Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-06-30 / 26. szám
1956. júrmis 30. NINCS HEINZ ZACHE A NŐKNÉL Már korán kezdtem a tapasztalatgyűjtést. URSULA volt az első. A szomszédos házban lakott és együtt loptunk körtét a Wendlerék kertjéből. Piszkos vizet öntöttünk egymás nyakába, verekedtünk és újból kibékültünk. Aztán elérkezett az a nap, amikor rájöttem, hogy Ursula leány. Ez akkor történt, amikor Herbert ezt mondta: „Milyen szép lány ez az Ursula, ő lesz a menyasszonyom!“ Addig a játszópajtásom volt, hasonlóképpen mint Gerhard, Klaus, Herbert és Rolf, csak a‘z volt a különbség, hogy ö szoknyát hordott, mi meg nadrágot. Ezenkívül hosszabb volt a haja, mint a mienk. És most Herbert hirtelen azt állította, hogy Ursula szép lány és ez megváltoztatta a helyzetet. Amikor Ursula másnap értem jött, így szóltam hozzá: „Ide figyelj, Herbert azt mondta, hogy szép lány vagy és te leszel a menyasszonya !“ Ursula erre egy szót sem felelt, elpirult és elfutott. Délután a többiek előtt már én adtam a nagyot. — Ursula az én menyasszonyom lesz és én adok neki egy csókot! A többiek ezt ordítozták: „Nem mernéd, nem mernéd“. Rolf hozzáfutott ás rám árulkodott. Ursula azt üzente, hogy rögtön rendőrt hivat. Attól a perctől fogva Ursula már csak a barátnőivel játszott és azok se akartak rólunk tudomást venni. Én azonban hirtelen vágyat éreztem utána, miután gondolatban foglalkozni kezdtem vele. Gyalog és kerékpáron követtem. Állandóan kitért előlem, azt hitte, hogy meg akarom csókolni. Pedig én csak bocsánatot akartam kérni tőle és azt szerettem volna, hogy újból játszón velem. Ursula kitért előlem és én szintén kedélybeteg lettem. Verset írtam hozzá, de az se segített rajtam. Elvertem a nagyobb fiúkat, amikor észrevettem, hogy Ursula ott jár a közelben, mert mindenképpen imponálni akartam neki. Éjjel Ursuláról álmodtam és az iskolában minden itatóspapirosra az o nevét írtam. Aztán eljött Herbert, ő okozta az én kínjaimat és ezt mondta: „Ember, hadd futni azt az öreg kecskét!“ — Öreg kecskét? — sziszegtem. Ügy éreztem Ursulát meg kell védenem. — Visszavonod ? — Nem. Ő egy öreg kecske. — Puff, puff, máris lekentem egy pofo/it Her- bertnek. rÉs aztán ott henteregtünk együtt a földön. Amikor megeredt az orra vére és az én szemem alatt egy hatalmas kék folt lett, úgy éreztük, hogy ebből már elég és így elmentünk együtt körtét lopni. Testvéri megértésben ott ültünk egymás mellett a Wendlerék körtefája alatt, amikor árrá jött Ursula. Herbert azt mondta, hogv tulajdonképpen Ursula az oka mindennek és rákiáltott: „öreg kecskeee!“ Herbert, hogy te micsoda szemtelen alak vagy és mondd, miért olyan dagadt a képed, miért vérzik az orrod ? Herbert rám mutatott. — Pfuj, Heinz. Tatod milyen vagy, éppen ki akartam veled bé- külni. Ezt mondta Ursula és felém fordult. Aztán mindketten faképnél hagytak. Megvetéssel félredobtam a körtecsutkát és elhatároztam, hogy már sohasem fogok verekedni egy lányért. MARGÓT Gerhard testvérét Margóinak hívták. Hans Albersért rajongott, nekem meg ő tetszett. Miután' Ursuláva! olyan pórul jártam és meg is esküdtem rá, hogy nem fogok verekedni egy lányért, Hans Alberst nem tudtam utánozni, hát hogy hívjam fel a Margót figyelmét? Semmi sem jutott az eszembe. Amikor egyszer véletlenül találkoztunk, kerékpárommal