Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-05-19 / 20. szám

1956. május 19.

VITA:

IRODALMUNK HELYZETŰRŐL

Néhány fontos kérdésről

A "XX. kongresszus után felvetődik az emberben a kérdés: milyen feladat vár az íróra, irodalomra. Régen folyik a harc, hogy a kommunista írók új utakat kereső, valóságot művészileg önállóan megfogalmazó vágya érvényesüljön. Ezelőtt a vágy előtt nyitotta meg az utat a XX. kongresszus. —• Szabaddá tette az utat, az ember, az élet felé.

Ezután az irodalompolitika, az esztétika, a kritika feladata lesz, hogy kimondja, az első szót: félre a tekintélyre hivatkozó, utat és iránytjelző irodalomelméleti és kritikai táblákkal. Legyen vége a tévedhetetlen tekintélyekre való hivatkozás hajbókoló divatjának. Mert a tekintélyesség nem tűri a vitát, az elgondolások, ellenvélemények szabad érvényesülését, ami rányomja bélyegét az irodalomelméletre és kritikára.

Ezért kell átgondolni, kiszélesíteni és tovább folytatni az üj Ifjúságban kibontakozó irodalmi vitát.

A közelmúltban lezajlott beszélgetésnek s a sajtóban megjelent cikkek közös fájdalma: nincs lapunk, ami hátráltatja irodalmunk fejlődését. — Kerekes elvtárs, az Dj Ifjúságban „Irodalmunk helyzete“ című cikkében többek között így okolja meg a magyar irodalmi lap szükségét. „Első pillanatban úgy tűnik, hogy a lehetőségek megvannak. Az írók írhatnak stb., _stb. Ilyen véleményük van az íróknak, akik valóban írhatnak, hogyha írnak, nincs nehézségük írásaik közlésével. Mert írók, írásaikat el tudják helyezni a lapokban, különben is szerkesztők. S végül mint írók írnak regényeket, a regén’' közlése pedig komolyabb akadályba nem ütközik. Igen ám, csak kész író még nem született, vannak fiatal kezdők is, akik életpályájukon írni szeretnének“.

E megokolásból és az utána következő részekből nyíltan kitűnik, hogy csak a fiataloknak van szükségük lapra, azoknak a bizonyos íróknak (nem tudom kit és kiket ért ezalatt Kerekes elvtárs) van hol elhelyezni írásaikat.

Szerintem azoknak sincs helyük. S egyáltalán helytelennek tartom, hogy a lap szükségét hangsúlyozva a fiatalabb és idősebb közti viszonyt generációs kérdéssé tágítsuk. Idősebb íróink, akár Egri, Szabó Béla, Tóth Tibor nem dicsekedhetnek valami bővérű publicisztikai munkával. Többek között laphiány miatt is. Az irodalmi lap szüksége tehát nemcsak a fiatalok ügye, hanem idősé és fiatalé egyaránt.

Van a mi irodalmi életünknek egy áldatlan hagyománya, an i lassan már szokássá vált: egy felvetett kérdésen képesek vagyunk hónapokig rágódni •- meddőn. Például éveken keresztül csemegézünk azon, hogy Egri elvtárs és az idősebb író- kollegák ilyen vagy olyan emberek. Bizonyítjuk -egymásnak különböző tulajdonságaikat ahelyett, hogy bebizonyítanánk írói, költői és kritikusi rátermettségünket, jobb művekkel, alkotásokkal és nemcsak szavakkal, írók, költők, kritikusok helyét az irodalomban az dönti el, hogy mit ad az irodalomnak és a népnek, milyen értékek létrehozására képes. Véleményem szerint egyes írók, költők, kritikusok magatartását, személyiségét mindig az irodalom szempontjából kell felvetni. Persze _nem az irodalmi pletyka, ha- 'nem az irodalmi értékelés, az irodalmi viták színvonalán.

