Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-08-04 / 31. szám

Í956. augusztus 4. 5 VITA: IRODALMUNK HELYZETŰRŐL Örvendetes tény, hogy az Oj Ifjúság hasábjain vita alakult ki irodalmunk helyzetéről Ke­rekes elvtárs komoly mondani- valőjú vitaindíték, cikke alapján. Valóban'itt az ideje, hogy vég­re komolyan beszéljünk iro­dalmunk égető problémáiról, elemezzük irodalmunk pillanat­nyi helyzetét, rámutassunk az eddigi eredményekre és hiá­nyosságokra és irányt szabjunk a további fejlődésnek. Az eddigi hozzászólások je­lentékeny része megkísérli iro­dalmunk helyzetének központi témájává emelni egy irodalmi ap létesítésének szükségessé­gét és a fiatal írók felkarolá­sának problémáját. Irodalmunk helyzetét azonban e két köve­telmény jogos hangoztatásával meajavítani nem tudjuk. Véle­ményem szerint mélyebben szántó elemzésre van szükség. Vizsgáljuk meg talán először is azt a lényeges körülményt: mit produkált a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalom minőségileg és meny- nyiségileg? Nem is kell elé­gedetlenkedőknek lennünk, hogy azt állítsuk: sajnos, meglehe­tősen keveset. Az idősebb író­nemzedék (L. Kiss Ibolya, Egri Viktor, Szabó Béla, Fábry Zol­tán, dr. Sas Andor) művein kí­vül számottevő prózai alkotást mindezideig nem tudunk fel­mutatni. Fiatal íróink és toll- forgatóink nagy lelkesedéssel írnak ugyan, de írásaik tisza- virág-életűek és nagyrészt agi- tációs- propaganda- és safolon- jellegűek, s azért az olvasók komoly érdeklődésére nem min­dig tarthatnak igényt. Mi az oka ennek a jelen­ségnek? Az, amit Kerekes elv­társ mind vitaindító cikkében: „Az élet nagy robajjal vágtat és irodalmunkban semmi vissz­hangra sem talál“. A fiatalok — még a legtehetségesebbek is — gyakran a múltból merí­tik novelláik témáját, a mai életet pedig egyoldalúan, a fa­lu, a földműves szövetkezetek, esetleg az üzemek problémáira korlátozva, s mondjuk meg őszintén — gyakran bizony a sematizmus iskolapéldáit mu­tatva — ábrázolják. Nem kell különösebb bizonygatásokhoz folyamodnunk, hogy elhitessük: rég elmúlt az az idő, amikor megengedhető volt, hogy íróink a falvak, a szövetkezeti élet idillikus ábrázolásával, az üze­mi munkásság életének sablo­nos, izzadságos munkát leíró, pozitív hősöket halmozó, de az élet sokrétű valóságát teljesen elhomályosító vagy eltorzító tol­■■»■■■■■flsoauimHiaaaiaaaaHiaiiauii Harcba a dilettantizmus ellen! mácsölásával megelégedjenek. Irodalmunknak tehát — véle­ményem szerint — nagy adós­sága a témaválasztás lényeges kibővítése, az életnek teljes, dialektikus egészében való és igaz ábrázolása, a sematizmus elleni harc következetes és kö­nyörtelen folytatása. Hol van­nak az ifjúsággal, a mély em­beri érzésekkel, szerelemmel, közösségi szellemmel, a szocia­lizmust építő ember új arcu­latával, az apró emberi örö­mökkel, gondokkal, a dolgozó értelmiséggel, néphadseregünk­kel, szocialista építkezéseink­kel, hazánk nemzetiségeinek - együttélésével, közös hazánk történelmi nagyságaival foglal­kozó művészi színvonalú, ér­dekfeszítő, komoly mondaniva­ló jú írások ? A témaválasztás sokrétű vol­tával szorosan összefügg az irodalmi műfajok; kérdése. Köz­ismert tény, hogy a téma sok esetben szinte megköveteli a megfelelő műfajt. Sajnos, elég gyakran tapasztaljuk, hogy a műfaj megválasztása körül sincs minden rendben. Szinte tipikusnak mondható hazai ma­gyar irodalmunkra a novella, a riport és az irodalmi riport közti éles határvonalak eltom- pulása. Gyakran a novella tel­jesen riport-ízű, az irodalmi riport csupán száraz adatokat halmozó' riport, a riport pedig „meseszerűségével“ a novella, álarcába öltözik. A műfajoknak