Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-12-11 / 51. szám
1956. deeemSer if. Szaltikov-Scserdin: Högyau tadott {ál ttyf Szaltikov-Scsedrin (1825—1889) a tizenkilencedik század második | felének egyik legkimagaslóbb orosz elbeszélője — igazi nevén Mihail • Jevgráfovics Szaltikov — az egykori Tver kormányzóságban (ma j Kalinin terület) született, apja földbirtokos volt, anyja kereskedőcsa: Iádból származott. Ra9yo0ó stílus, pompás humor, maró szatíra, a népnyelv ízessége • teszi nagy íróvá s műveit el nem évülő, mindig élvezetes olvas- t mánnyá. | Scsedrin tehetsége, hosszú irodalmi pályáján egyre növekedett, • izmosodott — nagy utat tett meg. Mérföl'djelzöi ennek az útnak: ; I „Jószándékú beszédek“ (1856), „Egy város története" (1869—1870), X I „A Golovlyov-ház“ (1875-80), végűi a nyolcvanas években írt „Me- { ; sék", „Az élet aprólékosságai“ s a „Posehony! ócskaságok“. „A Golovlyov-ház“ hőse, Pofirij Golovlyov alakja már nemesu- • j pán mint az orosz viszonyokban gyökerező történelmi kórtünet, ! • hanem egyben mint az „általános emberi“ aljasság, a képmutató ; | álszenteskedés és cinizmus megtestesítője ment át a köztudatba. S Ő a „Judás", az árulás és ártalom szelleme, még förtelmességében ! • sem monumentális, hanem földhözragadt, undorítóan fukar, kapzsi, ; S és kicsinyes. Lenin nem egyszer vette példának, amikor hasonló j j jellemeket akart leplezni és megmutatni teljes pőreségükben. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két generális, akik mivelhogy könnyelműek valának, varázslat folytán, mr" mert magam is Így akartam — hogy-hogy nem, egyszer csak egy puszta szigeten találták magukat. Mindkét generális valami iktatóhivatalban szolgál, — ott születtek, nevelkedtek, ott is öregednek meg, következésképpen semmihez sem értettek. Egyebet nem is tudtak, csak: „fogadja nagyrabecsülésem kifejezését“, meg hogy „maradok megkülönböztetett tisztelettel..." Az iktatóhivatalt, minthogy fölöslegessé vált, feloszlatták s a generálisokat kiakolbólították. Rangjuk megmaradt s Péterváron telepedtek le a Podjacseszkája-utcában, külön-külön lakásban szakácsnőt tartottak s nyugdíjat élveztek. Hanemhát mondom egyszercsak egy lakatlan szigetre vetődtek, arra ébredtek, hogy ketten vannak egy takaró alatt. Persze, eleinte nem értették a dolgot és mintha misem történt volna, elkezdtek beszélgetni. • — ^Furcsa, furcsa, képzelje excel- íenciád, mit álmodtam: mintha egy lakatlan szigeten lettem volna. Ezt mondja az egyik generális s hirtelen felugrik. Felugrik%a másik is. — Szentisten! Mi ez? hol vagyunk, kiabál mind a kettő magánkívül. S elkezdték egymást csipdesni, hátha mégse álmodnak, hanem éber állapotban történik velük ez a sajátságos eset. De bármennyire szerették volna önmagukat meggyőzni, hogy az egész — csak álom, — végül is bele kellett törődniük a szomorú valóság - ba. Előttük, egvik oldalon végtelen tenger, a másikon egy kis darab föld, azon túl megint csak az irdatlan nagy víz. A két generális sírva fakadt — először azóta, hogy bezárták az ikta- tőhivatalt. Egymásra néztek és látták, hogy mindketten hálóingben leledzenek, a nyakukon pedig szalagon egy-egy rendjel lóg. — Jó volna most egy kis