Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-01-14 / 2. szám
1936. január M. Ludovít Síiir és a szlovák nemzet újjáéledése A városok és falvak kapitalista termelési viszonyainak keletkezésével és elterjedésével a XVIII. század alkonyán Magyar- országon is lejátszódott a nemzeti megújhodás folyamata. A magyar nemzeti megújhodás mozgató ereje a középnemesség volt. A középnemesség nemcsak Magyarország függetlenségéért és a magyar nyelvű nemzeti kultúra fejlődéséért harcolt, hanem megkísérelte Magyarország más nemzetiségeit is nyelvi asszimilációra kényszeríteni. A szlovák nép körében a nemzeti elnyomásra legérzékenyebben a nem nemesi származású értelmiség reagált. A szlovák nép elveszítette fő- és középnemességét, s ugyanakkor nehezen alakult ki a nemzeti szlovák burzsoázia. De a nemzeti érzésű szlovák értelmiség még teljesen tudatában volt népi származásának és derűlátón hitt a szlovák netnzet jövőjében. A szlovák nemzeti megújhodás haladó jelenség volt s a szlovák értelmiség nagy érdemeket szerzett a szlovák nyelv és a nemzeti kultúra terén. Ez főképpen a stúristáknak nevezett nemzedékre vonatkozik, mely a szlovák nemzeti kultúra fejlődésének érdekében íeu dális ellenes eszméket terjeszt. A stúristák nemzedékének ébresztő munkája a negyvenes években érte el tetőpontját. 1845-ben Stúr kieszközölte, hogy kiadhassa a Slovénské národnie noviny újságot. E lapban fejtette ki a szlovák nemzet politikai jogait. A középszlovákiai nyelvjárást irodalmi nyelvvé teszi. 1847-ben ezt az eljárást a katolikus intelligencia is elfogadta. A stúristáknak célja az volt, hogy az új irodalmi nyelvet újságok és könyvek segítségével elterjesszék a nép legszélesebb rétegei között. Az ő ideológiájában a szláv gondolaton kívül nagy szerep jutott a huszita és a Jánosík-hagyománvoknak is, úgyszintén a népművészetnek. Gazdasági szövetkezeteket, vasárnapi iskolákat alakítottak, és színházat szerveztek. Az 1825-ös évi országgyűlésen — a politikai és gazdasági sérelmek és reformtervek mellett — a nemzeti nyelv kérdése is fontos helyet kapott. A harc nemcsak a latin és német hegemónia ellen folyt, hanem a nemzetiségi nyelvek terjedése ellen is. fik A magyar nyelv ügye sorozatos győzelmet arat. S végül 1844-ben végleg diadalt aratóit. Eszerint a magyar nyelv és a magyar nemzet azonos és a hivatalos nyelve a magyar. A szlovák értelmiség keserűséggel látta, hogy amikor a magyarság teljes győzelemre tudta vinni nemzeti nyelvének ügyét, a szlovák nyelv elterjedésének ezer akadály állt útjában. A vármegyék urai sürgették legjobban a magyarosítás eszméjének terjesztését. Lovat adott alájuk az akkori magyar sajtó. Nemcsak a szlovák nemzeti nyelv létjogosultságát vonták kétségbe, hanem a szlovák nemzet létezését is tagadták. Nagy port vert fel az evangélikus szlovák irodalmi egyesületek 1840. évi feloszlatása is. S ez az erőszakos magyarosítás kemény ellenzőre talált a harmincas évektől Eu- dovít Stúrban, aid a negyvenes években a szlovák nemzeti mozgalom vezérévé nőtte ki magát. Cseh kapcsolatai még a pozsonyi líceumban kezdődtek'. Itt tanult Kollár, Palackv, Lichard, az itteni irodalmi körben fejlődött ki Stúr költővé és politikussá. 