Ehhez hasonlón rágódunk már úgymond évek óta, az irodalmi újságon is. Hová jutottunk ezen a téren? Legújabban egymásnak próbáljuk bizonygatni a lap szükségét. Mintha egymást akarnánk meggyőzni az irodalmi lap létfontosságáról. Es tovább? Vagy ezt akarjuk élat- úntig hajtogatni? Nincs, aki hangot adjon irodalmunk követeléseinek? Egyáltalán érzi-e felelősségét a magyar írócsoport vezetősége ezen a téren?

Jó alkalmat kínál a szépirodalmi könyvkiadó kiadásában a jövőben egyelőre negyedévenként megjelenő irodalmi folyóirat. Ezzel mintegy lehetőség nyílik havi irodalmi folyóirat kialakítására. Persze, ha e lehetőség elfogadását, mint szokás az írócsoport vezetőségében megelőzi majd egy néhány- hónapos fontolgatás, homlok- ráncoigatás, akkor hozzanak, adjanak az elvtársak jobbat, ígéretesebbet.

A fórummal kapcsolatos vitáknak, cikkeknek és az ekörül kialakult egész közhangulatnak van egy negatívuma: az, hogy egész irodalmi életünk megoldatlan elméleti és alkotásbcli kérdéseit leszűkítjük a lap követelésére. Irodalmi lap! Eddig és ne tovább. Ha nincs folyóirat, akkor nincs irodalom. Vonjuk le a következtetést. Es ezzel lassan, de biztosan átadjuk magunkat egy közömbös, elfásult „úgy is hiába“ hangulatnak. Különösen a fiatalok.

Az „úgy is hiába“ hangulatról mondjunk még egy néhány szót. Gondoljunk vissza azokra az évekre, amikor Dénes György, Gurcsó István, Ozswald Árpád, Mács József, Török Elemér, Szőke József, Mikus Sándor, mint ifjú titánok jelentkeztek irodalmunkban. Fiatalos hév, lendület, lelkesedés fűtötte őket, (Eltekintve attól, hogy lelkesedésüknek sok esetben a hurrá optimizmus volt a melegágya.) Es mi történt tovább? Az említett elvtársak felkerültek Bra- tislavába, és fiatal fejjel — korukat meghaladó, felelősségteljes funkciókat raktak válluk- ra. Ügy is mondhatnánk, hogy túl hamar, kevés áldozathozás- sal, írókká, költőkké ütötték őket.

Ma — néhány év múltán, meglepő jelenségnek vagyunk tanúi: ezek a fiatalok megöregedtek, öreg fiatalok lettek. -- Nemcsak a hajuk hullott ki, arcuk ráncosodott meg, de el- puhultak, kényelmesebbek lettek nézeteikben, véleményükben is. Elfáradtak! De nagyon hamar! Fiatal költők és írók: Mivé csendesett szenvedélyes — irodalmat és népet szerető harccs- ságtok? Szenvedély nélkül pedig nincs művészet, csak andal- gó irodalmi műkedvelés.

Nagyjából ez jellemzi a lan körül kialakult légkört is. — Mondjuk meg őszintén, hajlamosak vagyunk ' a szélsőséges állásfoglalásokra. Aminek természetes velejárója az indulatosság. Eredmény: ha nem sikerül azonnal egy elgondolásunk, tervünk, félreállunk. Egy tét’’e, egy kártyára teszünk fel mindent.

Vegyünk egy másik példát: például az irodalmi vita kérdését. A szocialista realista művészet feltétlenül megköveteli az alkotás elméleti és világnézeti kérdésének tisztázását. Különösen vonatkozik ez az irodalomra, mint a társadalom legnagyobb erejű nevelőeszközére. Nem véletlen például, hogy a feltörő társadalmi osztályok ideológusai különös figyelmet szentelnek a kultúra és irodalom elméleti kérdései tisztázásának. Gondoljunk például Marx, Engels, Lenin e téren kifejtett munkáira, még a szocialista forradalom győzelme előtt. Annál sürgetőbb szükségletként jelentkezik ez ma, amikor a szocialista realista művészet már gyakorlattá vá't. Ebben az esetben elengedhetetlen, hogy a szocialista realista irodalom alkotásait megelőzze az írók és költők elméleti tisztánlátása. Az ehhez vezető út pedig a nyílt, őszinte elvi alapon álló vita.