mellette suhantam el, anélkül, hogy a kezemmel megérintettem volna a kormányru- dat. Margót előtt jobbra befordultam. A zsebemben tartottam állandóan a kezemet. Tisztában voltam azzal, hogy legjobban kerékpározás közben tűnhetek ki, mert valóban egész akrobata mutatványokat műveltem. Margót feszült figyelemmel kísérte mutatványaimat és el volt ragadtatva. Amikor néhány náp múlva véletlenül megint a közelükben jártam, Ralf ült a kerékpáromon elől, Günther mögöttem, Klaus meg állt és így szállítottam őket. A Margót szemében valóban megnőttem és azt mondta, hogy „csuda ügyes fiú vagyok,“ és délután együtt mentünk sétálni. Margót és én nagyon megértettük egymást, de Margót olyan leány volt, hogy mindig újból és újból meg kellett hódítani. Állandóan új nagy tetteket akart maga előtt latrai, mindig azon kellett törni a fejemet, hogy mivel vívhatom ki csodálatát. Hosszabb időre ez bizony • meglehetősen fárasztó volt. Az én nagyságom lassanként összezsugorodott és elpanaszoltam Paulnak, padtársamnak a nagy bánatomat. Paulnak kitűnő eszméje támadt. — Engem senki sem ismer arra tifelétek, a ti lakásotok környékén én majd alaposan felhúzom Margotot és a hajánál fogva cibálni fogom. Akkor aztán megjelensz te — mi természetesen nem ismerjük egymást — és te alaposan elversz engem. Azaz — ez azt jelenti, hogy én ijedtemben megugrók, amikor te verni akarnál. Az ötletet kitűnőnek találtam, mert az volt az érzésem, hogy egy ideig ma.id megteszi a maga hatását. És Margotot továbbra is sikerül bűvkörömben tartani. Paul még két hatalmas csattanós nyaklevest kapott, a magas növésű izmos Ingétől és aztán mégis csak nekibátorodott és elfutott. Amikor újból találkoztunk, heves szemrehányásokkal illettük egymást. Mindennek, elmondtam, hogy lehetett olyan szamár és nem jött rá a tévedésre, Paul meg a szememre hányta, hogy én milyen hamis kutya vagyok. Mégis csak sikerült Pault jobb belátásra bírni és igy megbeszéltük, hogy még egyszer szerencsét próbálunk. Valóban igen jóindulatú gyerek volt. Néhány nap múlva „megcibálta" a Margót haját, Margót el akart futni, de Paul vissza- ráncigálta. Akkor aztán fontoskodó léptekkel közbeléptem és egy Hans Albers féle filmfogással nekirontottam, mire ő úgy tett, mintha a földhöz vágódott volna. Margót megköszönte és sugárzott a boldogságtól. Akkor aztán újból elért a végzet, egy hatalmas erős kar megragadott és Pault is talpraállította. Margót apja volt. Ügy megrázott minket, mint két üres zsákot, miközben egyre csak azt hajtogatta: „jó pipák vagytok, Margót még otthon volt a lakásban, amikor a/ ablakból megfigyeltem, hogy ti ketten a ház elé osontok és valami rosszban sántikáltok, valami csínytevésen töritek a fejeteket. Elsomfordáltunk. Paul örök haragba lett velem és Margót attól a naptól fogva már rám sem hederített. ERIKA Ne higyjetek a csillaghullásban — most elmondom nektek az esetemet Erikával. A tánciskolában ismerkedtünk meg. Ügyetlen bukdácsolásom hívta fel a figyelmét, valószínűnek tartom, hogy nagyon nevetségesnek talált! Az egyik elővárosban lakott és autóbusszal kellett hozzájuk járni. Elég gyakran jártam náluk, mert a szülei is szívesen láttak. Valahányszor az autóbuszban ültem, mindig azzal az elhatározással utaztam Erikához, hogy most aztán már igazán megcsókolom. De a