Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-12-04 / 50. szám
9 1956. december 4. 0 SS / otraso k V; Valahol, valamikor, valamilyen emberek összeállítják a különböző, a földi életet szabályozó előírásokat. Ezek az emberek szilárd elméleti alapokon állva, erélyes kézzel nyúlnak az emberi indulatokat és érzelmeket szabályozó ideg szálakhoz, gyeplőre fűzik őket és szabályos mederbe terelik működésűket. Hogy helyes-e ez? Természetesen Fajtánk akkor érdemelte ki a megtisztelő ember nevet, amikor az első törvényt megalkotta és kiközösítéssel vagy halállal büntette azt a mamut- vadászt, amelyik társának kő- baltájával beverte a fejét és elvette a mamutját. Ám ez csak Ä te kereseteddel és az én Ízlésemmel egész jól megélünk, ugye szivecském? Nézd anyu, milyen hideg van — azok itt egészen libabőrö- sek! a kezdet volt és azóta a törvények alaposan megszaporodtak. Szükség volt rájuk, mert az ember a fejlődés mind magasabb fokára jutva, szellemi képességeinek tetemes megnövekedése folytán, mindig nagyobb agyafúrtsággal és avaszsággal kerülte ki őket. így valóban szenzációd teljesítménynek könyvelhetjük el a babiloni származású Hammurabbi életművét, aki makacs elszántsággal, kőbe vésette négyezer év előtti őseink minden bűnének ellenszerét. Mi a helyzet manapság ? Az igények növekedésének és az emberi élet bonyolultságának következményeképpen a törvények szaporodásában dagály állt be, és megjelentek a. törvényhozás melléktermékei, az előírások. Ezek olyan mostohagyerek-féle teremtmények, de a hatalmuk még így is élelmetes. Ellenállást nem ismerve törnek be az ember életébe, mint kiáltó tilalomfák és kijelölik az utat, amelyen járni jó, emberi és szabad. Helyes ez így? Természetesen! Az előírásokat két csoportra oszthatjuk. Egyiket hozzáértő emberek a legnagyobbfokú célszerűség jegyében állították össze és bármilyen logikai fórum előtt megállják a helyüket. Ha valaki beléjük ütközik és megüti a fejét, azt mormogja magában: úgy kell nekem, máskor legalább majd vigyázok! A másik csoport már nem ilyen veszélytelen. Ezek támadó jellegűek, a józan ész ellen intézett, alig álcázott rohamok, melyek az embert vad ellenállásra ingerük. Van valami vö- rös-posztószerííség bennük, a gondolkodó, ha felfedezi őket, felhorkan, leszegi a fejét és vérbenforgó szemekkel keresi a bábát, aki világra mer segíteni ilyen korcsszülötteket. De talán egy példát. Sítanfolyamon vagyunk. Felettes szervek szervezték, ök fedezik a költségeket, ök rendelkeznek az időnkkel. Jól van! Azonkívül, hogy mindnyájunknak érdeke minél tökéletesebb szaktudást elsajátítani, a közösség is elvárja tölünk, hogy megtegyük, ami megtehető. A nap percnyi pontossággal be van osztva különböző gyakorlatokkal és előadásokkal. Helyes! Az időt ki kell használni! Vans’a programban egy olyan pont, hogy este hattól nyolcig szervezett szabad idő: Hát ez mi? Hogy lehet szervézett, ha szabad és hogyan lehet szabad, ha szervezett? Na, majd meglátjuk. Ij'gésznapi gyakorlat után eljön az uzsonna ideje és utána az említett szabad idő. Mit csinál az ember, ha nincs mit csinálnia? Hát az egyik elmegy egy kicsit aludni, feltéve, hogy fáradt, a másik csak lehever az ágyra, cigarettázik, élvezi a kényelmet, vagy tréfákat mesél a szomszéd ágyon fekvő kollegájának. Vannak, akik szurtos kártyalapokat húznak elő és harsány hetesezéssel áldoznak szenvedélyüknek, mások sakktábla fölött töprengenek, ráncos homlokuk mögött zseniális haditerveket kovácsolva. Sőt olyanok is akadnak, akik leülnek egy sarokba és ámulva nézik, mit csinál a többi, majd dúdolnak, fütyörésznek egészen halkan, hogy mag ik sem hallják. Mi is így akartuk! Ám jött az előírás a vezetőnk kíséretében és razt mondta, hogy azt már nem! Mert ez ugyan szabad idő, de nem közönséges, hanem szervezett szabad idő, ami óriási különbség. Ott az ember azt csinálja, amit akar, itt viszont csak azt, amit lehet, de azt úgy. mintha akarná. Ez ugyanis a kollektív szórakozás ideje. Na jó; — mondjuk erre — itt a kártya, azt úgyis társaságban kell játszani! Nem — mondja az előírás — valami mást! Hm. — töprengünk — talán ének! Nocsak — szólunk a gitárosunknak — fuss a hangszerért! Gitár nem lehet, mert az individuális hangszer — jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon a vezető — ének az lehet? Igen ám, de kevesen is vagyunk, meg a többségnek nincs kedve énekelni. Nem baj — mondja az előírás által