ez az „egybevágósága“ termé­szetesen figyelmeztet valamire, ami mai irodalmunk egyik fő hiányossága. Mire gondolok ? Az irodalmi alkotásoknál nélkülöz­hetetlen és elengedhetetlen mű­vészi igényességre, a műgond­ra. Ez sajnos, nagyon sok eset­ben nincs meg kellő mérték­ben, vagy pedig csaknem tel­jésen hiányzik. Sajnálatra méltó tény, hogy néha a jól sikerült iskolai dolgozatok színvonalát megközelítő írások is megjelen­nek nyomtatásban mintegy hir­detve, hogy irodalmunkban burjánzik a kontárkodás, a di­lettantizmus. S ha már fejtegetéseimben eddig eljutottam, itt egy to­vábbi kérdést érintek: az iro­dalmi kritika kérdését. Irodal­mi kritikánk — nehéz, de le kell írni a valóságot! — gyer­mekcipőkben jár. Talán nagyon is közel járok az igazsághoz, ha azt állítom, hogy Fábry Zol­tánon kívül alig van tevékeny, komoly felkészültségű irodalmi kritikusunk. Az irodalmi alko­tások tárgyilagos és szakszerű megbírálása így komoly nehéz­ségekbe ütközik, s mivel Fáb­ry elvtárs is csupán egy ember, s ezért minden írás megbírálá­sa nem áll módjában, gyakran a silány mondanivalójú, tehet­ségesnek nem éppen mondható írások is napvilágot láthatnak, íróik talán el is hiszik maguk­ról, hogy ők valóban írók, hol­ott bizony csak szerény képes­ségű alkalmi toliforgatók, ez írói „mesterség“ fortélyait még csak nem is sejtő dilettánsok. De nem akarom annyira „el­vetni a sulykot“, hogy vélemé­nyem kinyilvánítása a pesszi­mizmus bélyegét süsse rám. Tagadhatatlan, hogy vannak irodalmi életünknek fogyatékos­ságai jócskán, a helyzet azon­ban korántsem kilátástalan: Vannak tehetséges íróink, akik­nek munkája szinte pionírmun­kát jelent, s alkotásaik köve­tésre méltók. Laczkóné Kiss Ibolya költői finomságú, nagy műgonddal megírt írásai, Egri Viktor regényei és színművei, Szabó Béla novellái és ifjúsági regénye, Sas Andor remek ta­nulmányai, Fábry Zoltán bril- liáns irodalmi tanulmányai és publicisztikai munkái, mind- mind példamutató alkotások fiatal írónemzedékünk számá­ra. A fiatalok közül Petrőci Bálint, Mács József, Lövi esek Béla, Duba Gyula és mások te­hetséges írásai bizonyítják, hogy van irodalmunknak ígéretes u- tánpótlása, s épppn ezért nincs szükség a dilettantizmus és grafománia támogatására. Fiatal íróinknak azonban fel­tétlenül szükségük van az ala­pos és rendszeres önképzésre, tanulásra, a világirodalom re­mekeinek tervszerű tanulmá­nyozására. Szüntelen önképzés­sel, stílusuk állandó csiszolásá­val, témaválasztásuk merész­ségével és sokrétűségével, mon­danivalójuk művészi tömörsé­gével, az egyetemes magyar irodalom és a világirodalom időszerű problémáinak állandó tanulmányozásával avatott mes­tereivé kell válniok és könyör­telen harcba kel! száltniok a dilettantizmus ellen, karöltve irodalmi kritikánkkal, kritiku­sainkkal, lapszerkesztőségeink lektoraival. írásaik csak így válnak színvonalas, művészi ér­tékű és időálló, hasznos, szó­rakoztató és közkedvelt olvas­mánnyá. Fiatal íróinknak be­csülettel ki keli állniok az íróvá érés „hét próbáját“, meg ked­velniük 'a rövidebb lélegzetű műfajokat, Maupassant, Csehov, Gottfried, Keller, Móricz, Mik­száth, Krúdy és a többi kiváló novellaíró példájára a rövid műfaj mestermüveit kell meg- alkotniok, mielőtt a bonyolult kompozíció jellemezte regény­íráshoz kezdenének. A regény­írás buktatóit gyakran még ta­pasztaltabb íróknak sem sikerül kiküszöbölniük, amint láttuk is ezt éppen hazai irodalmunkban Szabó Béla Mint szemünk fé­nyét című regénye esetében. Végezetül az irodalmi lap kérdéséhez fűzök néhány meg­jegyzést. Vitán felül áll, hogy irodalmi lapra szükség van, Csak szégyelni való tény, hogy az illetékeseknek