Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-08-25 / 34. szám
V ) 1956. augusztus 25. Mark Twain: Megszelídítem a kerékpárt Hosszú töprengés után oda lyukadtam ki, hogy meg tudom csinálni. Nekiindultam hát s vettem egy Pond-féle kenőcsből egy hordónyit és egy kerékpárt. Az Oktató hazakisért, hogy eiső szárnypróbálgatásaimban segítsen. A titoktartás kedvéért a hátsó udvart választottuk s munkához láttunk. A kerékpárom csak amolyan csikó volt, alacsony, háromnegyedes gép- és ijedős, mint a csikók általában. Az Oktató elmagyarázta röviden a legfontosabb tudnivalókat, aztán felpattant a hátára s egy kicsit körbelovagolt, hogy a leszállást megmutassa: milyen egyszerű a dolog. Azt mondta, hogy a leszállást a legnehezebb megtanulni, ezért hát hagyjuk csak a tanfolyam végére. Ebben azonban tévedett. Nagy örömmei és meglepetéssel tapasztalta, hogy nem kel’, mást csinálnia, csak felsegít a gépre és eltisztul az utamból; el tudok indulni mégpedig egyedül. Bár egészen tapasztalatlan voltam, éppen a legmegfelelőbb időben szálltam’ le. Mellettem állt s tolta a kerékpárt: mindannyian nagy zuhanással értünk földet, ő került legaluira, én fölébe s tetejűnkbe a gép. Megvizsgáltuk a gépet, s egy karcolás nem sok, annyit sem találtunk rajta. Nem hittem a szememnek. De az Oktató erősítgctte, hogv így vap; s valóban a vizsgálat neki adott igazat. Ekkor kezdtem felfedezni, miilyen csodálatosan szerkesztik meg ezéket a jószágokat. Bekenjük magunkat némi Pond-féle kenőccsel s újból nekifogtunk. Az Oktató átment a túloldalra, bogy onnan támogasson, de én is azon az oldalon szálltam le; az eredmény tehát ugyanaz volt, mint az imént. A gép nem sérült meg. Ismét bekrémeztük 'magunkat és dologhoz láttunk. Az Oktató ez 'a!Ratom.,ia! mögöttem keresett védett állást, de hogy népi. megint csak rázuhantunk. Meglepetten álmélkodott s azt mondta, hot)y ez teljességgel szokatlan. A gép sértetlen volt, mégcsak egy egy küllője sem ugrott ki. Miközben kenegettük magunkat, mondtam neki, hogy ez kész csoda, mire ő közölte velem, hogy ezeket az acél-pókhálókat csak dinamittal lehet megrongálni, — majd rájövök én is, csak ismerkedjem meg velük. Aztán odabiceg^tt a géphez s újból nekifogtunk. Az Oktató ez alkalommal a vészfék s^repét akarta eljátszani s szerzett valahol egy embert, aki hátulról tolja. Már meglehetős sebességgel haladtunk, mikor átmentünk egy téglán s én keresztülrepülve a kormányon, tapítómesterem hátán kötöttem ki fejjel 'lefelé és láttam még a gépet villogni a levegőben, köztem és a nap között. Szerencsére éppen ránkesett, megtört a zuhanása és így nem történt semmi baja. öt nap múlva úgyahogy felépültem. Elvittek a kórházba s ott már gyógyulófélben találtam az Oktatót, Néhány nappal .később teljesen egészséges lettem. Én annak tulajdonítom ezt, hogy bölcs voltam, s mindig valami puhára estem. Sokan a tollas dunnát ajánlják, én azt gondolom, egy Oktató jobban megfelel a célnak. Az Oktató végül talpraállt a négy segédet hozott magával. Kitűnő ötlet volt. Ők négyen egyenesen .tartották a kecses pókháló szerkezetet, míg én nyeregbeszálltam; azután menetoszlopot alakítottak s két oldalt mellettem voltak. az Oktató pedig hátulról taszigálta a gépet: a leszállásnál minden kéz segített. A kerékpárnak úgynevezett „kilengése“ volt, mégpedig elég komisz; sokféle követelménynek kellett megfelelnem, hogy az egyensúlyomat megtarthassam s ezek a követelménynek minden pillanatban ellentétbe kerültek a természettel. A természettel s nem a