1844-ben megfosztják az intézetben betöltött állásától. A szlovák evangélikus papok óvást emelő előszavában Stúr természetjogi érvelckel támasztja alá a nyelvi követelményeket. „Nyelv nélkül nincs nemzet — csak nyelve alapján illeti meg öt az a jog, bogy külön helyet követelhessen magának a világban”. A hegeli köntösben jelentkező gondolatokból önként következik, hogy Stúr és iskolájának figyelme elsősorban a népnyelv kiművelésére terelődött. Stúr minden költői lendülete mellett gyakorlati politikus, a népnek elsősorban műveltséget kíván nyújtani. Ezért foglalkozik az iskola-reformmal, az ifjúsággá! és a könyvtárakkal Ő is hisz az orosz nép külön küldetésében, de misztikus jellegét elveti azzal, hogy minden szláv törzsnek saját erejéből kell elmélyíteni maga egyéniségét. Sziovák- cseh viszonylatban az irodalmi rangra emelt középszlovák nyelvjárás a negyvenes években cseh részről kemény bírálatban részesült. Stúr hangsúlyozta, hogy az önálló szlovák nyelv megteremtésével nem szándékozik megszakítani a esetiekhez fűződő jó kapcsolatokat. „A cseh nyelvben a mi népünk sohasem élt, a nyelvnek tehát nincs élete a népben, sem a népnek a cseh nyelvben” — írja Stúr. Stúr, amikor nyelvi programját kidolgozta és a nép számára a magasabb művelődés útját kijelölte, nem hirdette a magyar néptői való elszakadást: sőt azt remélte, hogy a’ haza igazságos lesz a szlovák néphez és megjutalmazza kultúrtörekvé- seit. „A szlovákok nem akarnak rombolni — írja Stúr — ők, az igazság a jog és kultúra útján kívánnak haladni” Stúr cikkeiben megokolja az önálló szlovák irodaim! nyelv megalapításának szükségességét. A cseh nyelvet többek között azért nem fogadhatták el irodalmi nyelvül a szlovákok, mivel a magyár nemesség részéről az a vád merült fel ellenük, hogy a hazát az: ország határain túl keresik. A stúristák egy csoportja hajlandó is volt együttműködni a magyar liberális párttal a szükséges feltételek alapján, például Stúr elismerte a magyar nyelv diplomáciai jogát. Az önálló szlovák nyelv bevezetése Stúr szerint szilárd alapot kívánt adni a szlovák- származású nemességnek is. A nemesség népbaráti magatartásában 1848-ban a stúristáknak csalódniuk kellett. Húrban, a szlovák nemzeti mozgalom második vezéralakja már ennek a csalódásnak ad kifejezést a zágrábi országgyűlésen, ahol megállapítja, hogy „elhagyta a szlovák népet a maga nemessége, mely most kegyetleneb- bül uralkodik felette, mint azelőtt”. Húrban nem zárt el minden utat a magyarság felé s ha kéréseiket teljesítik, közösen harcolnak a szabadságért. A magyar forradalmi kormány a „Szlovák nemzet követeléseire“, továbbá a paraszti és városi szociális mozgalmakra azzal felelt. hogy a szlovák megyékben kihirdette a rögtönitélő bíráskodást. A szlovák nemzeti mozgalom fő képviselői Stúr, Húrban és Hodza, üldözés elől Prágába menekültek. S ígv a szlovák nép tragikus módon szembe került a magyar forradalommal. És a pesti nép hiába volt erős áhhoz, hogy a magyar forradalmat elmélyítse, a forradalom mégis elbukott, mert hiányzott a fejlett munkásosztály, amely kényszerítette volna a nemességet és a polgárságot a feudalizmus következetesebb felszámolására és a nemzeti kérdés demokratikus megoldására. Ebben kell keresnünk a magyarországi népek 1848-as nemzeti mozgalmának ’vereségét. HAMAR KÁLMÁN egyetemi tanársegéd Több olvasónk azzal a kéréssel fordult szerkesztőségünkhöz, hogy szeretnének olyan verseket olvasni fiatal költőinktől, melyekben csehszlovák hazánk szépségét éneklik meg. Mi örömmel üdvözöljük olvasóinknak ezt a kérését. S mindjárt gondolattársításképp kérésetekhez fűzzük, hogy a közölt versekről írjátok meg milyen érzéseket váltott ki benneteket és bíráljátok majd el, melyik vers volt a legszebb, melyik nyújtott leggazdagabb képet hazánkról. A három legjobb bírálót értékes és szép könyvekkel jutalmazzuk. Az itt közölt vers Mojzes Ilonáé, akinek a jövő évben jelenik meg első verses kötete. A. költőnönek versei mélyen átérzett, igaz, őszinte versek. Minden verse, egy-egy gyönyörű képe tehetséges költőre vall. A Tátrához Ezer arcod van. Nem is tudom, hogy lehet, mégis igaz! Olyan vagy, mint az emberek! S a rengeteg vonást sokféle arcodon Nézem, nézem és mindig elcsodálkozom. Amikor a felleg karjaidba leszáll, mint tengerpartra szokott a fáradt sirály estefelé és ráborúl az alkony, úgy nézel ki, mint álmodó menyasszony. A színed, hol fehér, hol kék, hol még lila, ó lágy, ó vad, e nagy örök szimfónia! Hogy dallamod vegyék, kell, hogy szülessenek új Mozartok, Lisztek, új nagy Beethovenek, Széjjel bontom verébszárnyaim s magamat sasnak képzelem a fellegek alatt. Repülök merészen, mindent elfelejtve, fehér szerelmem ringó öledbe ejtve. Álmos tavak, örök fenyők, fehér tavak, éles szirtek, mohos tetők, messzi falvak, szakadékok, kék mélységek végtelenje, ősi dallamok olvadnak a lelkembe. Kebleden annyi a rapszodikus szeszély, oly vonzók titkaid, de sok, sok a veszély. Jéghideg vagy, elnémult furcsa nagy szobor, mikor feletted a süvöltő szél dalol. Lágy vagy mégis, mint ahogy tud lenni a szó, aranysugáron, kedves s tiszta, mint a hó. De viharos is, mint az elkényeztetett, felelőtlen, elrontott, pajzán gyermekek. Hol kigúnyolsz daccal gőgösen, szívtelen, hol magadhoz ölelsz fura szerelmesen. Megrabolsz. Melletted oly parányi vagyok, mintahogy csúcsaid mérhetetlen nagyok. Mégis adakozók nagylelkűn, kétkézzel, fáradt kedvem meg-megtöltöd édes mézzel. Vért ömlesztesz, új erőt adsz, új izmokat, reményeket, új színeket, új dalokat. Ezer arcod van. Nem is tudom, hogy lehet, mégis igaz! Olyan vagy, mint az emberek! A rengeteg vonás sokféle arcodon titok marad, hiába tanulmányozom. MOJZES ILONA mink“ című mű 148. oldalán olt olvasható a latin elnevezés is: Garruíus glandarius L, s ez az én madaram — a szajkó. Az önök lapjának szerkesztője bizonyára be fogja látni, hogy jobban ismerem a madaramat, mint ahogy 5, a laikus ismeri. Az ö madarának a neve dr. Bayer óta nicifraga carycatecies B., és ez a b. nem a barom szó kezdőbetűje, mint ahogy az önök szerkesztője írta nekem. A cseh madárkutatók különben is csak a közönséges szajkót ismerik, nem pedig az önök makkosmadarát, melyet éppen az az úr talált ki, akire a B kezdőbetű a saját elmélete szerint annyira ráillik. Ez a goromba kirohanás mit sem változtat a dolgok lényegén. A szajkó szajkó marad, még akkor is, ha az Állatok vi ágának szerkesztője emiatt össze . .. ja magát, s példa marad arra, hogy milyen felelőtlenül és tárgyszerűtlenül írnak egyesek, ha még olyan mosdatlan szájjal hivatkozik is Brehmre. Ez a goromba fráter azt írja, hogy a szajkó Brehrn szerint a krokodi- lusfélék családjába tartozik, 452. oldal., ahol a nagy őrgébics vagy bábaszarka (Lanius ex- cubiior L.) szerepel. Azután ez a tudatlan senki, ha szabad ilyen enyhe kifejezést használnom, ismét Brehmre hivatkozva állítja, hogy a szajkó a tizenötödik családba tartozik, holott Brekin a varjúféléket a tizenhetedik családba sorolja, ahol csatlakozik még hozzájuk a v -fűk meg a csókák neme, és olyan goromba, hogy engem is csókának (colceus) nevezett, továbbá szarkának, kékvarjúnak, teke- téHen dodónak, holott ezen az oldalon a mezei szajkókról és tarka szarkákról van szó..." — Mezei szajkók — sóhajlott fel a folyóiratom kiadója, a fejét ingatva — adja ide, hadd olvassa tovább. Megijedtem, olyan riadtan szólt a hangja: „A kolibri vagy törökrigó megmarad kolibrinek a cseh fordításban is, mint ahogy a fenyőrigó megmarad fenyőrigónak." — /I fenyőrigót barókamadúrnak vagy borókatyúknak kellene hívni, főnök úr, — szóltam közbe, — mert kizárólag borókán él. Fuchs úr lecsapta az újságot, és bemászott a billiárdasztal alá, miközben hörögve törtek ki belőle az utolsó szavak, amelyeket olvasott: — i urdus, kolibri. Semmi szajkó! — ordította a billiárdaszial alól — makkosmadár, harapok, uraim! Végül kihúzták, és harmadnap családja körében belehalt agyhártyagyulladásába. Utolsó józan pilU iában még azt mondta: — Nem az én egyéni érdekemről van szó, hanem a közösség javáról. Ebből a szempontból szíveskedjenek tudomásul venni a véleményemet, olyan tárgyilagosan, mint... — és csuklót t egyet. Az egyévi önkéntes elhallgatott, aztán még egy mérgezett tört döfött a tizedesbe: — Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az ember néha kényes helyzetekbe kerül és hibákat követ el. A tizedes mindebből csak annyit érteit, hogy 5 is hibázik, ezért megint az ablakhoz fordult és komoran bámulta az elfutó tájat. Svejkből valamivel több érdeklődést váltolt ki az előbbi történet. A kísérő katonák bambán nézlek maguk elé. Most Svejk vette át a szói: — Ezen a világon semmit se lehel ettitkolni. Mindenre fény derül, mint ahogy hallottuk, még arra, hogy egy ilyen hülye szajkó nem makkosmadár. Igazán érdekes, hogy van, aki bedől az ilyesminek. Igaz, nehéz dolog állatokat kitalálni, de az ilyen kitalált állatokat megmutatni még sokkal nehezebb. Egyszer évekkel ezelőtt volt Prágában egy Mestek nevű ember, de ez felfedezett egy tengeri sellőt, is Vinohradyban mutogatta a Havlíiek úton egy spanyolfal mögött. A spanyolfalon volt egy luk, és mindenki láthatott a félhomályban egy egészen közönséges kanapét, és azon egy ziz- kovi nő hentergett. A lába be volt neki csavarva valami zöld hálóba, ez kellett, hogy a farkat ábrázolja, a haja zöldre volt festve, és a kezén kesztyű volt, azon meg asszonyok papondekliből, szintén zöld színben, a gerincére pedig valami kormánylapát volt ráerősítve spárgával Tizenhat éven aluliaknak nem volt szabad oda benézni, és aki tizenhat éven fülül volt és befizette a beléptidíjat, mind nagyon élvezte, hogy ennek a Sellőnek miiyen nagy a feneke, és hogy rá van írva: A viszontlátásra! Ellenben a melle, az nem ért semmit. Lelógott neki egészen a köldökéig, mint egy repedtsarkú utcalánynak. Este hétkor aztán ez a Mestek becsukta a panorámát, és azt mondta: „Sellőkém, hazamehet", a nő átöltözött és este tízkor már mindenki láthatta, hogy ott járkál a Tábori utcán, és feltűnés nélkül megszólít minden urat, akivel találkozik: „Szép fiú, gyere vetem biciklizni." De nem volt neki bárcaja, és így a Drasner úr egy razziában elfogta még egy pár ilyen lepkével együtt, és a Mester becsukhatta a boltot. E pillanatban 'a tábori főlelkész leesett a pádról, és a földön aludt tovább. A tizedes ostobán bámulta, majd uz általános csendben, a többiek teljes részvétlensége mellett, egyedül rakta vissza a padra. Látszott, hogy a tizedes végképp elvesztette a tekintélyét, s amikor halk, r.ménytelen angon azt mondta: — Ti is segíthetnétek egy kicsit — a kíséret minden tagja csak nézett rá nagy komoran, és egy árva lélek se mozdult. — Hagyhatta volna horkolni, ahol volt, — mondia Svejk — én sose csináltam másképpen az én tábori lelkészemmel. Egyszer a klozett- bati hagytam aludni, egyszer a szekrény tetején aludt el nekem, aztán egy idegen házban egy mos teknőben és a jó isten tudja, még hány helyen. A tizedest egyszerre csak elöntötte a határozottság hulláma. Meg akarta mutatni, hogy 6 itt az úr, s ezért gorombán így szólt: — Fogja be a száját, ne pofázzon! Minden puccer csak fölöslegesen locsog. Olyanok, mint a poloska. — Hűi hogyne, maga pedig egy atyaisten, káplár űr, — felelte Svejk, olyan lelki egyensúllyá!, mint egy filozófus, aki az örök békét akarja megvalósítani az egész világon, s közben rettenetes polémiákba bocsátkozik — maga egy fájdalnws szűzanya. — Istenem, uram, — kiáltott fel az egyéves önkéntes, összetéve a kezét — töltsd el a mi szívünket szereteiiel minden sarzsi iránt, hogy ne legyenek visszatetszők mielőttünk. Alid meg a mi együttlétünkei ebben a keréken járó dutyiban. .! tizedes elvörösödött és felugrott: — Kikérek magamnak mindenféle megjegyzést, hallja, maga önkéntes! — Maga nem tehet semmiről, — folytatta csitító hangon az egyéves önkéntes — az élőlényeknek igen sok fajtáját és csoportját a természet tökéletesen megfosztotta az intelligenciától, hallotta már azt a kifejezési, hogy emberi butaság? Nem lett volna határozottan jobb, ha maga valami másfajta emlősnek születik, és nem viseli azt. a hülye nevet, hogy ember és káplár? Óriási tévedés, ha azt hiszi magáról, hogy maga a legtökéletesebb és legfejlettebb teremtmény ezen a világon. Ha levágják a csillagjait, kkor maga egy nulla, akit teljesen érdektelenül agyonlőnek minden lőve .zárokban, minden fronton. Ha odavwr- nak magának tnég egy olyan kis piszkot és a zupás nevezetű élőlénnyé léptetik elő, akkor se mondhatjuk el magáról, hogy most már rendben van. A maga szellemi láthatára csak még jobban összeszűkülne, s Ha majd végső nyugovóra helyezi valahol a harctéren azokat a kulturálisan elsatnyúlt csontjait, az egész Európából senki, se fog sírni maga után. — Lecsukaiom — kiáltotta kétségbeesve a tizedes. Az egyéves önkéntes elmosolyodott: — Valószínűleg azzal a váddal szerelne tecsukatni, hogy én gyaiáztam magát. Ez esetben viszont hazudna, mivel a maga szellemi kincsesháza' képtelen bármiféle sértés befogadására, azonkívül pedig fogadni mernék magával, amibe akar, hogy egyáltalán semmire se emlékszik az egész beszélgetésünkből. Ha azt mondanám, hogy maga egy embrió, tökéletesen megfeledkezne róla, még mielőtt befutnánk az első állomásra, vagy nem is, helyesbítek: még mielőtt az első távírópózna elsuhanna mellettünk. Maga egy elsorvadt velőstekercs. Egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy maga bárhol is képes lenne összefüggően előadni, amit tőlem hallott. Azonkívül megkérdezheti bárkitől, a jelenlévők közül, hogy voli-e a szavaimban akárcsak a legjelentéktelenebb célzás is a maga szellemi látókörére, s hogy megsértettem-e magát valamivel. — ügy van, — erősítette meg Svejk — nem mondott egy árva szót se, amit a káplár úr valahogy félremagyarázhatna. Az mindig nagyon rosszul néz ki, amikor valaki sértve érzi magát. Egyszer az „Alagút“ című éjjeli mulatóban ültem, és az orángutánokról dis- kuráltunk. Ott. ült velünk egy tengerész, és ez azt mesélte, hogy az orángutánt sokszor nem lehet megkülönböztetni egy szakállas polgártól. mert egy ilyen orángutánnak ágy be van nőve az álla szőrrel, mint... „Például“, azt mondja, „Mint annak az úrnak, ott a szomszéd asztalnál." Mind odanéztünk, és a szakállas úr odajött a tengerészhez és adott neki egy pofont, a tengerész pedig betörte neki, a fejét egy sörösüveggel, mire a szakállas úr összeesett és úgy maradt fekve ájultam, és a tengerésztől elbúcsúztunk, mert ő mindjárt elment, amikor látta, hogy annyira fejbeverte. Aztán mi felélesztettük azt az urat, amit igazán rosszúl tettünk, mert ahogy magához tért, ránkhozta az őrjáratot, pedig minekünk aztán tényleg semmi közünk nem volt az egészhez, és az őrjárat bevitt, minket a komiszariátusra. (Folytatjuk.)