ezt a lapot még nem sikerült létrehozniuk. Az irodalmi lap azonban még nem elegendő irodalmunk sike­res továbbfejlődéséhez, íróink ismertté tételéhez és főleg az irodalom küldetése megvalósí­tásához. Major Ágoston elvtárs — véleményem szerint — na­gyon helyesen fejtegette hoz­zászólásában, hogy egy ilyen párezres példányszámban meg­jelenő irodalmi havi- vagy he­tilap a dolgozók széles rétegei­hez nemigen jutna el. Márpe­dig irodalmunk csak akkor tud­ja teljesíteni küldetését, ha íróink a nép legszélesebb réte­gei számára fognak írni, mű­veiket munkások, parasztok, dolgozó értelmiségek tízezrei, százezrei fogják ismerni, olvas­ni, szeretni, követelni. Ezt egy szigorúan irodalomelméleti pro­blémákra szorítkozó, néhány elbeszélést, költeményt, kriti­kát és cikket közlő kispéldány­számú irbdalmi lap nem fogja elérni. Mi hát a teendő? A kispél­dányszámú irodalmi lap mel­lett egy többtízezres példány­számban megjelenő képes he­tilapra lenne szükség, mint amilyen például a budapesti Béke és Szabadság. Ha figye­lembe vesszük azt a körül­ményt, hogy a képes folyóira­tok iránt általában nagy az érdeklődés, nem kétséges, hogy egy új magyar képes hetilap is nagy sikerre tarthatna számot (gondoljunk csak az Oj Szó egykori képeskönyveire), s egy ilyen lapban a képes riportok mellett bőséges hely jutna író­ink alkotásainak közlésére, ha­zai írónk regényének folytatá­sokban való közlésére, vagyis a hazai magyar irodalomnak szinte észrevétlen megismerte­tésére és megkedveltetésére. Egy ilyen lap létesítése nehéz­ségekbe ütközik? Miért? Azért, mert papírunk van bőven, mert fővárosunkban már többszín- nyomású rotációsgépek is van­nak, mert van kellő létszámú írónk, riporterünk és fotóri­porterünk egy ilyen lap létre­hozásához? Mi hiányzik hát? A bátor kezdeményezés, vagy az illetékesek’ megértése? A XX. kongresszus Után ilyen akadályok nem lehetnek. A csehszlovákiai magyar irodalom nem maradhat mostohán kezelt kisebbségi irodalom, nem ma­radhat kéziratokban heverő iro­dalmi alkotások irodalma, fó­rumra van szüksége, mégpedig olyan fórumra ameíy eljuttat­ja íróink, költőink alkotásait a dolgozó tömegekhez, hogy ezál­tal az irodalom teljesíthesse társadalmi küldetését, tevé­keny részt kapjon a dolgozó tömegek nevelésében, irányítá­sában, a szocializmus építésé­nek nagy feladata közepette. Hiányolhatjuk a már meg­lévő lehetőségek kihasználását is. Népszerű napilapunk, az Oj Szó, például sokkal többet te­hetne Íróink műveinek terjesz­téséért, közléséért, mint tesz. Tudjuk, hogy az Új Szó első­sorban politikai napilap, de le­gyen szabad megemlíteni egy érdekes észrevételt. Van egy Csehszlovákiai Sport címen megjelenő sport hetilapunk, ennek ellenére (bár ezt nem helytelenítem!) az Oj Szó na­ponta egy egész oldalt szentel a sporthíreknek. Ezek után feltehetjük a kérdést: ha a sport hetenkint 7 oldalt kap az Oj Szóban, oly nagy nehézsé­gekbe ütközne rendszeresen heti 2—4 oldalas irodalmi mel­léklet közlése? Azt hiszem, nem. Csak egy kis bátor kez­deményezésre lenne szükség! Befejezésül összefoglalom az irodalmi lapról elmondottakat: Nem az a lényeg, hogy párez­res irodalmi lapunk legyen, s í- róink olvasgassák egymás Írá­sait és irodalomkedvelő értel­miségiek, tanárok, „szobatudó­sok“ lapozgassák a lapot, ha­nem az, hogy íróink alkotásai egy sok-sok példányban meg­jelenő, szórakoztató jellegű he­tilapban a dolgozók nagy több­ségéhez eljussanak, vagyis író­ink írjanak, de az olvasók kedvvel és minél nagyobb szám­ban olvassanak! Fenti, hozzászólásomban, amely már így is eléggé hosszúra nyúlt, csak néhány problémát vetettem fel — nem tértem ki például költőink munkájára — vitánk azonban csak úgy válik termő vitává, ha sokan hozzá­szólnak, s mindenki ahhoz a problémához, amely hozzá leg­közelebb áll. SÁGI TÓTH TIBOR BOLOND KATA Az ő világa volt a hosszú utca, hol felszedett minden gyufaszálat, s mindenkinek százszor is elmondta, hogy keresztet ácsol a fiának. Mert a fi igen szép fiú volt, göndörhajú húszéves legény, valahol nagyon messze harcolt ott esett el, ott halt meg szegény. Bolond Katát mindenki ismerte, ki is nevették már a bánatát, a gyufaszálat azért ő csak szedte és siratta az elesett fiát. Télen, nyáron rongyos ruhácskában a hosszú utcán le és fel topogott és egy éjjel temető árkában Bolond Kata egy kereszthez fagyott. (F. P.) dent erre az egy kockára, {la c zseniális zenei tehetségére tesz, ; s jól számít. Az ö fia: Liszt j Ferenc. ( écs, 1821. Édesapja kí­séretében egy 10 éves kisfiú kopogtat a hírneves ze­netanár, Czerny ajtaján. Mesz- sziröl jöttek, Magyarországról. Az apa nagy reményeket fűz ehhez a látogatáshoz, leghöbb vágya, hogy fia, aki már most is kitűnő technikával játszik, a nagy mesternél tovább ké­pezhesse magát. Czerny vála­szától azonban igen lehangoló­dik: — Torkig vagyok a cso­dagyerekekkel, és különben is, jelenleg nincs idom új tanít­ványokat vállalni, kár minden szóért, úgy sem ... — itt hir­telen abbahagyja, mert közben a kisfiú odasomfordáit a zon­gorához és leütötte Czerny legnehezebb etűdjének első ak­kordjait. A tanár lélegzetvisz- szafojtva figyeli a kisfiú játé­kát, majd önkénytelenül tör ki bdlóle: — Bámulatos, ilyen te­hetséget Schubert óta nem láttam! Hogy a fiú tanulhasson, az egész család Becsbe költözik. Eladják csekély ingóságukat, az apa otthagyja szerény, de l :tos állását az Eszterházy hercegi uradalomban, de elha­tározása szilárd: nem engedi * A sikerek mellett is grämtet len gyermekkor a csodagyer­mekeké. Reggeltől estig szaka­datlan munka, gyakorlás, ta­nulás. A kis Ferenc is csak az ablakon keresztül látja a ját­szó, vidám gyermekeket, ha zongorája mellől egy percre kipillant az udvarra. Három­szor egy héten teszi meg gya­log az egy órányi utat Czerny lakásáig. Megy esőben, hóban, szélben és tikkasztó hőségben. Megy, hogy mind tökéleteseb­bé tegye játékát, hogy bevált­sa a hozzá fűzött reményeket. Mert már a külföld is felfigyel a kis magyar fiúra. Elismerik öt nemcsak mint kiváló zongo­raművészt, hanem mint zseni­ális zeneszerzőt is. A gyerek tudja, érzi, hogy nagy művész lesz és hogy közeleg az idő, amikor visszafizetheti szüleinek az érte hozott áldozatot, a sok szűkölködést, nyomorgást. De egyenlőre csak munka, és megint munka. Hangversenyt ad zenekari kísérettel. A kö­zönséget valósággal elbűvöli játékával. A hangverseny után egy idős férfi felmegy hozzá a dobogóra, megöleli, homlo­kon csókolja: — „Gyermekem, nagy zenész lesz belőled". Beethoven volt. Hangversenyt hangverseny, sikert siker követ. Becs, Po­zsony, Budapest, elismerés, dé- delgetés, mindmegannyi öröm. Czerny kijelenti, hogy a tanít­vány túlnőtte mesterét, tehát Ferenc Párizsban képezi magát tovább. Játszik a királyi csa­lád előtt, majd London követ­kezik, ahol IV. Györgyöt ejti csodálatba játékával. 13 éves születésnapját ' első operájának befejezésével ünnep­li. Beutazza egész Európát s szinte úszik az ünneplések és elragadtatások árjában. Az első csapás 16 éves ko­riban, apja halálával éri, aki halálos ágyán óva inti őt: „A zenének élj fiam,... és őriz­kedj a nőktől.