visszautazásnál mindig azon bosszankodtam, hogy még sem mertem megtenni. Egyik este Erika kikisért az autóbuszhoz. Gyönyörű csillagos nyári este, csillaghullás volt. Egyszer még valamikor régen azt hallottam, hogy ha hulló csillagra nézünk és közben valamire gondolunk, az beteljesedik. Én akkor azt kívántam, hogy Erika csókoljon meg, olyan szerelmes voltam belé, annyira elbűvölt a lénye. Azzal a biztos tudattal, hogy a csillagok az én pártomon vannak, bátran a következőket mondtam neki: „Te, Eri, ma búcsúzáskor megcsókollak“. Szinte magam is csodálkoztam, hogy ez kiszaladt a számon, jaj, vajon mit mond Erika ? Félve figyeltem, hogy milyen hatást váltott ki benne ez a kijelentésem. Erika egyszer csak megszólalt: „Na, — tulajdonképpen már megkezdhetnénk a búcsúzkodást — most azonnal!“ Nem hittem a fülemnek. Mit tegyek? Valahogy olyan ostobának tűnt nekem, hogy most parancsszóra magamhoz szorítsam és megcsókoljam; így határozatlanul mellette kullogtam — pedig az állomás már közeledett is! Gyorsan menteni igyekeztem, ami meg menthető volt és valami sötétebb helyet kerestem, de akkor meg Erika nem akart megcsókolni. És amikor az állomásra értünk, Erika fügét mutatott. ANNELIESE Egy év telt el azóta és az az ötletem támadt, hogy hirdetést teszek közé az újságba. A következő szöveget állítottam össze: Magas, karcsú, sötétszöke, jó állásban lévő sportfiú keresi egy szép fiatal leány ismeretségét. Későbbi házaSsúq nincs kizárva. Képes ajánlatokat x x x jelige alatt kérek. Hát bizony ilyesmire vállalkoztam. Még diák voltam, de mindenesetre már a főreáliskola legfelső osztályába jártam. Amikor Herbert barátomnak elárultam az ikjyet, jó gondolata támadt. Ide figyelj — mondta. Én is magas, karcsú, sötétszöke vagyok, sportolok is, ezenkívül ugyanolyan reményteljes az állásom is, mint a tied. Szóval fedezem a hirdetési költség felét és osszuk el a válaszokat-! Harmincnyolc levél futott be. Herbérttel közösen rendezgettük a válaszokat. Huszonkét nő már harmincon felüli volt és nem mellékeltek fényképet. — Mi még akkoriban 18 évesek voltunk. A beküldött tizenhat fénykép közül, tizenegy nem tetszett nekünk. Ezeket azonnal visszaküldtük, és nagyon igyekeztünk szép írással megírni a választ. A sok bélyeg-! költség bizony próbára tette a pénztárunkat. Most már csak öt leány maradt hátra. Egy vöröshajú, két világosszőke, egy barna és egy feketsáajú. A legfiatalabb 16 éves volt, a leg-! idősebb pedig 19. Két világosszőke hajú leány strandképet küldött be. Az egyiket Anneliesének hívták. Herbertnek is, nekem is nagyon tetszett. Her-! bertnek felajánlottam a másik szőkét, a feketét, a sötétszőkét és Anneliese mellett már csak a vöröshajút akartam megtartani magamnak. Herbert viszont ide akarta nekem adni Annelieset, a 19 éveset és az öt kiválasztott közül a legidősebbet. Én továbbra is kitartottam választásomnál és nagyon nehezen egyeztünk meg. A végén elhatároztuk, hogy Herberttel együtt elmegyünk a találkára. Hadd válasszon közülünk Anneliese. Rövid levelet diktáltam Herbertnek, ő írta a meghívást. Annelieset a Christiansen cukrászdába hívtuk és aztán szilárd elhatározással visszaküldtük a többi fényképet. A Christiansen cukrászdában egy bájos szőke, fiatal hölgy ült és egy képesújságot tartott a kezében. Ez volt az ismertetőjel. Illedelmesen