Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-12-04 / 50. szám
1956. decemEer '4. A köztársaság egyik királya i. j_ Az acélkirály, a petróleumkirály és az Egyesült Államok egyéb királyai mindig izgatták a képzeletemet. Szerintem, akiknek ennyi pénzük van, nem lehetnek közönséges emberek. Ügy gondoltam, hogy legalább három gyomruk van és száz foguk a szájukban. Megesküdtem volna rá, hogy egy amerikai milliomos reggel hattól éjjel tizenkettőig egyfolytában, pihenés nélkül — eszik. A legeslegdrágább ételeket kebelezi be: libát, gyöngytyúkot, malacot, retkecskét va~ jacskával, puddingot, cukrászsüteményt és más ízletes dolgokat. Estére úgy kifáradnak az állkapcsai, hogy parancsára négerek rágják meg az ételt, ő csak lenyeli. Végül teljesen elveszti tetterejét és ismét csak négerek rakják az ágyba kimerült, átizzadt testét. Másnap reggel hatkor pedig újra kezdi fáradalmas életmódját. Csakhogy bármenyire megerőlteti magát, mégsem tudja felzabálni tőkéje kamatainak félszázalékát sem. Kutya nehéz élet ez. De — mit lehessen tenni? Mi jó van a milliomos- ságban, ha nem tudsz többet összeenni, mint más közönséges ember? Elképzelhetitek a meglepetésemet, amikor végre találkoztam egy milliomossal és láttam, hogy egészen közönséges emberfia. Magas, szikár öregűr ült előttem a mély karosszékben, nagy lelkinyugalommal fonta össze normális méretű hasa felett ráncos, bütykös ujjait, amelyek semmivel sem voltak hosz- szabbak, mint más emberé. Arcának hervadt bőrét gondosan kiborotválták, fáradtan lelankadt alsóajka megmutatta szépenformált állkapcsát, amelyet teleültettek aranyfogakkal. Felsőajka — borotvált, sápadt és keskeny — kissé elállt a műfogsorától, s alig mozdult meg beszéd közben. Fénytelen szeme felett nem volt szemöldök. és . tompaszínű koponyáján alig volt haj. Ügy tetszett, mintha a bőrét nem szabták volna pontosan rá az arcára és rőzsaszínű, mozdulatlan simaságában egy újszülött csecsemő arcára emlékeztetett. Nehéz volt eldönteni — most kezdi-e ez az élőlény az életét, vagy éppen befejezni készül ... Öltözéke is olyan volt, mint a közönséges halandóké. Aranygyűrű, aranyóra, meg aranyfog volt rajta és benne. Mindent összevéve, fél font arany az egész. Talán leginkább vén inasra emlékeztetett ez az ember — vén inasra egy európai arisztokrata házából. Szobájának berendezése, ahol fogadott, nem ragadta magával az embert pompájával, nem tűnt ki szépségével. Masszív bútorzat állt benne, sokkal ' többet nem tudok róla mondani. Ide alighanem elefántok is járnak néha látogatóba — ezt a gondolatot keltették az emberben a bútorok. Nem hittem a szememnek. — ön tehát milliomos? — kérdeztem elfogódottan. — ö, igen! — felelte meggyőző fejbólintással. Ügy tettem, mint aki hisz neki, de elhatároztam, hogy tüstént tiszta vizet töltök a pohárba. — Mennyi húst tud megenni reggelire? — tettem fel a kérdést. — Nem eszem húst! — hangzott a válasz. — Kis csésze tea, csekélyke dzsem és egy tojás — ez a reggelim. Ifjontian ártatlan szempárja tompa fényben csillant fel, mint két zavaros vízcsepp. Szikrányi hamisság sem látszott bennük. , — Szép! — mondottam meginogva saját kételyeimben —. De legyen szíves mondja meg őszintén és kertelés nélkül, hányszor eszik napjában? — Kétszer! — felelte nyugodtan. — Reggel és délben ez bőségesen elegendő nekem. Az ebédem egy kis leves, fehér hús és valami édesség. Esetleg gyümölcs. Fekete. És szivar .. Meglepetésem olyan gyorsan nőtt, mint a tök. Egy szent pillantásával nézett rám. Nekiduráltam magamat és így szóltam: — Hát ha ez igaz, akkor mit csinál a pénzével? Kissé felvonta vállát, körben járatta szemét, s így válaszolt: — Pénzt keresek vele .. 