kávécs- ka! — mondta az egyik generális, de rögtön eszébe iutott, milyen lehetetlen helyzetbe kerültek s megint elsírta magát. — De voltaképpen, mit is lehet csinálni? — nyöszörögte könnyein keresztül. — Mert, ha teszem fel, meg is írnánk egy jelentést, mi haszna? — Gondoltam valamit — felelte a másik generális —1 excellenciád menjen kelet felé, én meg nyugatra, este aztán ugyanezen a helyen találkozunk, talán felfedezünk valamit. Tűnődtek egy darabig, merre van kelet s merre nyugat. Észükbe jutott, hogy. az irodafőnök egyszer azt mondta: ha azt akarod tudni, merre van kelet, fordulj arccal ési-ak felé s ott lesz mindjárt jobbkézt. Keresték északot, fordultak erre, fordultak arra, az ég minden tája felé, de mivelhogy egész életüket egy iktatőhiva- talban töltötték, nem találtak meg semmit. — Tudja, m!t excellenciád, menjen jobbra, én meg megyek balra, tán így sikerül! — _ mondotta az egyik generális, aki az iktatón kívül még egy katonai alreáliskolában is szolgált, mint szépírás-tanár s így okosabb volt. A szót tett követte. Megy az egyik generális jobbra, hát látja, hogy fák vannak arra s a fákon mindenféle gyümölcs. Megkívánt erősen egy almát, de mind olyan magasan csüngött, hogy nem érte el, föl kellett volna mászni érette. Megpróbált fölmászni, de nem tudott, ^ellenben véresre karcolódott, még az inge is elszakadt a nagy igyekezetben. Aztán egy patakhoz ért s látja — annyi ha! nyüzsög abban, akár a Fontana- kert halastavában. — Hej, ha ezeket a halacskákat a Podjacseszkája-utcába hoznák nekem! — gondolta a generális s kiült az arcára a nagy étvágy. Beért az erdőbe, hát ott meg szaladgál a sok fogoly, nyúl meg fácán. — Istenkém, de nagyon ehetnék! — mondta a generális s úgy érezte, hogy mindjárt elájul. Mit volt mit tennie, üres kézzel ment vissza a megállapított helyre. A másik generális már várta. — Nos, talált valamit excellenciád! — Nem én, csak a „Moszkvai Szemle“ egy régi számát, egyebet semmit. Lefeküdtek aludni, de csak nem bírtak elaludni éhomra. Hol azon tűnődtek, hogy ki kapja ki helyettük a nyugdíjakat, hol meg azt a sok finom gyümölcsöt, vadat, halat, amit láttak, nem bírták kiverni a fejükből. — Ki hitte volna, excellenciád, hogy az ember tápláléka ősi mivoltában szaladgál, úszkál s fán terem? — mondta az egvik generális. — Bizony — felelt a másik — bevallom, én mindig azt hittem, hogy a zsemlye úgy születik, ahogy beadják a reggeli kávé mellé. — S úgylátszik, hogyha példának okáért valaki fácánt akar venni, azt először föl kell hajtania, meglőnie, megtisztítania s megsütnie ... Dehát hogyan kell mindezt véghezvinni? — Hogyan kell mindezt véghezvinni? — visszhangozta a másik generális. Elhallgattak s aludni próbáltak, ám az éhség végleg elűzte az álmot szemükről. Foglyok, pulykák, malacok tünedeztek fel szemük előtt, finom lében pirosra sülve, uborka, paprika s egyéb salátafélék kíséretében. — Megenném most a saját csizmámat is — mondta az egyik generális. — Kesztyű se lenne rossz, ha már jó- viseltes! — sóhajtott a másik. S egyszerre egymásra néztek, gonosz tűz gyúlt ki szemükben, a foguk csattogott, s valami süket üvöltés tört elő mellkasukból. Lassan egymás felé nyúltak s szemükben ördögi láng