meghajoltunk előtte, bemutatkoztunk és ő csodálkozva ránknézett. Aztán megjegyezte, hogy tulajdonképpen csak egy valakire vár. Herbert volt az, aki nem vesztette el lélekjelenlétét. Igen választékos szavakkal ecsetelte, hogy mindketten ugyanabban a helyzetben vagyunk, és mi ketten őt választottuk ki, szóval most rajta a sor, ő válasz- szón közöttünk. Igen, de az mégsem megy olyan könnyen. Azután szemben vele leültünk és kedélyesen társalogni kezdtünk. Tíz perc múlva már Herbert és én is tud-' tűk, hogy Anneliese túljár az eszünkön és sokkal felnőttebb, mint mi ketten együttvéve. Egy fél óra múlva Herbertnek „ki kellett menni“. Amikor Herbert kiment, Anneliese kifejtette előttem, hogy én csinosabb vagyok, mint Herbert. Együtt akartunk maradni és remélhetőleg Herbert nemsokára hazamegy. Kedvező színekben ecsetelni kezdtem Herbert előnyeit, de Anneliese hallani se akart róla és így néhány perc múlva én iá kijelentettem, hogy „ki kell mennem“ és azonnal távoztam. Herbert éppen ott akarta hagyni az „urak“- ífriak szóló helyiséget, amikor hozzáléptem. Közöltem vele a helyzetet. Herbert megszidott, de nem hitt nekem. Másrészt viszont Annelie- sétöl se akarta megkérdezni, hogy mi a helyzet, mert attól tartott, hogy kosarat kap. Becsületszavamat adtam neki és így aztsn már hitt nekem. És amikor még egy márkával „megvágtam“, nem volt semmi ellenvetése. Szótlanul átadta nekem a pénzt és elhagyta a cukrászdát. Lelkileg egészen megviselve tértem vissza Annelieséhez, az asztalhoz, aki közben egv csésze csokoládét rendelt magának. Miután átadtam a Herbert szívélyes üdvözletét, kissé elhallgattam, níert titokban azt számítgattam, hogy vajon elég lesz-e a pénz és ki tudom-e fizetni a csokoládét. Körülbelül 65 pfennig még marad. Ha Anneliese nem rendel még valamit, akkor rendben van, különben pedig nem tudom mitevő legyek. Azzal az ajánlattal jöttem, hogy menjünk sétálni. Arra gondoltam, hogy milyen lehetőségeket mulasztottam el Erikánál és milyen ügyetlen voltam, ezért most hevesen kezdtem. Szörnyen megijedtem, amikor Anneliese szenvedélyesen visszaadta a csókomat, ez annyira zavarba hozott, hogy félni kezdtem. Amikor Annelieset hazavittem, megbeszéltük, hogy újból találkozunk a Christiansen cukrászdában. Herbertet akartam oda küldeni, de ő semmiképpen sem volt hajlandó. És így leépítettem Annelieset. Ő volt az első nő életemben, akit „leépítettem.“ Utószó „Nincs szerencsém a nőknél — így fejeződik be ez a sorozat. Miért fejezem be? Ezek után már több szerencsém volt, dehát a fér-, fiák mégis csak diszkrétek, ugyebár? Végre elérkezett a nagy nap, amikor tervünk szerint elkezdhettük a mókát. A sarkon egy bokor mögé bújfám, Hans Al- bers-szemeket meresztettem és ökölbeszorított kézzel vártam. Végre könnyű lépteket hallottam és aztán Inge, a Margót idősebb nővére kilépett a házból. Paul, az az őrült kakadu kirohar.t rejtekhelyéről és nekirohant Ingének. Még mielőtt a haját húzta volna, Inge meglepetten szétnézett és egy hatalmas pofönt kent le Paulnak, aki ijedtében az se tudta, hogy fiú e vagy lány. Paul türelmetlenül azt várta, hogy most már végre megjelenek a színen és lovag iasan közrejátszom. Én azonban a bokor mögött maradtam, hiszen nem állt érdekemben, hogy Pault, azt a hülyét kimentsem ebből a kényelmetlen helyzetből.
