: meg­halt, a virágot elvittük neki. A betűk itt-ott elmosódtak, á tintát könnycseppek hígították fel. Ám sem az anya, sem a címzett keserűségét fel nem oldhatták. Az egyik friss budapesti sír- hanton, amelyet már vékony hóréteg borít, ott virít a min­dennél többet mondó fehér margaréta. A szirmain csillogó hópelyheken megtörnek a de­cemberi nap sugarai, egy erő­szakkal derékba tört emberi életet és igaz barátságot jel­képezve. ZSILKA LÁSZLÓ I » •J QJ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents