Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-10-13 / 41. szám
1956. október 13. 7 3&vc(U Iüíaí ? / -Hej, szülők, szülök ! Könyvvel a hónom alatt valami meghitt zugot keresek, ahol zavartalanul böngészgethetek, amíg rám nem esteledik. Már éppen leülnék, amikor megcsi- kordu! mögöttem a kavics. Ismerős női alak, Csive Aranka, régi diáktársam. Magas fekete lány, olyan konty-féle divatos ha.ijal, szelíden kivágott ruhában. Szomorú. Nem akarok rátörni, szelíden faggatom, mi bántja? Ügy tudom, tavaly volt az eljegyzése, nézem az ujját, karikagyűrű sehol... Lassan besötétedik, mire megtudok mindent. Szomorú, különleges történet; a lányka csendesen zokog, csönd merevül közénk, csak az öreg Duna habfodrai ütnek apró zajokat a parti köveken ... Ötödikes gimnazista volt, mikor először szeretett meg egy fiút. Mind a ketten erősen muzikális hajlamúak voltak (Aranka zongorázott, Pista hegedült) és hamar összemelegedtek. Aranka szülei is szerették, becsülték Pistát, mert nagyon kötelesség- tudó, jóravaló fiatalember volt. Titokban itt-ott már az eljegyzésről is beszélgettek. Nem sokkal az év vége előtt azután a fiú szülei egy más városba költöztek, és mivel ott is volt gimnázium, Pista velük ment. A búcsú, az elválás nagyon nehezen ment; de megígérték egymásnak, hogy levelezni fognak, és hogy közöttük minden marad a régi. Pista elment, a levelek pedig jöttek- mentek. Egyszer azután elmúlt vagy két hét és Pi6ta nem írt egy árva sort sem. Erre a lány is megmakacsolta magát; ha te nem írsz, hát én lány létemre csak nem fogok könyörögni! — Titokban azonban várta, leste, hogy majd jön levél. De nem jött egy sor sem. Ilyenkor aztán úgy néz ki a dolog: „Ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy a Mohamedhez: Aranka szép, hosszú levelet irt, hivatkozott a fiú megfogadásai- ra, régi szerelmükre, meghitt együttlétükre, — válasz azonban erre sem jött. Hogy mit jelent egy ilyen csalódás, azt. csak az tudja, aki maga is már átesett ilyesmin. Sehol sem találta a helyét, aludni nem tudott, elhanyagolta a tanulni- valókat — titokban azt remélte: majdcsak jön valami válasz és hogy még minden rendbejöhet, de hogy mindezek után most már hogyan, azt ö sem tudta. De válasz, levél nem jött. A fiút azonban még így is, mindig nagyon szerette. Közeledett az év vége. Aranka belemerült a tanulásba, és ahogy úgy, meg is vigasztalódott. .Akkoriban reggel, iskolába menet, mindig találkozott egy széparcú fiúval, akinek egy kicsit hibás volt a lába. Sokszor elnézegette a fiút és nagyon megsajnálta, hogy milyen fiatalon ilyen nagy csapás érte. Megszokottá váit ez a reggeli találkozás. Megismerkedtek, jó barátok lettek, a nyári szünetben aztán Sándor be is járt hozzájuk és nagyon kellemesen töltötték el a délutánokat. Sándor szülei nagyon boldogok volmiért szakadt közöttük minden széjjel?! A józan ész elítélte, azonban valami belső kényszer hatása alatt ápolgatta az emlékét, mert hiszen semmi rosz- szat nem tudott rábizonyítani! Sándorral közben a barátság egyre fokozódott, mire tavaly megkérte a kezét. Aranka úgy érezte: szereti ezt a fiút, jó gyerek, megérezte, tudta, hogy ezt a fiút ő adta vissza az életnek — igent mondott. Egy őszi délutánon kezdődött aztán a tragédia. Enyhe szürkület volt a szobában, Sándor éppen valami történetet mesélt, mikor valaki halkan kopogtatott az ablakon. Aranka félrehúzta a függönyt és a meglepetéstől tak, mert fiúk, a szomorú, soha semminek örülni nem tudó, most valahogy egészen más lett: energikusabb és tagadhatatlanul kedélyesebb, mint régen. Aranka szintén boldog volt, mert úgy érezte, hogy neki sok köze van ahhoz, hogy a fiú így megváltozott. — Pista alakja persze még gyakorta kisértette, olykor késő éjszakán el- eltünődött, hogy mi is lehetett azzal a fiúval? Mást szeret-e, talán már meg is nősült, vajon majd kővé meredt: Pista állt ott, felgyűrt gallérral, kisebb utazó táskával. Bejött. A két fiú idegenül nézett egymásra. Furcsa és kényelmetlen ilyenkor a magyarázkodás — Egy volt iskolatársam — mutatta be Pistát. — A vőlegényem — mutatott Sándorra. — Hát te már menyasszony vagy ... ? Ne haragudj, hogy zavartalak .. akkor én ... én elmegyek.... Tartóztatták aztán, mire végre leült és magyarázatot adott mindenre: Nagyon súlyoson megbetegedett: szívburokgyulladása volt és az orvosok hosszú-hosszú időre ágyba parancsolták. Szép leveleket írt Arankának, amire azonban soha nem jött válasz. — pedig olyan jól esett volna egy kis vigasztalás. Mikor aztán meggyógyult, akkor tudta, meg, hogy a szülei — akik Arankát mindig ellenezték — tüntették el a leveleket, az övét pedig nem adták fel s így rombolták széjjel tiszte szerelmüket. Most eljött, bocsánatot szeretett volna kérni és kiengesztelni a kislányt, mert valóban nem az ő hibájából történt... Még aznap éjjel búcsú nélkül távozott. Egy kis cédulát hagyott az éjjeli szekrényen: „Örökre szeret — Pista.” Ennyi a történet. A lány úgy érzi, igazságtalan volt Pistával szemben; meg kellett volna várnia mégis, mégis, hogy hová fejlődik majd minden. — De viszont hogyan várni, ha hónapokon át egy sor sem jön ... Sándorhoz sem tud már olyan lenni, mint eddig. Pedig szereti, sajnálja is Ah! Jobb lenne most rögtön meghalni — mondja, aztán kér, hogy mindez maradjon szigorúan köztünk és szomorúan elballag hazafelé. Üjabb cigarettára gyújtok és arra gondolok: el kell mondani ezt a történetet, hogy megtud- ják a szülők, hogy hányszor teszik tönkre gyermekeik boldogságát, talán nem is rossz- indulatból fakadó — de teljesen önkényes elhatározásaikkal KOMLÖSI LAJOS SÁNDOR KÄROLY: SÓHAJOK Zümmögő kis méh mért nem is vagyok ... A szádra mézért mért nem járhatok? Ha tarka, röpke pillangó lennék, pihenni mindég feléd repülnék. Hozzád, virágok legszebb virága, arcod illatos piros szirmára. Ha kis méh lennék, vagy tarka lepke, akkor csókolnom mindég lehetne. De mert tűz-szlvű szerelmes vagyok, az álmaimra csak közönyt kapok. Erdélyi János (1814—1868): INTÉS Ha szíved a hazáért Ügy lángol és' eped, Hogy vérező keservek Miatt majd megreped: Zengj, tégy, csatázz, kinek mint Adák az istenek, Oltári a hazának Hogy füstölögjenek. Ha zengsz, csak honszerelmet Súgjon minden dalod; Ha tésez, híven kövessed Meghívó angyalod. Ha mégy csaták elébe Szakítsd föl kebledet. — Meglátjuk a kiömlő Vérben szerelmedet. 