“. A fiatal Liszt azonban hamar elfelejti apja figyelmeztetését. Kalandból kalandba keveredik. Rajong érte egész Párizs, arisz­tokrata hölgyek kényeztetik, es barátságukba fogadják a Pá­elveszni a fia tehetségét. Min­rizsban élő legkiválóbb férfiak: Heine, Berlioz, Victor Hugo, Mendelsohn, Chopin. Talán még soha nem dédelgettek művészt ennyire. Az utcán ujjal muto­gatnak rája: „Párizs legszebb férfije és a világ legnagyobb zongoraművésze". Egy este La Valette mar- quizenál megismerkedik d'Au- goult grófnővel és első látásra beleszeret. A grófnő férjes asz- szony, két gyermek anyaja, de nem tud ellent állni Liszt csá­bításának. Elhagyja férjét és Liszttel Genfben telepednek meg. A hirtelen kigyúlt sze­relem csakhamar lelohad s kár három gyermekük születik, a legnagyobb boldogtalanságban élnek. Liszt a zenében találja min­den vigaszát. Ismét bejárja egész Európát és mindenütt tárt karokkal fogadják. Játéka még kiforrottabb, megpecsélte a szenvedés, a dac és a lázadás az egész világrenddel szemben. Magábazárkózott lett, nem bí­zik senkiben s nem hajol meg senki előtt, legyen az akár ko­ronázott jejedelem. Egy este az orosz cári ud­var előtt hangversenyez. Játé­ka közben halk suttogást hall. Felnéz, látja, hogy a cár be­szél az adjutánsához. Azonnal abbahagyja a játékot, a cár kérdésére pedig így felel: — Ha a cár beszél, a muzsikus­nak csendben kell lennie. A cárnak hamarosan alkalma nyílik bosszút állni Liszten e durva sértés miatt. Megtagad­ja beleegyezését Wittgenstein Karolina hercegné válásához. Lisztnek minden vágya, hogy feleségül vehesse a hercegnét, a herceg is hajlandó válni, de a cár könyörtelen. Bosszúja éles és örök életére megsebzi Liszt életét. /gyermekei is csak bána­^tot, szomorúságot okoz­nak számára. Kisebbik lánya, Cosima, otthagyja férjét, Hans von Bülow-t és megszökik Ri­chard Wagnerrel. Ez érinti Lisztet a legfájdalmasabban, Azok után, amit ó Lisztért tett, nem ilyen hálát várt. Nincs még egy művész, aki ilyen áldozatra képes lett vol­na. Akarattal szorítja a hát­térbe saját magát, hogy elő­térbe helyezhesse Wagner zse­nialitását. Mint a weimari szín­ház zenei igazgatójának számos alkalma lett volna szimfóniák­kal, oratóriumokkal és operák­kal saját hírnevét növelni. De inkább szonáták, rapszódiák — legnépszerűbb a gyönyörű szép 2. Magyar Rapszódia, és a 15. Magyar Rapszódia, melyet Rá­kóczi induló néven ismerünk —, könnyebb szimfóniák és szimfonikus költemények alko­tására szorítkozott. Legszebb alkotásai közé tartozik az Első Zongoraverseny E-mollban es a Második Zongoraverseny A - dúrbán. Liszt úgy érzi, hogy a kese­rűséggel teli pohár betelt. Álomként tűnik neki a sok si­ker, a hírnév a boldogság és szerelem, mikor ennyi bánat jön utána. Nem vár már sem­mit az élettől. Elhatározza, hogy hátralévő éveit kolostor­ban tölti. Még sok könnyet kell nyel­nie Cosima miatt, aki még azt sem engedi, hogy eljöjjön Wag­ner temetésére. Majd, mikor egy év múlva — hívatlanul — a Parstfal előadására érkezik a bayruthi ünnepi játékok kere­tében, Cosima lányával, Danie- lával üzeni meg neki, hogy a családi páholyban nincs részére hely, mert elfoglalják a külföl­di vendégek. A 73 éves aggas- t- án megszégyenülten hagyja el Bayruthot anélkül, hogy a Parsifalt végignézte volna. TZ~ ét év múlva azonban, 1886-ban, meghívót kap unokája, Daniela esküvőjére. Boldogan érkezik meg Bayruth- ba. Bár már az esküvőn rosz- szul van, még utána sem haj­landó lefeküdni. Ismét itt van­nak az ünnepi játékok s eről­ködik, hogy végignézi a Parsi­falt. Az> előadás alatt nagyon rosszul van. Amint hazaérnek, orvost hívnak, de az már ké­sőn érkezik. Liszt Ferenc, a világ egykori dédelgetett ked­vence már nem él. Nyugodtan i áit meg, mert Cosima ült. az ágya mellett. GERŐ KATALIN / LDilágsiker csalódás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents