Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-10-13 / 41. szám

Í956. október 13. s Szóka István budapesti tudósítása lapunk számára: A Kossuth-mauzóleum falainál... A metsző októberi szél ar­cunkba vágja az esőcseppeket, hevesen rázza a fekete és vér- színű zászlókat; gyászol Buda­pest, gyászol az ország — egy egész nemzet gyászol... Drága elvtársaink — Rajk László, Pálffy György, dr. Szőnyi Tibor és Szalai András — temetésére indulunk, megadni a végtisztes­séget hősöknek, mártíroknak ... Hideg kijózanító ez a szél, talán szimbólum is éppen ma, amikor nyílt szívvel, őszinte szóval tehetünk legtöbbet értük, önmagunkért, hogy ne marjon annyira a tudat: ártatlanok éle­tét oltotta ki az önkény, a rossz szájízzel kimondható — személyi kultusz! Koszorút viszek, a Magyar Ojságírók Országos Szövetsége koszorúját, talán ezredmagam- mal, hogy mi, újságírók is ke­gyelettel adózzunk elvtársaink emlékének. Menetelünk, s még sok-sok ezren a ravatalok felé. Eközben gondolatok forrósíta- nak. ... Rajk László, a székelyud­varhelyi csizmadiamester fia; innen indult el a küzdelmekkel, hősi helytállással teli útra, amely osztályrésze az elnyomott nép szabadságáért munkálkodó forradalmárnak. Még nagyvona­lakban 6em méltathatnám itt érdemeit, hogy eljussak a máig; az aranybetűs koporsóig, amely első a sorban, s amely előtt el­szoruló szívvel, kimondatlanul ezt kellett kiáltanom: ne, ilyet soha többé! Öh, mily kicsiny a bünbánat e mérhetetlen gyász­hoz ... A halálból ki adhatná vissza hitvesnek a férjet, gyer­meknek az apát! Nem, nem ad­hatunk egyebet a gyászoló csa­ládoknak a színtiszta becsület­nél, embermilliók őszinte, mély részvéténél, és a fogadalmat: a múlt nem térhet vissza, igaz kommunista szívvel kívánunk tovább haladni a nyílt, huma­nista pártdemokrácia útján, mint ő, az igaz politikus! ... Pálffy György — övé a második koporsó. Tiszti sapka, tiszti kard a fedelén, az altá­bornagy sapkája és kardja. A koporsó előtt bársonypárnán a kitüntetései. S most, e szűk helyen ezek is eleget monda­nak: a Szabadságrend ezüst fo­kozatának, a Magyar Népköz- társasági Érdemrend II. fokoza­tának, a Jugoszláv Zászlórend III. fokozatának, a Palónia Res- tituta középkeresztjének, a Ro­mán Népköztársaság, a Bolgár Népköztársaság érdemrendjének és más kitüntetéseknek a tu­lajdonosa. Pálffy Györgyné és Pálffy Katalin áll földi marad­ványai előtt, s a nemzet, gyász­ban, kegyelettel... ... dr. Szőnyi Tibor, hadd mondjak — koszorúval a kéz­ben — az ő koporsója előtt is pár szót. Csak annyit, hogy egész életét a dolgozó nép fel­szabadításának szentelte! Olyan tűzkeblű ifjú volt, aki tizenhat esztendős diák korában elje­gyezte magát a munkásmozga­lommal, majd a nemzetközi munkásmozgalommal. Illegalitás, letartóztatások meg nem törhet­ték — csak a méltatlan halál, amikor már a szabadság napfé­nye sütött szülőföldjén, de egy végzetes időszakra beárnyékolta egünket a törvénytelenség sötét felhője. És ellép a menet a negyedik koporsó, Szalai Andrásé előtt.. Keményebb férfiszív talán nem dobbant akkor, mint azé a gim­nazistáé, akit ígéretek, kínzás nem bírhatott a népe elleni árulásra. Most, a gyász óráiban is ki kellett mondani a párt szavával: „ ... sosem volt áruló, mindig, amíg élt, hűséges, sze­rény, fáradhatatlan szolgája volt a népnek!... Emlékét úgy őriz­zük meg szivünkben, hogy meg­fogadjuk: élete és halála nagy tanulságát levonjuk egy egész éléire”. ... Néhány perc múlva délu­tán három óra. Kossuth Lajos temetése óta nem zarándokolt ilyen emberáradat a Kerepesi temetőbe, mint most. A kopor­sókat óriási embergyűrű veszi körül, szemben a ravatalokkal felsorakoznak a párt és a kor­mány vezetői, a Minisztertanács tagjai, a munkásmozgalom régi harcosai, a társadalmi és kultu­rális szervek képviselői. A többi között: Dobi István, Apró Antal, Ács Lajos, Hegedűs András, Kovács István, Kiss Károly, Marosán György, Vég Béla és Bata István elvtársak. Lassan halkul a Munkás Gyászinduló zenéje, megkezdődik a gyászünnepség. Apró Antal elvtárs, a Politikai Bizottság tagja, a Minisztertanács elnök- helyettese lép elsőnek a mikro­fonhoz, hogy elmondja búcsúz­tatóját. A többi között ezeket: — Soha nehezebb és tragiku- sabb kötelességet nem teljesí­tettünk, mint most, amikor pár­tunk, kormányunk, a Hazafias Népfront nevében, a szocializ­must építő forradalmi magyar munkásosztály és egész dolgozó népünk nevében búcsút veszünk kiváló elvtársainktól, barátaink­tól... Becsületbeli kötelessé­günknek teszünk eleget most, amikor elvtársaink földi marad­ványait a magyar munkásmoz­galom, az 19Í9-es proletárdik­tatúra mártírjainak, az illegális harcok hősi halottjainak sírjai mellé temetjük. Utolsó aktusát végezzük el annak a rehabilitá­ciónak, amelyre pártunk Köz­ponti Vezetőségének határozata és népünk akarata kötelez ben­nünket. Mélységesen fájlaljuk, hogy a súlyos hibák és bűnök elvtár­saink tragédiájához vezettek. Az ő mártírhaláluk is hozzájárult ahhoz, hogy — ha hibákkal és késve is — ráébredjünk arra, hogy dolgozó népünknek a szo­cializmus, az új Magyarország építése során elért nagyszerű eredményei mellett építő mun­kánkban mélyreható, komoly politikai hibák jelentkeztek... Ez mérhetetlen károkat okozott nemcsak belpolitikai életünkben, hanem sokat ártott nemzetkö­zileg is népi államunknak, pár­tunk tekintélyének, más orszá­gokban élő barátaink, jóakaróink között is. A párt és állami veze­tésben felelősségre vontuk azo­kat, akik ezeket a szégyenteljes törvénytelenségeket elkövették... Sohasem felejtjük el, hogy a szocializmus építésének minden időben a humanizmus teljes győzelmét is magával kell hoz­nia az élet minden területén .. Az igazságtalanság, amely raj­tuk esett, országunkat és égés* népünket is sújtotta. A párt el van szánva arra, hogy végérvé­nyesen leszámol a múlt hibáival és biztosítja, hogy soha többé ne legyen ilyen tragédia. Az ércnél is maradandóbb emlékművet állítunk, mert meg­valósítjuk mindazt, amiért har­coltatok, amiről álmodtatok, a szocialista Magyarországot! — ezekkel a szavakkal fejezi be búcsúztatóját Apró Antal elv­társ. Ezután dr. Münnich Fe­renc, a magyar partizánok és a spanyolországi harcosok nevében mond búcsúztatót, majd Janza Károly altábornagy. Szász Béla író és végül Orbán László a barátok és régi harcostársak nevében. _Amikor az utolsó búcsúztató szavak is elhangzanak, ismét felcsendül a Munkás Gyászindu­ló. Kiválik a tömegből négy szürkeköpenyes ezredes, a ko­porsók elé lép, s atlaszpámán magasba emelik a mártírok ki­tüntetéseit. Vezényszavak, a négy főtiszt lassan megindul, tisztelegnek a díszzászlóaljak. A menet elindul a koporsókkal... Díszlövések sortűze hangzik, s az Internacionálé hangjai mel­lett alábocsájtják a koporsókat; közvetlen a sírok előtt a gyá­szoló családok és az ország ve­zetői hajtanak fejet — egy tágabb körben az ország dolgo­zó népe. ... Hull a rög a koporsókra, a szülőhaza drága hantjai; ko­szorúhegyek emelkednek a sírok fölé ... Nyugodjatok békében drága elvtársaink! RAJK LÁSZLÓ ÖZVEGYE ÉS FIA A SÍRNÁL IFJÚ ÍRÓKNAK TANÁCSOLOM Irta ANDRE GIDE zívesefi tekinteni még ezt az értekezést is műalko­tásnak. Nem bánom, hová vezet ez a vakmerő állítás! Egyesegyediil, a szakmai kér­dés érdekel. Ebből akarók kiin­dulni, ebből az egyéni hajtha­tatlan kivételes kedvtelésből s aztán majd meglátom, mi az, ami zavarhat benne. Tehát a jó munkás dicsére­tére írom ezt a kis dolgozatot. „Mester legyen, aki könyvet ír" — mondta a lelkiismeretes La Bruyere, annak a könyvnek az elején, amely nem is könyv. Máris figyelmeztetem az olva­sót: itt csak az írásmesterség problémáiról lesz szó. * Claudel, amikor visszatért a Távol-keletről, elmesélte ne­kem, hogy mennyire felháborí­totta a pazarlás, amelyet Fran­ciaországban látott. Anyám megtanított rá, hogy mielőtt felkelnék az asztaltól, mindig kiigyam az almabort a pohárból és ne vegyek több kenyeret, mint amennyit meg tudok enni. Bizonyára ma is él valami ebből a takarékos szellemből abban a parancsoló igényben, amellyel megkövetelem a mérc téktartást. Szeretek olyan műalkotást, mely mindenestől haszontalan, de nem tűrök benne semmiféle felszínes bu­jaságot és úgy vélem, ha nem alkottam tökéletest, ha stílus - vesszőm hegyén több tinta maradt, mint amennyi a gon­dolat kimért kifejezéséhez kell. A művészetben minden ártal­mas, ami fölösleges. * Zsurnalizmusnak nevezem az irodalomban mindazt, ami hol­nap kevésbé lesz érdekes, mint ma; mindazt, amit nemsokára kevésbé szépnek, kevésbé szel­lemesnek, kevésbé tetszősnek, kevésbé végérvényesnek látnak, mint amilyennek a mai közön­ség látja. Örömmel tölt el az a gondolat, hogy az újságírás­sal szemben a tökéletes műal­kotás eleinte nem látszik olyan szépnek. * Válaszolni a támadásokra ? Nem tanácsolom, hogy engedj ennek a viszketegnek. Ha a támadás igaztalan, hagyd, hogy az olvasó rájöjjön, és ismételd meg magadban először Cicero, azután Cambronne mondását. Ha a támadás igazságos, s az ellenséges csapás jó helyre üt, erőlködéssel csak még jobban kimélyíted a sebet, csak gyen­ge pontjaidat és sebezhetősé­güket árulod el. S ami még rosszabb: Brémond abbé, ami­kor Souday-nak visszavágott, nem is annyira azt mutatta meg, hogy nem volt igaza, mint inkább, hogy nem elég jellemes, és fölöslegesen inger­lékeny. Hidd el: a dicséret lankaszt, restségre ösztönöz, de a jól tűrt támadás erősít. Engedd, hadd védelmezzen maga a mű, te pedig menj tovább. Ha nem állja meg a helyét, eszelj ki bármit mentségére, nem tudod megakadályozni romlását; in­kább azzal törődj, hogy újat, ellent állóbbat írj. * Hasznos, de nem mernék rá megesküdni, hogy valóban elő­nyös, ha mások művészetével túlságosan átitatódunk. Egy nagy tehetségű regényírónő Mme IV...), elmesélte ne­kem, hogy egész ifjúságát a legjobb regények tanulmányo­zásával, elemzésével, boncolga­tásával töltötte, olyannyira, hogy jómaga csak akkor kez­dett írni, amikor már nagyon nagy technikára tett szert s ismert minden fogást, elsajátí­totta a mesterség minden csínyját-bínját. Csakhogy ez a mások mestersége volt. Az igazi ügyesség az, amelyet az utolsó pillanatban az indulat, az érzés intelligenciája diktál. Modornak mondják a korábbi művekből szerzett fogások ösz- szességét. A középszer művé­szeinek a legkevesebb fáradsá­got és a legnagyobb sikert biz­tosítja. De a vérbeli művésznek minden új téma nehézséget jelent, amelynek legyőzésére mitsem ér az egész korábbi szerzemény. A mesteri szemfényvesztés mindig csak köznapit alkotott. Nem mesterségedet illik töké­letesítened, hanem tenmagadat. * Ha eléggé bízol magadban, ha hiszel erődben — és sajnos hozzá kell tennem — ha meg tudsz élni „munkád gyümölcse" nélkül is, — azt tanácsolom neked (de vigyázz, meg ne bánd), hogy uszítsd magadra a sajtót és az újságírókat. Az első brazil filmek filmszínházainkban (A Brazil Filmhét alkalmából) A brazil filmgyártás sokéves működésre tekint vissza, és csak a rendkívül mostoha kö­rülmények gátolják további ki­fejlődését. A filmgyártás hely­zete ezekben az államokban igen nehéz. Azoknak a film­gyártóknak pedig, akik művészi és a valódi életet ábrázoló fil­meket akarnak alkotni, még nagyobb akadályokat kell le­győzni, mint az átlagfilmek ké­szítőinek. Mindenekelőtt gazda­sági téren kell bebiztosítani a film elkészítését és fel kell venni a versenyt a Hollywood-i filmekkel, amelyek szinte özön­lenek az országba, De mindennek ellenére, La- tin-Amerikában minden évben elkészül néhány figyelemremél­tó film, amelyek tanúbizonysá­szabadításával, amely Brazíliá* ban a múlt század nyolcvanas éveiben érte el tetőpontját, és amelynek a rabszolgaság meg­szüntetéséről szóló állami dek­rétum lett az eredménye. A történet a négerek fel­szabadításáért folytatott kam­pánnyal kezdődik, amely ál­landóan terjed és végül eljué a kis Araruna falucskába is, és a négerek fölötti itélethozással fejeződik be, akik megszöktek, mert nem tudták elviselni a farm tulajdonosának kegyet­lenségeit. A négerek mellett áll és se­gíti őket harcukban Sinhá moca, Ferreira ültetvényes lá­nya és Rodolfo, a fiatal ügyvéd aki a tárgyaláson a négerek jogait védi. Részlet a Sinhá moca című filmből gai annak, hogy a latin-ameri­kai filmgyártás állandóan fej­lődik. Annak ellenére, hogy vannak, akik gátolják a brazil filmipar felvirágzását, minden jel arra mutat, hogy Brazíliában minden előfeltétel meg van az értékes filmalkotásokhoz. Leg­jobb példa erre N. Prereira dós Santos-nak a IX. Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon a fia­tal filmalkotók díjával kitün­tetett Rio 40 fok című filmje. A film csupa fiatal filmszakem­ber alkotása, akik áldozatkész munkájukkal bebizonyították tehetségüket Hasonló módon készült el egy másik jelentős film, az egyszerű brazil embe­rek életéről, a Tenger éneke, amelyet Karlovy Vary-ban a VIII. nemzetközi filmfesztivá­lon a rendezés díjával tűntet­tek ki. A Csehszlovák Állami Film most, a Brazil Filmhét meg­rendezésével alkalmat nyújt, hogy filmközönségünk megis­merkedjen a brazil filmalko­tásokkal. A Brazil Filmhét — október 12-től 18-ig — keretében két kiváló film kerül bemutatásra: a Sinhá moca és az O Canga- ceiro. A film hősnőjéről elnevezett Sinhá moca-ban megismerke­dünk a néger rabszolgák fel- -* A filmet Tom Payne, fiatal angol rendező rendezte. A másik bemutatásra kerülő brazil film az 0 Cangaceiro, a Brazíliai északi síkságain élő banditákkal ismertet meg ben­nünket, akik a feudális törvé­nyek ellen harcoltak. Ijzen ban­diták csak a saját brutális tör­vényeik szerint igazodtak és egyetlen céljuk az volt, hogy megtartsák hatalmukat Bra- zíüa belsejének egy részében. Az állami rendőrség tanácsta­lan volt velük szemben. Az O Cangaceiro a Galdin kapitány vezette banditák egy csoportjáról szól, akik egy fa­lusi támadás során magukkal hurcolják Olíviát, a szépséges tanítónőt. Az egyik bandita be­leszeret a szép lányba és meg­szökik vele. Felébred benne a vágy a régi, nyugodt élet iránt. Olíviát ugyan sikerül neki meg­menteni, maga azonban ^életével fizet a banditák törvényei el­leni felkelésben. Említésre méltó a film gyö­nyörű, népi motívumokból ösz- szeállított zenéje, és dalai, me­lyek többnyire kezdő zeneszer­zők művei. Érdekes, hogy né­hány hivatásos színészen kí­vül, főleg nemszinészek ját­szók a darab szerepeit. A film rendezője Lima Barreto. Érdemes lenne előbűvárkodni Népeink nemrég emlékeztek meg a törekvő, ősz vitézről, aki nélkül a középkor európai kultúrájának tán még több értéke esett volna áldozatául a hódítók dúlásának. Nem egy helyen szavalták a kultúrműsorok keretében azt a verset, amelyet — annakellenére, hogy kötelező olvasmány volt, — olykönnyen és szívesen tanulták meg a gimnazisták: .,Ki áll amott a szirttetőn Hunyad magas falánál...” Két ilyen verssor, amit kétségkívül mai ifjúságunk is kívül­ről tud, sokkal közelebb hozza nekünk Hunyadit és korát, mint például a déli harangszó, melyet a nándorfehérvári győzelem emlékére a pápa rendelt el, aminek hallatára a?:onban többen gondolnak a terített asztalra, mint a történelem nagy hadi­tettére. Hunyadi János emléke nemcsak a magyar nép emlékeiben, hagyományaiban él, hanem a Kárpát-medence népeinek em­lékeiben és ami több, kultúrájában is helyet kapott. Sőt, a népmesében és a legendákon kívül Czuczor G. előbb említett költeményével is találkozunk: szlovákul (ami irodalomtörténeti ténynek is érdekes) Andrej Truchly—Sytniansky „Orol” című képes folyóiratában olvashatjuk 80 évvel ezelőtti (1876-os) évfolyam sárguló lapjain. Jozef Janco fordításában így hang­zik a költeménynek egyik szakasza: “----- Prijde vestnik druho-skory: „Pane! Padols v nebezpec, Velikási dujű spory — Idz pozorne z cesty prec.” Érdemes lenne előbúvárkodni az ilyen anyagot, amely a kölcsönös közeledés és megismerés szempontjából maradandó értéket jeleni és tekintve, hogy ma nemigen írnak toliforga­tóink történelmi tárgyú elbeszélést vagy verset, hasonló anyag nemcsak a kultúr emberek, hanem tanítók közt is igen meg­becsült lenne. Sz. Gy.

Next

/
Thumbnails
Contents