5 — Minek? — Hogy még több pénzt kereshessek ... — Minek? — ismételtem én. Felém hajolt, kissé megfogózott a karosszék bojtjaiban és egy kis kíváncsi árnyalattal a hangjában ő kérdezett most: — ön — bolond? — És ön? — válaszoltam én is kérdéssel. Az öreg lassan megcsóválta fejét és aranyfogai közül suttogva törtek, elő a szavak: — Mulatságos pofa ... Azt hiszem, először látok ilyet... Ezután ismét hátradőlt, száját széthúzta a füléig és roppant figyelmesen szemügyre vett. Vonásainak harmonikus nyugalma elárulta, hogy egészen normális embernek tartja magát. Most vettem észre, hogy kis briliánstűt hord a nyakkendőjében. Ha nagyobb lett volna a tű, talán jobban megértettem volna a dolgot. — Mivel tetszik foglalkozni! — kérdeztem. — Pénzkereséssel! — felelte röviden és ismét felvonta a vállát. — Hohó, biztosan hamis pénzt csinál ugye?! — kiáltottam fel diadalmasan, mert úgy éreztem, hogy közelebb jutottam a rejtély nyitjához. De erre az öreg nevetni kezdett. Inkább csuklás volt. mint nevetés. Egész teste rázkódott, mintha valaki csiklandozná az álla alatt. Szeme, sűrűn pislogott. — Hát ez óriási! — mondta, és kissé megnyugodva végigöntötte arcomat megelégedett, nedves pillantásával. — Kérdezzen még valamit! — MAXIM GORKIJ-* *ködését. Jó kormány nem tűr meg szocialistákat az országban. Márpedig Amerikában van belőlük! Ez azt jelenti, hogy Washingtonban nem mindenki tudja a kötelességét. A szocialistákat meg kellene fosztani a polgárjoguktól. Ez a legkevesebb. Hangsúlyozom — a kormánynak, közelebb kellene állnia ac élethez. A leghelyesebb az lenne, ha csak milliomos kaphatna kormánytárcát. Bizony! — Talpraesett ember ön — mondtam. — Ügy is van: — válaszolta elégedetten és bólintott a fejével. Most minden gyermeki vonás eltűnt az arcáról, s mély ráncok jelentek meg helyette. Szerettem volna tudni a véleményét a művészetről. — Ami az ön viszonyát a ... — kezdtem, de az öreg felemelte ujját és magától beszélt tovább: — A* szocialisták fejében istentagadás, májában pedig anarchizmus lakozik. Lelkűknek a sátán adott szárnyakat, mégpedig az eszeveszettség s a gonoszság szárnyait. A szocialisták elleni • harchoz feltétlenül több papra és katonára van szükség. Papra — az istentagadás 'llen s katonára — az anarchizmus ellen. Először a templomi prédikációk ólmát kell a szocialisták kobakjába tölteni. Ha ez nem gyógyítja ki őket, akkor előre a katonák ólomgolyóival a hasukba!... Teljes meggyőződéssel bólogatott, majd kenetteljesen szavalta: — Nagy az ördögnek az ő hatalma! javasolta és valamilyen oknál fogva felfújta magát. Pillanatra elgondolkoztam, majd nekiszegeztem a kérdést: — Milyen módon keresi a pénzt? — Ahá, értem! — mondta bólintva. Nagyon egyszerű módon. Én tudniillik vasúttulajdonos vagyok. A farmerek el akarják adni azt, amit termelnek. Termékeiket én szállítom a piacra a vasutamon. Az ember kiszámítja, mennyi pénz kell a farmernek ahhoz, hogy éhen ne haljon és tovább tudjon dolgozni, a többit pedig viteldíj fejében zsebrevágja. Egyszerű — nem? — És a farmereknek tetszik ez? — Azt hiszem, nem mindegyiknek! — felele gyermekded ártatlansággal. — De azt mondják, hogy nem lehet mindenki mindig mindennel megelégedve. Mindig lesznek különcök, akik dohognak valamiért. — A kormány nem zavarja önt tevékenységében? — kérdeztem szerényen. — A kormány ? — ismételte elgondolkozva és Ujjával megvakarta homlokát. Aztán megbólintotta a fejét, mint akinek hirtelen eszébe jut valami. — Ahá ... az ott... Washingtonban, ugye? Nem zavar az! Jó fiúk! Az egyik tagjával közös klubban vagyunk. De ritkán lehet látni .. Ezért néha meg is feledkezem róluk ... Nem zavarnak — mondta újból és mindjárt kíváncsian hozzátette: — Hát van kormány,' amelyik zavarja az embert a pénzkeresésben? Saját tapasztalatlanságom s az ő okossága egészen összekavart. — Hogyan áll a szocialistákkal? — Azok is az ördög szolgái! — nyilatkoztatta ki gyorsan és tenyerével a térdére ütött. — Szocialisták? az olyan, mint amikor homok kerül a gépbe és megzavarja a szerkezet mü— Nagy! — helyeseltem