lobbant föl. Egymás hajának estek, vinnyogtak, jajgattak. A szépírástudó generális leharapta társa rendjelét s nyomban le Is nyelte. De a kicsurgö vér látása magukhoz térítette őket. — A szentlélek legyen mivelünk! mondották mind a ketten egyszerre, még képesek volnánk egymást fölfalni! — S hogyan kerültünk ide? Micsoda ördögfajzat űz tréfát velünk? — Már én amondó vagyok, excellenciád, hogy beszélgessünk inkább, semhogy gyilkoljuk egymást — szólalt meg az egyik generális. — Kezdje el, kérem — szólt a másik generális. — Hát, például, mit gondol, miért van az, hogy a nap először felkel, s csak azután megy le s nem pedig megfordítva ? — Furcsa ember excellenciád! Hát nem kel föl ön is, minek előtte elmegyen az ügyosztályba, ott megírja ami kell, hogy azután aludni térhes- sen? — Hm ... — ez igaz ... Bizony bevallom, mikor az ügyosztályon dolgoztam, mindig csak az járt a fejemben: lám, most reggel van, aztán nappal lesz, aztán beadják a vacsorát — ideje aludni menni! A vacsora említésére mindkettőjüket mélabú fogta el s így a beszélgetés, alighogy elkezdődött, máris bedöglött. — Hallottam egyszer, egv orvos mesélte, hogy az ember hosszú ideig tud saját nedveiből táplálkozni — kezdte rá megint az egyik. — Hogy-hogy? — Hát úgy kérem, hogy saját nedveink valahogy új nedveket termelnek, ezek megint szintén újakat és így tovább, egész addig, amíg a nedvek meg nem szűnnek nedvezni... fio és akkor? — Akkor aztán enni muszáj valamit ... — Püff neki! Egyszóval, bármiről is kezdtek társalogni a generálisok, hogy-hogynem, mindig az evésnél lyukadtak ki s ez még inkább izgatta étvágyukat. Elhatározták tehát, hogy a társalgást beszüntetik s elővették ehelyett a Moszkvai Szemlét, abba merültek bele. — „Tegnap — olvasta az egyik hangosan s izgatottan — ősi székvárosunk köztiszteletben álló főpolgármestere díszebédet adott. Száz vendégre volt terítve a legnagyobb fényűzéssel ezen a tündéri ünnepen. Az egész világ ínyencségei mintegy találkozót adtak- egymásnak. Megjelent itt Serszinszkből az aranyfényű tokhal, valamint a kaukázusi erdők fácánja, sőt a mi északunkon februárban oly ritka szamóca is ... “ — Az atyaúristenit, nem találhatott volna excellenciád valami egyéb témát? — kiáltott fel elkeseredve a másik generális. Kikapta társa kezéből az újságot s a következőt olvasta föl belőle: „Tulából jelentik: tegnap abból az alkalomból, hogy az Upa vizében tokot fogtak, ami emberemlékezet óta nem fordult elő — a helybeli klub— Mi volna, excellenciád — mondotta örömre gerjedve —, ha fognánk egy parasztot? — Hogy-hogy, miféle parasztot? — Hát. csak efféle egyszerű parasztot ... amilyenek már a parasztok szoktak lenni! Adna nekünk kiflit, zsemlyét, fogna nekünk foglyot,, meg halat... — Hm, nem rossz! De hol vegyünk egy ilyen parasztot, mikor nincsen? — Hogy-hogy nincsen? Már hogyne volna! Paraszt az mindenütt van, csak meg kell keresni! Biztosan csak elbújt valahol, büdös neki a munka. Ez a gondolat annyira fölbuzdította a generálisokat, hogy nyomban felugrottak s fürgén nekiláttak parasztot keresni. Soká bolyongtak a szigeten minden eredmény nélkül, de végre is a fekete kenyér és savanyú uborka éles szaga nyomra vezette őket. Egy fa