megmákoripozott és elvadított vezető, majd jönnek azonnal a többiek is! Felhangzik a sípjel: mindenki a társalgóba. Jön a nép fáradtan, álmosan, hiányos, lenge öltözékben. Zúgolódva foglalják el a helyüket. Társasmulatság — hangzik a felszólítás — énekeljünk! Döbbenetes csend. Énekelni, most? A kimerültségtől remegő térdekkel és leragadó szemhéjakkal ? No, mi lesz fűik, tudjátok, hogy ez előírás! Előírás? Én az ember, a teremtés koronája, énekeljek, amikor ehhez semmi kedvem nincs csak azért, mert valaki, aki összeállította a programot, azt gondolta, hogy ez így illik? Hogy egy téli üdülésen résztvevő egyénnek harsogó akkordokkal kell kimutatnia mennyire elégedett és boldog! Hol az az ember? Ki az az ember? Álljon ide elém és magyarázza meg, ho’gy nekem most feltétlenül szükségem van egy kis éneklésre! Sőt kedvem is van hozzá, csak nem akarok róla tudomást venni, de bizonyos tiétső ingerek ellenállhatatlanul kergetnek harsány dalolás és kurjongátás felé. Tessék! Győzzön meg! Szóval nem lesz ének, elvtársak — kérdezi g vezető — nó majd gondoskodom, hogy legyen! Érdekes, hogy normális épeszű ember, sőt kimondottan jóakaratú és most mégsem tud emberien gondolkodni. Hiába, nincs mersze szembeszállni az előírás hatalmával. Nem akarjuk őt felbőszíteni, énekelünk. Keserves hangok, disszonáns akkordok orgiája. Hatalmasan túlszárnyaljuk a régi idők sirató asszonyait hang színezetben és teljesítményben. Na most egy kis játékot elvtársak! Társasjátékot! Vérfagyasztó, gondolkodásra serkentő kép tárul elénk. Az elvtársak csikorgó fogakkal, torz vigyorba savanyodott arcokkal egymás tenyerét ütöge- tik. Medvejátékot játszanak. Utána farkas-bárány játékot, majd befejezésül ló és szamár játékot. Szóval csupa mulatságos és idegfeszítöen szórakoztató bohóságokat. a, nem is volt olyan rettenetes ugye? — lélek- zik fel megkönnyebbülten a vezetőnk. Nem, rettenetes azért nem volt, ki lehetett bírni. És ami a fontos, az előírásnak is eleget tettünk. DUBA GYULA Na Nehézipar és szerelem ön kérette a konyhai személyzetet, mert egy hajszálat talált a levesben. Tessék! Nagy fényes terem a szerelem benne ezernyi körte ég, néha surran át holmi árnyék, ilyenkor a szívek feketék. De az árnyak elsurrannak ismét fényes a terem, transzformátor és örök égő a fényt adó szerelem. Az én termem is ilyen fényes ha rám jön a szép szívroham, be kár, hogy már olyan régen rövidzárlat kora van. !®®8®®8®*8 * ® 8**8® ® 8®*8® ® I i..8»8»8»a»8»t A Posta Hírlapszolgálata, amely a mi lapunkat is terjeszti, azokat akik a _ lapokra előfizettek, állandó előfizetőknek tekinti Mindenki, aki a kézbesítőnek, vagy a postahivatalban, vagy az eiőíizetési központokban a terjesztőnek kifizeti a lapot, az az 1957-es évre Is biztosítja a lap beküldését. A Posta Hírlapszolgálata a napilapoknál havonta, a folyóiratoknál többnyire negyedévenként szedi be az előfizetési díjat. Nem is utolsó nyeremény Bravó, nyertünk! — ugrott fel örömében Feri, amikor bemondta a rádió a Sazka eredményeit. igazán? — kapta ki kezéből a tiketet elragadtatással Tóni, a társtippelö. — Itt van az ötödik oszlopban egy valódi negyedik helyezett! Csakugyan — villant meg a Tőni szeme — no, erre iszunk egyet! Halló főnök úr — csettintett Feri a pincér felé, miután sikerült ülőhelyet szerezniök — kérek kétszer kétdeci bort! Az aranyszínű ital csakhamar jókedvet varázsolt a két barát arcára Mikor a poharak harmadszor is kiürültek, Tőni nótás kedve is szót kért, de Feri leintette, hogy itt nem szabad énekelni. Ekkor egy fiatal, feketeruhás fiú jelent meg a terem közepén, fekete csokornyakkendővel. Feri a fiút magához intette. Fizetek! — nyúlt a belsőzsebébe a pénztárcájáért. Bocsánatot kérek — nézett végig Ferin a jövevény sértődötten — én nem vagyok' pincér! Akkor vegye le az egyenruháját — jegyezte meg Feri huncut mosollyal — és üljön le, mint a többi vendég! Ezt a már körülöttük ülők sem bírták nevetés nélkül. Bizonyára az jutott eszükbe, hogy ők is könnyen megjárhatták volna, mert ez a fiú csakugyan főpincérnek nézett ki. A fekete- ruhást ingerelte a nevetés, mérgesen hátat fordított és rákvörösen kirohant az utcára. Feri még azon sem bosszankodott, mikor megtudta, hogy csak 20.— koronát nyertek a Sazkán. A csokornyakkendő minden pénzt megért. SZENK SÁNDOR Zsuzsi kérlek, hozzá! gyorsan valami régi rongygot! — Nem tudja, mióta tart a gyűlés? — Nem. Még csak két hete dolgozom itt.