természet törvényeivel. Pontosabban: bármi légyen is a feladat, a természetben, szokásaim és neveltetésem bizonyos megoldást sugalmaztak, s ugyanakkor valami állandó és nem is gyanított fizikai -törvény énpen az ellenkezőjét követelte. így vettem észre, milyen gyökresen és nevetségesen hibás volt a testem és végtagjaim nevelése egy életen át. Beléjük ivódott a tudatlanság; semmit sem tudtak — semmit, ami hasznossá tenné ókét. Ha például éreztem, hogy jobbféle esem, hirtelen ellenkező irányba fordítottam a kormányt, egészen természetes ösztönzéstől hajtva s ezzel megsértettem egy törvényt és folytattam a zuhanást. A törvény az ellenkezőjét követelte: a nagy kereket abba az irányba keli fordítanod, amerre esel. Ha mások mondják, az embet bajosan hiszi el. Sőt, nem csak bajosan hiszi el, hanem egyenesen képtelen elfogadni, annyira ellénkezik minden elképzelésével. Ugyanilyen körülményes megtenni, miután nagynehezen végre elhitte. Nem segít az sem, ha a legmeggyőzőbb bizonyítékok erősítették meg hitében: ugyanúgy nem tudja megcsinálni, mint azelőtt s hiába kényszeríti, hiába beszéli rá magát, a dolog nem megy. Ekkor kell az értelemnek átvenni a vezetést. Meg kell tanítania a végtagokat, hogy vessék el régi neveltetésüket és fogadják el az újat. Az ember fejlődésének lépcsői élesen megkülönböztethetők. A lecke végén tudja, hogy elsajátított valamit s tudja azt is, mi az a valami, és hogy immáron nem fogja elfelejteni. Nem olyan ez', mint amikor németül tanulsz s harminc évig botorkálsz előre, tapogatózva, bizonytalanul; s mikor végre azt hiszed, na, most már tudom, orrod alá dörgölik a konjunktivuszt ^ te mukkanni se tudsz. Nem — s most már rgyre világosabban látom, hol van a hiba a német nyelv körül: ott, hogy nem tudsz leesni róla s nem ütöd meg magadat. Nincs olyan tulajdonsága, amely szigorúan a tárgyra szorítaná a figyelmedet. De azt is látom, hála a kerékpár-leckének, hogy németül megtanulni csakis és kizárólag a kerékpározó-módszerrel lehet. Vagyis: kapaszkodj valamelyik alattomos részletébe egyidőre, tanuld meg — ne enged; s ne csússz át a következőre, amíg az elsőt tökéletesen be nem gyakoroltad. Amikor a kerékpározásban eljutottál addig a pontig, hogy többé-kevésbé tűrhetően egyensúlyban tartod a gépet s hajtani és kormányozni is tudod már, akkor jön a nehezebb feladat — tanulj meg felszállni. Következőképpen ke” csinálnod: a gép mögött ugrándozol a jobblábadon, a balt a pedálra teszed s kezeddel megragadod a kormányt. Vezényszóra ráállsz a láb- tókára megmerevíted a ballábadat, a másikat meglóbálod a levegőben valami általános és meghatározatlan módon, hasadat a nyereg hátuljához támasztod, aztán lepottyansz egyik vagy másik oldalon; de mindenképpen lepottyansz. Felkelsz és újrakezded; és mégegyszer; és azután még sokszor. Közben megtanultad, hogyan tartsd egyensúlyban magad; hogyan kormányozz, anélkül, hogy tövestül tépnéd ki a kormányt (Kormányt mondok, mivel hogy valóban kormány; a „fogantyú“ szó csak vérszegény leírás). így kormányozol tova, egydarabig egyenesen, majd előredőlsz, makacs kitartással a nyeregbe tornászod a jobblábadat, azután a testedet, visszafojtod a lélekzeted, egyik oldalon majd a másikon taszítódsz egy hatalmasat és ismét a földön találod magad. De most már nem törődsz az esésekkel; egyik vagy másik lábadra érkezel, figyelemreméltó biztonsággal. Hat további kísérlet és ha; további esés mesteré avat. A következő alkalommal kényelmesen feljutsz a nyeregbe s fenn is maradsz — ha megelégszel azzal, hogy a lábaid oldalt kalimpáljanak s egyideig magára hagyod a pedált; de ha nyújtózkodni próbálsz, utána, máris a földön vagy. Hamarosan megtanulod, hogy várnod kell egy kicsit s megszilárdítod egyensúlyodat, mielőtt a pedálért nyúlsz; most már elsajátítottad és tökéletesítetted a felszállás tudományát s egy kis gyakorlat után egyszerűnek és könnyűnek találod, ámbár jobb, ha a nézőközönség egy-két ölnyire elhúzódik, ha ugyan általában nincs ellene kifogásod. Most elérkezel az önkéntes leszálláshoz; a másik fajtáját tanultad meg először. Nagyon könnyen elmagyarázható bárkinek, hogy keil saját akaratából leszállnia; csak néhány szó a követelmények egyszerűek és látnivaióan könnyűek; nyomd le a bal pedált, amíg a lábad majdnem egyenes, fordítsd a kereket balra s aztán szállj le, ahogy a lóró! szokás. Kétségtelenül rendkívül egyszerűen hangzik: pedig nem az. Nem tudom, miért, de nem az. Próbáld, ahogy akarod, mégsem úgy szállsz le, ahogy a lóról szokás: úgy szállsz le, mintha egy égő ház ablakán lépté! volna ki. Minden egyes alkalommal látványosságot csinálsz magadból. 2. Nyolc napon keresztül naponta másfélórás leckéket vettem. E tizenkét munkaórányi inas- kodás után megvolt a céhlevelem — úgy feli- ben-harmadában. Alkalmasnak nyílvánítottak arra, hogy külső segítség nélkül tapossam a kerékpáromat. Hihetetlennek látszik ez a gyors tökéletesedés. Lényegesen tovább tart, mint megtanulnod szőrén ülni a lovat. Igaz megtanulhattam volna tanító nélkül is, de alkoti esetlenségem miatt az tűi kockázatos volna. Az autodidakta semmit sem tud pontosan és felét sem tudja annak, amit tanítói vezetéssel elsajátíthatott volna; ráadásul még kérkedik s más meggondolatlan embereket is el- bolondít, hogy fogjanak hozzá s tegyenek úgy, mint ő. Vannak akik azt hiszik, hogy az élet szerencsétlen eseményei — az élet „tapasztalatai“ — valami módon hasznosak számukra. Csak tudnám miként. Én sohasem tapasztaltam, hogy bármelyik is kétszer előforduljon. Mindig váltakoznak, összecserélődnek s ott kapnak beléd, ahol legkevésbé számíthatsz rá. Ha a személyes tapasztalat jelent valami neveltetést, nem valószínű, hogy akárki is lefőzné Matuzsálemet; mégis, ha ez az idős férfiú visszajönne, szinte bizonyos, hogy mindjárt az első napon megragadná az egyik villanydrótot s bizony kellemetlen helyzetbe hozná magát. Mégiscsak biztosabb és bölcsebb dolog volna, ha megkérdezne valakit, helyes-e megragadnia a huzalt. De ez nem tetszene neki: nyilván ő is amolyan nyakas autodidakta lenne, tapasztalatokat hajszolna s ő maga akarna mindent megvizsgálni. Végű! aztán rájönne, hogy az összetekercselt pátriárkák nem szenvedhetik a villanyáramot: és ez bizony hasznos lenne számára és kiikerekítené, tökéletesítené neveltetését, addig is, míg vissza nem tér újból valamelyik nap és rugdosni nem kezd egy dina- mitos ládát, hogy megtudja, mi van benne. De elkalandoztunk a tárgytól. Mindenesetre fogadj tanítót; megtakarítasz vele egy csomó időt és a Pond-féle kenőcsöt. Mielőtt végkép búcsút vett volna tőlem, mesterem néhány kérdést tett fel testi erőmet illetően s nekem módomban állt felvilágosítani őt, hogy az bizony gyenge oldalam. Ez hiba mondta, így hát nehéz lesz dombnak felfelé hajtanom; de azt is mondta, hogy a kerékpár hamarosan segíteni fog rajta. Az ő izomzata és az enyém között a különbség elég szembetűnő volt. Meg akarta tapogatni az izmaimat — odanyújtottam hát neki a bicepszemet — az volt a legfejlettebb. Csaknem