alatt, tarkóját ökleire támasztva, hasával az égnek — ott aludt egy óriás s a legszemtelenebb nyugalommal lopta a napot. A generálisok felháborodása nem ismert határt. — Alszol, te naplopó! — támadtak rá — s még csak a füled botját fém mozdítod, mikor itt két generális immár a második napja éhezik. Aló- mars dolgozni! ban nagy ünnepség ment végbe. A nap hősét — már mint a tokot, egy óriási fatálcán hozták be, szájában citrommal s körülrakva apró uborkával. Doktor P„ az ügyeletes házigazda, személyesen ügyelt rá, hogy minden egyes vendégnek jusson belőle. A mártások fölülmúltak minden képzeletet ...“ — Pardon i^gylátszik, excellenciád se • tudja jobban megválogatni az olvasnivalót — szakította félbe az elsó generális s megint magának hódítva meg az újságot, ezt olvasta: „Vjatkából írják: Egyik köztiszteletben álló polgártársunk a következő eredeti módját találta fel a halleves készítésének: végy egy éló angolnát, előzetesen nyúzd meg, efölötti elkeseredésében a hal mája megnő..." A generálisok feje lehorgadt. Amerre csak néztek, minden, de minden az evésre emlékeztette őket. A saját gondolataik is összeesküdtek ellenük, mert hiszen akármennyire is igyekeztek nem képzelni maguk elé az angolosra sült bélszínt, ezek az elképzelések erőszakkal utat törtek maguknak. És egyszerre azt a generálist, amelyik szépírástnnár is volt egyben, megszállta az ihlet: Föitápaszkodik a paraszt. Látja, hogy szigorú urakkal van dolga. Szeretett volna meglógni, de már késő volt, belecsimpaszkodtak. Mit volt mit tennie — munkához látott. Legelőször is felmászott a fára s szedett a generálisoknak egy-egy tucatnyi finom érett almát, magának is egyet — savanyút. Aztán a földet kezdte túrni s burgonyát kotort ki belőle, ezekután két redves fadarabot addig dörzsölte egymáshoz, mígnem tüzet csiholt. Végül tüzet rakott s annyi ennivalót sütött, hogy a generálisoknak eszébe jutott: hátha adnának egy falást ennek a léhűtőnek is. Ahogy nézték a paraszt igyekeze- ; tét, csak úgy ugrált a szívük öröméS . Már el is felejtették, hogy teg- majd meghaltak éhen s azt gon- ;ák magukban: „lám, csak jó dolog generálisnak lenni, megél az a jég hátán is“. | — Meg méltóztatik elégedve lenni nagyságtoknak? — kérdezte a naplopó paraszt. — Hogyne, hogyne barátocskám, látjuk, hogy meg van benned a jóakarat1 — felelték a generálisok. — Mehetek most pihenni egy kicsit? — Hogyne, hogyne, lelkem, csalt előbb csinálj egy darab kötelet. A paraszt nekilátott vadkendert szedni, vízbe áztatta, megcsépelte, kifacsarta — s estére kész volt a kötél. Ezzel a kötéllel a generálisok odakötözték a parasztot egy fához, hogy meg ne szökhessen, maguk meg elmentek aludni. Múltak a napok s közben a paraszt olyan ügyes lett, hogy már a markában is tudott levest főzni. A mi generálisaink meg nekivídámodtak, meg is híztak szép gömbölydedre. Mondogatták is, hogy nem rossz nekik itt élni a készből, azalatt meg Pétervárott csinos összegre gyűllk- kerekedik a nyugdíj. — Mit gondol excellenciád, csakugyan igaz volt az a babiloni nyelvzavar, vagy ez csak afféle szóbeszéd? — mondta egyszer reggeli után az egyik generális. — Én azt gondolom, hogy igaz volt, excellencies uram, másként hogy lehet megmagyarázni, hogy annyiféle nyelv van a világon. „ — Szóval, a vízözön is igaz volt? — Persze, hogy igaz, máskülönben mível tudja megmagyarázni excellenciád az özönvízelőtti állatok létezését? Annál is inkább, mert már a „Moszkvai Szemle" is közölte... — Olvassuk talán egy kicsit a „Moszkvai Szemlét“. Kikeresték, összerakták az újságokat számszerint, elolvasták töviröl- hegyire, hogy mit és hogyan ettek Moszkvában', Tulában, Penzában és Rjazánban — s nem kaptak hányingert! Mi tűrés-tagadás, azért végül is elunták magukat a generálisok. Egyre sűrűbben emlegették Pétervárott hagyott szakácsnőjüket, sőt még pi- tyeregtek is néha. — Vajon mi történik most a Pod-; jacseszkája-utcában — mondta az egyik generális a másiknak. ''_ Ne is mondja excellenciád, mert elfacsarodik a szívem! — felelte a másik. — Hisz szó sincs róla, itt se rossz, de valahogy furcsa a báránypecsenye primőrök nélkül, meg az egyenruhába is szeretnék már egyszer beöltözni, — Hát még én! Mert, hogy a negyedik rangosztályban volnék, nagyort szeretném már látni a hajtókáimat. S telebeszélték a paraszt fejét: képzelje el ő is, próbálja elképzelni őket a Podjacseszkáján! Száz szónak is egy a vége: kiderült, hogy a mu- ' zsik nagyonis jól ismeri a Podja- cseszkáját, járt ott eleget, még lakodalmon is volt ott, csak épp hogy neki nem jutott semmi. — Hát mi vagyunk a Podjacsesz- kája-utcai generálisok! — örvendezett a két generális. — Én meg — ha ugyan emlékezni méltóztatik — én ott álltam egy kötélén lógó ládában, oszt meszeltem kívülről a falakat, meg mászkáltam a háztetőn, akár a légy, — hát én volnék az a __ bizonyos ember — felelte a paraszt. _ S elkezdett a paraszt térden csúszva hálálkodni, amiért az ő generálisai nem átallották elfogadni az ő méltatlan szolgálatait. S épített egy olyan bárkafélét, hogy el lehetett jutni rajta az Óceánon keresztül egyenest a Podjacseszkájára. — Vigyázz kutyahá’zí, a vízbe ne fullassz bennünket! — mondták a generálisok, mikor meglátták a habok hátán himbálódzó ladikot. — Méltassanak csak nyugodtaknak lenni, generális urak, tudom én a módját — felelt a muzsik s üti készülődésekbe fogott. összeszedett egy halom hattyúpi- hét s megágyazott a ladik fenekén. Amikor ezzel kész lett, befektette a generálisokat a ladikba, ő maga 'meg keresztet vetett s elkezdett evezni. Hogy mennyi ijedelmet okozott a generálisoknak szélvész, meg vihar, hogy mennyit szidalmazták a muzsikot, aki minden rossznak az oka — erről az én nyelvem regélni tudatlan! s toliam is gyenge. A paraszt közben meg csak evezett, evezett s halacskákkal táplálta a generálisokat. Node, idelátszik már a Néva-mama, meg a Katalin híres csatornája, s már meg is érkeztek _a Podjacseszkájára! Tapsikoltak a szakácsnők, elállt á szemük-szájuk, hogy milyen szép' kövérek s vidámak lettek az ő gene- rálisailc Nosza ide azt a jó kávét, meg az omlós friss kalácsot! S a mundért is, az árgyélusát neki! Aztán elmentek az ügyosztály pénztárába — hogy mennyi pénzt söpörtek be ott, erről az én nyelvem regélni megint csak tudatlan s toliam is gyenge! De azért a parasztjukról se feledkeztek meg: kiküldtek neki egy pohár pálinkát s egy ezüst húszast — mulasd ki magad, paraszt!