1836. IVAN KRASKO: Nem nézek többé Többé nem nézek szemedbe. Galambénak véltem egyszer; Most, — megsértett szivem benne Hűvöst érez és hideg lel. Elkerülöm küszöbödet. Szemed elől messze megyek. Utánad e fáradt lábbal Egyetlen lépést sem teszek. Nem térek be házatokba. Felétek minek is néznem. Benőtt az a sírhalom már, Hová temettem reményem. Rakoncátlan indulatom Felmerül egy-egy emlékben, És akkor nyugtalan szívem Lángragyúl, hogy vágyva égjen Nem nézek többé szemedbe Ifjúságom vélt galambja, — Most, talán megsértett szívem Közönyödtől meg is fagyna. Fordította: ZALA JÖZSEF A sokat utazó ember már nem szereti a tájat nézni, szemlélni a felhőt pipáló hegyeket, harmatot könnyező erdőket, a merev sziklán ágaskodó fenyőket. Maga elé néz, vagy cseveg, míg a lassan hintázó vonat álomba nem ringatja. Van nekem egy barátom, aki mihelyst a vonat elindul, máris szuszog, bóbiskol. És a vonat mégse vitte el még soha máshová. — Na most alszunk vagy 300 kilométert — mondja, vagy gondolja s többé senkivel se tárgyal. Mások futkosnak, mászkálnak, hol az egyik, hol a másik ablakon bámulnak ki a tájra. Ezek még kezdők, még nem sokat utaztak, láttak, próbáltak. Megint mások... de hagy mondjam el. AZ ÉTKEZÖKOCS1BAN Reggel, amikor elindultunk, előttem ugrott az étkezökocsi- ba. Maga*, halvány, álmosszemű, gyiiröttképű fiatalember volt. Látszott, hogy fáradt, hogy már mosolyogni is elfelejtett. Féldecival kezdte, aztán gulyást reggelizett, sört rendelt, majd bort ivott. Féldecit, hogy legyen étvágya, gidyást, hogy ne legyen éhes, sört, hogy az étel meg ne nyomja a gyomrát, és bort, hogy jobb kedve legyen. Condoltam, hogy megszólítom, de csak visszamorgott, és újabb cigarettára gyújtott. Szinte éreztem, hogy zavarja a jelenlétem, mert féloldalt fordult és kibámult vizenyős szemével a semmibe. Csak néha nézett felém, s akkor is tüntetőén hör- pintett egyet. Láttam, régi utazó, s únja már az egész mindenséget, az örökös rázást, törődést, görnyedést. Hagytam hát, biccentve távoztam. Benn a kupémban volt egy néni, most volt nagyobb úton először. A lányához ment látogatóba. Tudta, — mert megmondtuk neki — hogy csak este leszünk ott, de minden állomáson felugrott és készülődött. Amikor megnyugtattuk, mindig megkérdezte: — Még hány megálló? — Még kilencvenkilenc — mordult egyszer mérgesen a szomszédom. — HU, annyi nincs is! — mondta s igazított egyet kendőjén, lesimította kötényét. — Hiszen reggel is azt tetszett mondani, s azóta már ötöt mentünk. — Jó, jő, akkor csak kilencvennégy — mordult ismét a szomszédom, s a kabátja mögé bújt. Hanem hadd folytassam ott, ahol elhagytam. Amikor már sötétedett, s a nénike is el- szunyikált, látom, hogy valami tétova kezek motoszkálnak a kupém ajtaján. Segítettem kinyitni az ajtót, s a nyílásban megjelent egy bámészkodó, boglyas fej. Kezével rögtön a polcokon matarászott. — Mit keres? — A táskámat — mondja és megcsillan a szeme. — Hiszen emlékszik, együtt ültünk reggel. — Velem? — csodálkozok rá és csak akkor , látom, hogy a boglyashajú senki más, mint, aki reggel együtt iilt velem az étkezökocsiban. — Hát már nem tetszik emlékezni ? — Ah, hogyne, hogyne! — s aztán ravaszul hozzáteszem — de az még tegnap volt, amikor Kassára mentünk — mondom és már előre kuncogok. — Hát most nem oda megyünk ? — Nem ám! Néhány pillanatig• hitetlenül bámult rám, aztán a fejéhez kapott. — Hii, nekem Kassán kellett volna maradni! — azzal elrohant. A kupéban csodálkozva néztek rám. Azt hitték, hogy megbolondultam. Amikor elmondtam, hogy az illető reggel óta az étkezökocsiban ivott és azért toltam ki vele, kitört a nevetés. A néni is fölébredt és ismét készülődni kezdett... A GÖMÖRI FAPADOSON Falubeli a mozdonyvezető, nem szidom, hogy lassan hajt. Különben is ráérünk. Ez a világ legnyugodtabb vonata. Se vasutas, se utas nem iparkodik. Az emberek úgy ténferegnek a vonat felé, mintha — tőlem akár el. is mehetsz! Fontos, hogy a jegy meg van. Igaz, az se igen kell, csak idegennek. Legalább is, a kalauz nem kéri, csak amúgy tartja számon, hogy kinek ilyen, kinek olyan jegye van. Különben is, kár lenne megzavarni a kártyapartikat. Még valaki a tökhetest nyújtaná kilyukasztani. Aki nem kártyázik, alszik. Az ördög tudja, hogy hogyan, de minden előjel nélkül, amikor célhoz ér, felugrik és kiszáll. Kínos annak, ki se erre, se arra nem adja a fejét, hanem beszélni akar. Egy ember eltart szóval egy egész kocsit. Különösen az asszonyok ... Képesek tovább utazni, csakhogy befejezhessék mondökájukat. — Az a piszok elcsavarta a fejét. Engem meg fejenvert — kezdi egy asszony éppen a lényegen. Csak nehezen tudják rávenni, hogy az elejétől mondja. Még csodálkozik is, hogy vannak emberek a világon, okik nem tudnak az ügyről. — Én neveltem fel, mert az anyja meghalt. — Kit? — Hát a Janit! — Milyen Janit? — Hát a Faluba Janit, a nővérem fiát. — A Faluba Janit? — csu- dálkozik rá egy férfi és tovább kártyázik. — Azf az istenvertét. Valami postás az illető nő, most együtt élnek. Amikor szóltam neki, hogy hej, te Jani, legyen már eszed, fejenvert. Még el is ájultam. — Miért nem jelentette föl? — szól valaki közbe. — Magának is van esze, feljelenteni, hogy becsukják? — No és? — Ügy is elviszik katonának. Ott majd észretérítik. — Az igaz. Feltéve, ha van esze. — Hát mit gondol, hegy tök- keliitött ? Azt hiszi, hogy... — botránkazik meg az asszony. — Na azért meg ne sértődjön szép asszony. — Nem sértődök, nem sértődök, de azért... — Jó van, csak már hagyja abba. — Hagyom, hagyom, de azért ... — kapaszkodik bele az előbb szólóba. — Az istenáldja meg jóasz- szony, hagyjon már békét. Jó gyerek a Jani, szép gyerek a Jani, csak hagyjon már békét. — Hagyom, hagyom lelkem, hiszen én is csak azt akartam mondani. Most voltam nála. Azt mondta, ha berukkolok, pénzt küldjél. A kocsiban kitör a nevetés. Az asszony folytatja: — Van ám esze a büdösnek! — Aztán szedelözködik, de még odaszól a kártyázó férfinek: — De azért magának nem kell mindenbe beleütni az orrát! — Nekem? — Magának, magának! — Mi közöm hozzá. — Azt mondom én is. Nem akartam én magától tanácsot kérni. Ha valakit szidnak, ne szidd te is, mert a végén téged szidnak. SZŐKE JÖZSEF