És hogy történik nálunk a szocialista realizmus elméletének tisztázása?

Sajnos irodalmunkban kezdettől fogva — gondolok itt a harmadvirágzás kezdetére — fonák helyzet alakult ki. Fiatal írónemzedékünk tagjai, túlsúlyban költők, akiknek egyré- sze gyermek, vagy legényfej jel élte át a 45-ö.s és 48-as esztendők nagy népi nemzeti élményeit. Szerintem ezzel magyarázható az, hogy nálunk a fel- szabadulás költői utóképe vagy szólamhalmazként jelentkezik, vagy mint az ifjúkor távoli élménye ölt költői formát.

fró és költő első alkotása rendszerint ösztönszerű. Spontánul formát kíván magának valamely belsődleges élmény, átélt vagy látott esemény. De az elmélyült alkotás egyre több tudatos megfigyelést, átgondolt anyagrendezést, előrelátó perspektíva adást kíván meg — különösen a nagyobblélekzetű műveknél, regénynél, drámánál. .A kezdet ösztönössége szükségképpen tudatos írói életszemléletté érik. Ez az íróvá érés egyéni útja.

De vonatkozik ez az iroda'mi fejlődés egészére is. Miért hangsúlyoztam ki az elmondottakat? Azért, mert irodalmunk kezdeti éveire igen is jellemző ez az ösztönösség. És ma? Nem sokat változott ezen a téren a helyzet. Hiányzik irodalmunkban a tudatos elméleti és világnézeti tisztánlátás, aminek hosz- szúéves viták eredményeként kellett volna kikristályosodni. Mi ennek a helyzetnek az oka? Szerintem elsősorban a széleskörű elvi viták hiánya. Mi például a sematizmus jelentkezését irodalmunkban nem teregettük ki, s nem vitattuk meg, csupán a kritika körvonalazta. Pedig ha ezt megtesz- szük, biztosra veszem, hogy kevesebb sematikus vers született volna, és jobban sikerült volna néhány prózái termékünk is, például Szabó Béla: Mint szemünk fényét című regénye, Mács József: Végnélkül!, gyűlés című kötete, és Petrőezi Bálint: Kis regénye is.

Nálunk eddig a vitát a kritikák télelszerű kijelentései helyettesítették, ami távolról sem tudja betölteni az őszinte irodalmi vita segítségét és funkcióját. Az irodalmi viták legnagyobb jelentősége abban van, hogy mozgásba hozzák az egész irodalmi életet. Erjedést és pezsgést indít benne. Friss vért juttat még a hajszálerekbe is. Az eddig megjelent kritikák ezt jellegüknél fogva nem végezhették.

Egy itteni mű megjelenését nyomon követi az ismertetés, esetleg a bírálat, vagy kritika. A kritika azonban az esetek nagy részében zárószó jellegű. Utána már nem következik semmi. A kritizált író vagy költő hallgat, esetleg lázadozik, mint például Mács József tette Rácz Olivér kritikája után, de sem az egyik, sem a másik esetben nem jelentkezik senki a szerző védelmére. Így aztán kialakul az egyhangú folyamat: a költő ír, a kritikus elmondja a bírálatát s a mű írója ezt egyszerűen tudomásul veszi. A kritikus nyesegető kése, mintha vajat szabdalna és nem koronába szökkenő növendékfát. Mindenesetre a legkényelmesebb valamit tudomásul venni. Hisz ezt tesszük a szlovák, cseh, magyar irodalomban folyó nagysodrású vitákkal is. Tudomásul vesszük, de lobot nem fog. Nem gondolatszegénység ez?