elmosolyodott. „Kásás, puha. gyenge és kerek; nyomásra félreugrik, az ujjak alőí kicsúszik: sötétben az emberfia azt hinné, ronygbacsavart osztriga" — mondta. Talán sértődöttnek látszottam, mert gyorsan hozzátette: „Nincs semmi hiba; nem kel! búsulni miatta; nemsokára kugligo’yónak hinné akárki. Csak szorgalmasan gyakoroljon, minden rendben ven." Ezután elhagyott s én egyedül kezdtem kalandokat keresni. Tulajdonképpen nem is ke", keresni — ez csak olyan szóiásmondás — jönnek maguktól is. Szombat délutáni nyugalmú mellékutcát választottam, a kocsiútja mintegy harminc yard széles volt. Tudtam, hogy nem elég széles; mégis azt gondoltam: ha élesen figyelek és haszontalanul nem veszítek teret, keresztültörhetek rajta. Nehézségeket okozott természetesen, hogy teljesen a magam felelősségére kellett felszáll- nom a gépre, s nem kaptam bátorító erkölcsi támogatást, nem volt ott együttérző mesterem, aki azt mondaná: „Jó! Most jól csinálta — ez is jó — ne rohanjon — lássa, most megy a dolog — gyerünk, szedje össze magát.“ Akadt azonban helyette más támaszom, egy fiú. aki az egyik kapukövön ült s óriási darab krumplicukron csámcsogott. Csak úgy áradt belőle az érdeklődés és megjegyzés. Mikor először hibáztam s lepottyantam, közölte, hogy ő a helyemben párnákba öltözne, bizony, bizony. Mikor másodszor estem le, azt tanácsolta, hogy menjek és tanuljam ki a mesterséget egy triciklin. Mikor harmadszor elbuktam, azt mondta, nem hinné, hogy egy szekéren meg tudjak maradni. Negyedszerre azonban felültem s esetlenül nekiindultam, imbolyogva, kóvályogva, bizonytalanul és meglehetősen igénybevettem az utca egész szélességét. Lassú és nehézkes vánszorgásom a fejebúbjáig megvetéssel töltötte el a fiút s így kiáltott fel: „Hé, fogjátok meg, mert elrepül!“ Azután leszállt őrhelyéről s ott őgyelgett a járdán, figyelt és néha-néha megjegyzéseket tett. Később nyomomba szegődött s követett. Egy kislány jött arra, gyúródeszkát egyensúlyozva a fején, kuncogott és 'átszőtt, hogy szólni akar, de a fiú feddőleg ráförmedt: „Hagyd, temetésre megy.“ Évek óta ismertem az utcát s mindig úgy tudtam, hogy teljesen sima: a kerékpár azonban nagy meglepetésemre, tudtomra adta hogy nem az. A kerékpár az újonc kezében. olyan fürgén és érzékenyen jelzi a finom, elenyésző különbségeket, mint a vízszintező. Ott is jelzi a buckát, aho! gyakorlatban szemed észre sem venné; tudósít a legkisebb mélyedésről, ahol csak .víz leszaladhat. Most sem jöttem rá, hogy szelíd emelkedőn kínlódom felfelé. Tapostam, lihegtem, izzadtam, de akárhogy dolgoztam is, a gép minden pillanatban megállt. Ilyenkor a fiú így szólt: „Helyes! Pihenjen kicsit — senki sem kergeti. Ha maga nincs ott, nem tarthatják meg a temetést. A kövek esküdt ellenségeim voltak. A legkisebb is rémületbe ejtett, ha keresztülmentem rajta. Minden kőnek — legyen az borsónyi — neki tudtam szaladni, ha ki akartam kerülni: és eleinte természetesen mindig rávitt a kísértés, hogy mellette próbáljak elmenni. Ez azonban érthető: egyik megnyilvánulása a szamárnak, amely valami tkifürkészhetetlen oknál fogva ve- lünkszületett. Lassan gyakorlóterem végére jutottam s meg kellett fordulnom. Nem valami kellemes dolog, ha először vállalkozol rá saját felelősségedre s nem is valószínű, hogy sikerüljön. Önbizalmad elpárolog, egyre jobban eltölt valami névtelen félelem, minden sejted aggódó f^zültségbo merevedik, óvatos és fokozatos ívbe kezdesz, de gyötrődő idegeidben elektromos aggodalom vibrál és az ív hirtelen görcsös és veszélyes cikk- -cakká torzul: azután nikkel paripád egyszerre elkapja a Szárat s rá nem hederítve imáidra és kapkodó erőfeszítéseidre, ferdén nekiugrik a járdának — szíved elszorul, lélekzeted kihagy, lábad elfelejt dolgozni, egyenest előre mégy és már csak néhány láb van közted és a járda között. íme itt a kétségbesett pillanat, az utolsó alkaiom, hogy megmentsd magad; a szabályok természetesen elfüstölögnek a fejedből: elfordítod a kereket a járdától; ahelyett, hogy feléje fordítanád és egész hosszúságodban elnyúlsz a gránitborította, barátságtalan parton. Nekem is ez a szerencse, ez az élmény jutott osztályrészemül. Kivonszoltam magam a törhetetlen kerékpár alól s leültem a járdaszélre töprengeni. Nekiindultam visszafelé az úton. Láttam, hogy egy farmer szekere zötyög felém, káposztával megrakva. Éppen ez kellett nekem, hogy bizonytalan kormányzásomat tökéletesítsem. A farmer szekere az út közepét foglalta el s alig tizennégy-tizenöt yardnyire teret hagyott mindkét oldalon. Nem tudtam rákiáltani — a kezdő nem tud kiáltani; ha kinyitja a száját, vége van; minden figyelmét a feladatra kell összpofftosítania. De a fiú segítségemre sietett ebben a szörnyű válságban s én egyszeriben hálát éreztem iránta. Merőn figyelte kerékpárom hirtelen váltakozó ihleteit és gerjedel- meit s ennek megfelelően irányította a farmert. — Balra: Menjen balra, mert ez a bakszamár elgázolja! A farmer meghúzta a gyeplőt. — Nem, jobbra, jobbra: Megáll! Ez nem lesz jé! — Balra! — Jobbra! — Balra! — Jobb! — Bal ... jo ... Maradjon, ahol van. különben elveszett! Éppen ekkor szaladtam neki jobbról az egyik lónak és karikára potyogtam. „A fene vinné ei! Nem látta, hogy jövök“ — mondtam. „Igen, iáttam, de nem tudtam eldönteni, melyik irányból. Senki se tudta volna — na ugye. Maga se tudta volna — ugye, nem. Mit tehettem hát?“ , Valamelyes igazsága volt s én nagylelkűségemben ezt be is vallottam. Mondtam, hogy kétségtelenül legalább annyira hibázható vagyok, mint ő. A következő öt napon belül annyit fejlődtem, hogy a fiú nem tudott velem lépést tartani. ■ Vissza kellett ülnie hát a kapukőre s megelégednie azzal, hogy messziről figyeli, mikor vágódom el. Az utca végén macskakövek húzódtak át. hosszú sorban egymástól egy-egy yardnyira. később már meglehetősen tudtam kormányozni, mégis annyira féltem tőlük, hogy mindig nekik mentem. Az egész utcában ezek a kövek buktattak el a lekomiszabbul — kivéve a kutyákat. Sokszor bizonygatták nekem, hogy a leggyakorlottabb kerékpáros sem tudja szántszándékká' elgázolni a kutyát: a kutya mindig elsiklik az útjáböl. Azt hiszem, ez igaz; de úgy vélem, azért nem tudja elgázolni a kutyát, mert neki akar menni. Én nem akartam kutyát gázolni, mégis mindegyiknek nekimentem, ha arra kódorgóit. Véleményem szerint, ez nagy különbség. Ha el akarod gázolni a kutyát, tudja, hogy számítson, de ha ki akarod kerülni, nem tudja s valószínűleg minden alkalommal rossz irányba ugrik. Az én tapasztalatom kivétel nélkül ezt mutatta. Később ihnár egy kocsinak sem tudtam volna nekimenni, de ha egy kutya eljött megnézni gyakorlataimat, biztosan rászaladtam. Mind szerette látni, hogyan gyakorlatozom, s el is jöttek, mivel a környékünkön kevés olyan esemény történt, ami egy kutyát szórakoztatna. Hosszú időbe került, míg megtanultam, hogyan kerüljem el a kutyákat, de azt is elsajátítottam. Most már úgy kormányzók, ahogy akarok és valamelyik nap előveszem a fiút és elgázolom, ha nem javul meg. Végy kerékpárt. Nem bánod meg ha életben maradsz.