magam is. — Mi a véleménye a művészetről? kérdeztem. Rámbámult, kezével végigsimította arcát, mintha le akarná törölni róla a csökönyös gonoszság rút kifejezését. És ime — újra megjelent a gyerekes vonás ezen a kivénhedt képen. — Hogyan mondta? — kérdezte. — Mi a véleménye a művészetről? — Ö — kezdte nagy lelkinyugalommal nyilatkozatát. — Nem sokat töröm a fejemet a művészeten: inkább meg szoktam vásárolni... — Ezt tudom. De talán mégis vannak egyes szempontjai vagy kívánalmai ezzel kapcsolatban! — Vagy úgy! Kívánalmaim csakugyan vannak ... Mindenekelőtt mulattassa az embert az a híres művészet — ez a főkívánalmam. Nagyon fontos, hogy néha nevethessek. A munkám ugyanis nem nagyon mulatságos. Jó az agyvelőt időnként egy kis megnyugtatószerrel öntözgeti... vagy ellenkezőleg: valamivel, ami serkentően hat rá. Az ebédlő falain vagy mennyezetén nagyon hasznosak az étvágygerjesztő témájú képek... Az is fontos, hogy a reklámokat a legragyogóbb, legtarkább színekkel fessék. A jó reklám millió közül is tűnjék ki, már messziről ragadja orron az embert és vezesse, húzza be oda, ahová szükséges. Ebben az esetben érdemes volt pénzt kiadni rá. Szobrok és vázák inkább bronzból készüljenek, semmint márványból vagy porcelánból. A személyzet a bronztárgyakat nem tudja olyan könnyen összetörni, mint a porcelánt. Kakasviadal vagy patkányvadászat — ezek remek témák. Londonba láttam ilyesmit... igazán pompás volt! A boxolás is jó dolog, de emberölésig nem szabad fajulnia! Zenéből a hazafias a legélvezhetőbb. Az indulókat nagyon szeretem, de legjobban az amerikaiakat. Amerika a világ legszebb országa, ezért jobb az amerikai • zene minden másnál. Ahol jók az emberek, ott jó a zene is. Márpedig jobb fiúkat sehol sem találhat az amerikaiaknál! Senkinek sincs annyi pénze, mint nekünk. Éppen ezért hamarosan az egész világ versengezni fog a kegyeinkért... Miközben elhallgattam ennek a beteg vén gyermeknek a fecsegését, hálás elismeréssel gondoltam Tazmá- nia vadembereire. Állítólag ők is emberevők, de fejlett művészi érzékkel rendelkeznek. — Szokott színházba járni? — kérdeztem a Sárga Ördögnek ezt a vén rabszolgáját, hogy ne folytathassa ostoba dicsekvését arról az országról, amelyet saját maga szennyezett be legjobban az ’életmódjával. — Színházba? ő, igen! Tudom, hogy az is művészet — mondotta mély meggyőződéssel. — És mi tetszik önnek a - színházban? Elgondolkozott, majd így szólt: — A kurtaszoknyájú nőcskék, különösen, ha az első sorból nézhetek fel rájuk! — Mit szeret legjobban a színházban? — tettem fel a kérdést kétségbeesve. — ö — kiáltott fel, miközben száját olyan szélesre húzta, hogy csaknem a füléig ért. — Természetesen a színésznőket, mint mindenki. Szerintem a szép, fiatal színésznő, mindig nagy művész. Néha persze nem köny- nyű megállapítani, hogy melyikük igazán fiatal. Tudniillik nagyszerűen ki tudják készíteni magukat. De elvégre ez' hozzátartozik a foglalkozásukhoz. Néha azonban azt hiszi az ember; No lám — remek kislány! Aztán kiderül, hogy nem kevesebb, mint ötvenéves és legalább kétszáz szeretője volt már. Ilyesmi bizony kellemetlen ... A cirkuszi művésznők rendszerint jobbak, mint a színháziak. Majdnem mindig fiatalabbak és hajlékonyabbak ... Nyilvánvaló volt, hogy milliomosom nagy szakértő ezen a területen. Még én magam is — a vén bűnös, aki világéletemben nyakig lubickoltam a vétkezésben, sok újat tanultam tőle. — És a verseket szereti-e! — kérdeztem. — A verseket! — ismételte meg a kérdést, miközben cipőjére függesztette pillantását és homlokát ráncolta. Ez nyílván annak a kifejezése volt, hogy gondolataiba mélyed. Majd egyszerre megmutatta valamennyi aranyfogát. — A verseket? Ö igen! Nagyon szeretem a verseket. Az élet sokkal mulatságosabb lenne, ha mindenki versben írna hirdetéseket. — Ki a kedvenc költője? — siettem új kérdést feltenni. Az öregúr bizonytalan tekintetet vetett rám és vonakodva kérdezte: — Hogy mondta? Megismételtem a szavaimat. — Hm ... maga nagyon mulatságos fiatalember! — mondta és megcsóválta a fejét. — Miért kell nekem egy költőt kedvelnem? Mi okból és mi célból? — Talán szólna valamit a tudor mányról is? — kérdeztem halk hangon. — A tudományról? — Felemelte mutatóujját, s a mennyezetre függesztette szemét. Aztán kihúzta a zsebóráját, megnézte, mennyit mutat, újból bekattintótta a fedelét, ujjára csavarta láncát és így lóbálta az órát a levegőben. Mindezek után mélyen felsóhajtott, s beszélni kezdett: — A tudomány... igen, tudom, hogy mi az: tudomány. A tudomány, a könyvek. Ha jót írnak bennük Amerikáról, akkor — a könyvek hasznosak. Csakhogy a könyvekben ritkán találja meg az ember az igazságot. A könyveket rendszerint költők írják, akik, — azt hiszem — nem tudják, hogy mi az: dolgozni. Olyan országban, ahol mindenki dolgozik, különben sincsen az embereknek idejük arra, hogy olvassanak... Az írók viszont bosszankodnak, ha nem vásárolják a könyveiket. A kormány kötelessége lenne, hogy jól fizesse az írókat. Ä jóllakott ember mindig jókedvű és okos gondolatai vannak. Ha egyáltalán ban szükség van arra, hogy könyveket írjanak Amerikáról, akkor a leghelyesebb lenne kibérelni a legjobb költőket és ilymódon csupa olyan könyvet ■ írnának, amilyenre Amerikának szüksége van... Ez a véleményem erről a témáról. — Kissé szűkre szabja a tudomány határait — jegyeztem meg. Felálltam. — Ö, már megy? — kérdezte. —. Igen — feleltem. De talán most, hogy megyek, végül mégiscsak elárulja nekem, milyen érzés az: milliomosnak lenni? Ismét csuklani kezdett. Térde remegett. Azt hiszem, az volt a módja a nevetésének. — Milyen érzés ? Nem érzés ez. ■.% hanem szokás! — Mi szokás? — kérdeztem elhülve. , — Milliomosnak lenni! Ez szokás! Néhány pillanatra elnémultam, majd feltettem utolsó kérdésemet: — ön szerint . vajon nem egy és ugyanannak a társadalmi rendnek á szüleményei a földönfutó csavargók, az ópiumszívók és a milliomosok? Nem kétséges, hogy erre megsértődött. Szeme kerekre nyílt és zöld epe lövelt belőle. Szárazon mondta: — Azt hiszem, ön kissé neveletlen ember. — Viszontlátásra! — szóltam. Erre előzékenyen kikisért egészen a lépcsőkig, a legfelső fokon megállt és figyelmesen vizsgálgatta a cipője hegyét. A ház előtt kis térség terült el, amelyet gondosan nyesett pázsit borított. Vidáman nekiindultam utáninak és újjongásra késztetett az a gondolat, hogy soha életemben nem látom többé ezt az embert. — Halló! — hangzott mögöttem. Megfordultam. A milliomos még mindig a lépcsőn állt és utánam bámult. — Mondja, vannak önöknél, Európában, fölösleges királyoki — kérdezte. — Azt hiszem, csak fölöslegeseit vannak, — válaszoltam. Köpött egyet jobbra, és így szólt— Szeretnék két királyt tartani magamnak, mit szól hozzá? — Minek az magának? — Vicces lenne ... Például megparancsolnám nekik, hogy boxoljanak itt... A ház előtti terecskére mutatott és kérdő hangon hozzátette: — Mondjuk naponta déli tizenkettőtől fél kettőig. Reggeli után sem ártana félórácskát ennek a művészetnek szentelni! Komolyan beszélt és láttam, meghozna minden áldozatot, hogy szándékát megvalósítsa. — Miért kell önnek éppen király erre a célra? — érdeklődtem. — Ilyenje még senkinek sincs itten — magyarázta meg röviden. — Csakhogy a királyok nem szoktak sajátkezűleg harcolni egymás ellen, hanem ezt másokra bízzák — mondtam és újból útnak indultam. — Hallói — hallottam ismét a hátam mögött. Mégegyszer megálltam. A milliomos még mindig egyhelyben állt s zsebébe dugta kezét. Álmodozó kifejezés ült az arcán. — Mit akar még! — kérdeztem. — Kérődző mozdulatot végzett az állkapcsával, majd lassan kimondta, ami a fejében járt: — Mit gondol, mibe kerülhet ez — két király, aki boxolna ... mondjuk: csak félórát naponta ... ftegyedévre ...