Itt szinte természetszerűleg felvetődik a kérdés: de hát hol vitázzunk, amikor nincs irodalmi lapunk? Kétségtelen e téren is nagyon érezzük a lap hiányát. De ez nem jelenti -azt, hogy míg nem lesz lap, letesz- szük a lantot. Hogy eddig nem vitáztunk, elsősorban saját erőtlenségünkről tanúskodik. Jód emlékszünk arra, hogy a múlt év november végén lelkesen egy vita megindítása mellett döntöttünk. És ezzel a vita meg jis kezdődött, le is folyt, de be is fejeződött, A vitanyitó cikk írója aztán magárahagyotfan kilincselhetett, míg bele nem fáradt. De mit tett a vita érdekében a magyar íróközösség

vezetősége, mint hivatalos szerv ? ?

A vita alkalommal és az irodalmi fórum kérdésével kapcsolatban szeretnék még emlékeztetni Stitnicky elvtárs javaslatára, amit a magyar írók és költők országos aktíváján tett. „A magyar lapok alakítsanak ki maguk körül egy széles írókollektívát“. Ez is lehetőség.

A XX. kongresszus Után kiváló alkalom nyílik arra, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk irodalmunkról. De a vita ne legyen csak szervezeti kérdések összegezése vagy általános tételek sémaszerű odavetése. Elet és irodalom, ez legyen vitánk alapja. Ez a XX. kongresszus nagy tanítása a művészetek felé. Van miről beszélni: meg kell beszélnünk líránk fejlődésének további útját, a prózaírás határozatlanságát és bizonytalankodását, a fiatal költők és Írók részéről. A kritikus utánpótlás nevelését, irodalmunk viszonyát a szlovák, cseh és a magyar irodalomhoz. S ami jelenleg a legfontosabb, az író nevelés ügyét.

Elsőrendű feladatként jelentkezik ez, úgy a már befutott fiataloknál, mint a most indulóknál egyaránt.

Befejezésül ezzel kapcsolatban szeretnék még egy néhány megjegyzést tenni. Milyen formai és elvi lehetőségei, illetve határai vannak Szlovákiában a fiatal írógárda továbbképzésének? Formai jelentősége egyrészt a sajtóban megjelent kritikák, másrészt ' a bratislavai munkaközösség értekezletein.

Kétségtelen, eddig az írónevelés folyamatának leghatásosabb eszköze a sajtóban megjelent kritika. (Elsősorban Fáb- ry Zoltánra gondolok itt). — Azonban ma már nem oltja szomjúságunkat a végszó értékű bírálat. Szüksége jelentkezik annak, hogy a műbírálatokban vessük fel akár az írói, akár a költői alkotás soronlévő világnézeti és ábrázolási problémáit. így a bírálat alapul szolgálhat további vélemény- cserére, írói elgondolások megvédésére, nézetek, felfogások kristályosodására, , tisztázására is. y

Az írónevelés másik formai lehetősége nálunk az írók munkaközössége. Ez a szerv funkciójánál fogva az irodalomszervezés és írói nevelés legmagasabb fóruma. Felelőssége tehát igen nagy. De sajnos csak elvétve tölti be az irodalmi karmester szerepét. Nincs szándékomban behatóbban foglalkozni munkájával, csupán az íróneve- lés szempontjából szeretnék néhány megjegyzést fűzni működéséhez.

A munkaközösség funkciójából következik az íróneveléssel kapcsolatos feladat is: megteremteni az itt tömörült írók és költők világnézeti, alkotói íei- lődésének lehetőségeit. Hogyan érhető ez el? Mik e téren a feladatok szerintem.

1. ) Az adott irodalmi szakasz objektív problémáinak alapján kidolgozott munkaprogram ösz- szeállítása.

2. ) Az összejövetelek munka- módszerének lényeges megváltoztatása.

3. ) Az önművelődés egyéni lehetőségének biztosítása.

4. ) Kapcsolatteremtés a vidé- ken élő írókkal és költőkkel.

5.) A közösség programjának összehangolása, a heti és napilapok kultúrrovataival, illetve a rádió irodalmi adásaival.

Az írónevelés formai lehetőségén kívül mik lehetnek a folyamat elvi lehetőségei és határai. Lehet és szabad-e fejlődésében befolyásolni vagy éppen irányítani a fiatal írót. Szerintem igen. Vannak az életnek is, a mesterségnek is átadható tapasztalatai, miért hosszabbítsuk meg a fejlődés útját e tapasztalatok saját megszerzésének kényszerével?

Veres Pál megható kegyelettel emlékezik meg Móricz Zsig- mondról. „Zsiga bácsi drága jó ember volt, ő nem diktálta belénk — és senkibe se az elveit“. Vajon ez puszta liberalizmusnak tudható e be. Nem. Ebben a tartózkodó ráhatásban benne volt Móricz Zsigrriond mélységes tisztelete a valóság és az alkotó ember iránt. Bölcs látása ez annak, hogy a realizmus és volontarizmus törvény és erőszak nem fér meg egy gyékényen, kizárják egymást. Móricz nem akart senkit sem a maga képére átformálni, de nem tartotta titokban nevezetes noteszeit sem. Nem a technikáját, hanem az erkölcsét tanította az írásnak. Móricz Zsigmondtól mindenekelőtt azt tanulhatja meg az író, hogy az írói nagyságnak ha nem is egyetlen, de egyik legfontosabb fokmérője, hogy milyen érzékeny a problémák iránt. Ez az érzékenység az író legdrágább sajátja, mely a valóság mind mélyebb megismerésére kényszerít. Elveti a sémát, nem tűri csak a felület jelenségeinek ismeretét, hanem az élet művészi megragadásának egyre fokozottabb igényességét alakítja ki az íróban.

A viták hevében egy percre se szabad elfelejtenünk azt, hogy a kongresszusok, a viták csupán eszközei, mankói az irodalomnak. Mindez az emberi művészi alkotás szolgálatában áll.

DOBOS LÁSZLÓ

* A Csehszlovák írószövetség II. kongresszusán elhangzott felszólalás

Tisztelt barátaim, elvtársak!

Amikor nyilvánvalóvá vált a tipizálás helytelenül értelmezett elméletének tarthatatlansága, irodalmi folyóirataink cikkekben és vezércikkekben annak a reményüknek adtak kifejezést, hogy most már biztosan újjáéled irodalmunk, feltámad művésziessége és tiszta embersége.

Ügy hiszem, ez az időelőtti és semmivel sem indokolt zász- iólobogtatás újabb megnyilvánulása egy régi kultusznak, a tétel esség kultuszának, csakhogy ezúttal ellentett előjellel. E kultusz édestestvére volt a személyi kultusznak, guzsba- kötötte és megbénította az alkotó kezdeményezési és az agyonünnepelt, mindenható tétel lelketlen ismételgetésétől azt várta, hogy írók és olvasók dolga ezentúl fenékig tejfel lesz, hisz az említett tétel csodálatos megtermékenyítői anyagként a jövőben csupa mesterművet hoz tétre, nem kell hozzá más, csupán az, hogy pontosan ragaszkodjunk hozzá, ne térjünk el tőle jottányira se csára, se hajszra.

A tipizálás helytelenül értelmezett elmélete nem az első és úgy vélem, nem is az utolsó, amely porráomlo't a felfedezett és megismert valóság súlya alatt — elsősorban azoknak az eretnekeknek az érdeméből, akik merték használni a maguk egészséges eszét. Mindnyájan jól emlékszünk még egy másik áligazságra — a. konfliktus- mentesség elméletére és dicstelen végére. Amikor ezt az úgy* Tóth Tibor elvtárs kérésére közöljük vitafelszólalását a esehszlovákiai magyar irodalom helyzetéről, amelyet a Csehszlovák írók II. kongresz- szusán mondott • el.

nevezett elméletet annak idején kellő tisztelettel örök nyugalomra helyezték, egyszeriben éles és mélyreható konfliktusokat fedeztek fel. F.z a kolum- busi tevékenység azonban egyoldalú maradt: igen, a mi társadalmunkban is lehetnek konfliktusok, de ezeket gonosz és elvetemült egyének váltják ki, akiket már az a puszta tény is kárhoztat, hogy konfliktusba keverednek. Nem láttuk meg,

— helyesebben szólva, nem akartuk meglátni, — hogy a becsületes és jó egyén is konfliktusba keveredhetik a társadalommal illetve azzal, ami nem egyszer jogtalanul a társadalom szerepében tetszeleg és

— horribile duciul — e konfliktusban még igaza is lehet! Azt hiszem, prózáinknak éppen e téren sok mindent kell pótolnia és helyrehoznia.

* * *

Dominik Tatarka tegnap igen részletesen mesélt arról a szerencsétlen ibolyáról, amely csökönyösen nem hajlandó illatozni. A hazánk nyugati részéből származó írótársak aligha úgy vétik majd, hogy nálunk Szlovákiában inkább tterlészettel, mint irodalommal foglalkozunk, hisz a csehszlovákiai magyar irodalom kérdéseiről szólva, most én is a kertészet köréből vett hasonlattal kívánok élni.

Volt egyszer egy kert és körte, szilva, alma és cseresznye. A kertben számos kertész dolgozott, kinek-kinek más volt az ízlése és a szándéka: az egyik öztj kívánta a fáktól, hogy úgy hasonlítsanak egymásra, mint az egy tyúk tojta tojások, a másik törpe törzseket akart kitenyészteni a japúni kertek túlfinomult ízlésének megfelelően, a harmadik ugyanezen törzs minden ágára másmás szemet szeretett volna oj- tani. A kertben tehát — hogy úgy mondjam — vígan zajlott az élet és a fák, hála e kiváló gondoskodásnak vagy talán éppen a kertészek szorgos igyekezete ellenére is ■— terebélyesedtek és gyümölcsöket hoztak.

Néhány mag azonban a kert szélén — mondhatnám perifériáján — került földbe. Ezek is kicsiráztak, kihajtottak, s asur- gyán hajtásokból fák lettek. Kezdetben senki ügyet se vetett rájuk, de a vadalma mégis nőtt, a természet megváltozhatatlan örök törvényei szerint és egy tavasszal virágozni kezdett. A kertészek csak most vették észre és csodálkozva mondogatták egymásnak: Lám, lám, nem is gondoztuk, nem is tökéletesítettük, mégis virágzik! Micsoda nagyszerű bizonyítéka a mi gondos munkánknak!

Ha vendégek jöttek a kertbe, soha nem mulasztották el megmutatni nekik a virágzó vadalmafát, hadd lássa más is, mennyire tőrödnek vele.

De az almafneska továbbra is a kert perifériáján maradt, nem kapálták meg a tövét, nem nyesegették, nem oltották be, hogy egészségesen fejlődjék, ott hagyták a kert sarkában — az úristen gondjára.

Beköszöntőit az ősz és a fán gyümölcs mutatkozott: apróka, töpörödött vackor. A gondos kertészek begyűjtötték a körtét meg az almát, de a vackorral senki se akart bíbelődni. S ha érdekesség kedvéért egyet-kettőt a vendég tányérjára raktak belőle, bocsánatkérö megjegyzéssel kisérték: A periférián nőtt vadahnafánkról való, apróka és savanyú a gyümölcse, de látjátok — mégis terem!

Maguk a ker’észek is jól tudták — tudatok keltett, ha sze(Folytatás a 7. oldalon)