Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1955-02-26 / 8. szám
1955. február 26. 7 üzenet Tátralomnicról A füleki 11 éves iskola 10. osztályának diákjai sugárzó arcokkal, tömött hátizsákokkal indúltak az állomásra, hogy résztvegyenek a sítáborozáson. „A kellemes utazás után a felhőkből előbukkanó havas tátrai csúcsok figyelmeztettek bennünket, hogy célhoz értünk. Ragyogó kristálytiszta hó, barátságos arcok és jó tágas tiszta szobák vártak ránk. Reggel, ahogy kiléptünk a házból, elsőnek a Lomnici csúcs köszöntött bennünket. Megkezdődött a sítúra. Első nap sántítva, vizesen tértünk vissza, s bizony az egészségügyi elvtársnak nagyok sok dolga volt velünk. Az első napokban csak a merészebbek mertek nekivágni a meredek lejtőnek és legtöbben csak a „mellékvágányon” közlekedtünk. Az utolsó napokban azonban versenyt rendeztünk és bizony örömmel állapítottuk meg, hogy szép eredményeket értünk el. Ügy szellemileg, mint testileg nagyon felfrissültünk. Tudjuk, hogy az a tudás, amit itt szereztünk, mégcsak kezdete annak amit otthon még nagyobb lendülettel akarunk folytatni. Megfogadtuk mind a negyvenen, hogy jobb tanulással viszonozzuk pártunknak és kormányunknak, amit eddig nekünk nyújtott és magunkévá tesszük a jelszót: „Építsd a hazát, erősíted a békét”. A tanuló-kollektíva nevében: Vámos Erzsébet és Kovács Katalin, a füleki 11-éves iskola tanulói. A csécspatonyiakhoz A közelmúltban vendégszerepelni voltatok nálunk. A „Borjú“ című színdarabot mutattátok be és az előadás után a vezető elvtársatok őszinte tárgyilagos kritikát kért a közönségtől. Én most szeretnék rólatok egy pár szót mondani. Az előadás előtt csoportotok egyik tagjával beszélgettem a pénztár előtt. Együtt szemléltük a jegyvételt és örültünk a nagy érdeklődésnek, amit már az asztalon felhalmozódott tekintélyes pénzösszeg is tanúsított. Tőle tudtam meg, hogy három éve alakult meg nálatok a CsISz-szervezet és hogy „már” 24 tagja van. Azért írom, hogy már, mert ezt a létszámot csak egy éve értétek el. Hamarabb nem tudtatok dolgozni, mert az elnöki tisztségre nem akadt öntudatos, felelősségetérzö fiatal, aki szívügyének tekintette volna a szervezet irányítását. Ez az oka, hogy olyan keveset hallottunk eddig rólatok, hogy nem tudtatok egységbe tömörülni hamarább. Leányelnök még a- kadt volna, de ti azzal a régi elavult mondással nem fogadtátok öt el, hogy „hosszú haj, rövid ész". Az évzáró közgyűlésen a legények mégis beadták a derekukat, hadd jöjjön a copfos elnök, akinek dicséretes munkáját ti magatok is elismeritek Ö alapította meg nálatok a szervezetet, ő teremtett mozgalmi életet, ő szerettette meg veletek a szervezeti munkát Tehát a most elért sikeretekért részben neki tartoztok köszönettel. örültünk, mikor meghallottuk, hogy hozzánk jöttök vendégszereplésre. A színdarab, amelyet előadtatok, tulajdonképpen operett (de ez a ti előadástokban nemigen nyilvánul meg, talán a jó énekesek hiánya miatt) tartalma a következő: Virág István fiatal traktoros falura kerül, ahol az EFSz alakulását Kispál Jóskáék kuláktársaik- kal együtt megakarják akadályozni. Virág István a babonás lakosokat, akik ' mindentől idegenkednek ami új, a ! gépállomástól, a szövetkezettől, taní- | tani és nevelni akarja. A szereplőknek ezt kellett volna játékukban kidomborítani és nempedig a borjú históriáját. Nekem az egész előadás alatt az volt az érzésem, hogy maguk a szereplők nem értik a feladatukat Kell, hogy minden előadásnak legyen egy célja, amely által nevelni, tanítani lehet a dolgozó népet és ami a főcél, maguk a játékosok érezzék át azt, amit játszanak. Kispál Jóska szerepét (nagyon helytelenül) leány alakította, aki néha megfeledkezett fér- fimivoltáról és alakítása nem eléggé sikerült. Hogy a jövőben sikeresebb, jobb darabot mutathassatok be, be kell nálatok vezetni a politikai iskolázást, amellyel elválaszthatatlanul vele jár a kultúra. Ha tudásotokat úgy politikai, mint kulturális téren fejlesztitek, a jövőben bizonyára sikerültebb színdarabokkal léptek a közönség elé Kovács Miklós Jó kultúrmunka Az elmúlt hetekben izgalmasan zajlott le Királyhelmecen a járási kultúrverseng. Meglepő volt az egyes falusi kultúrcsoportok fellépése. Nagy sikert arattak, ami csakis a jó és a lelkiismeretes felkészültségnek köszönhető. Ezt pedig a legtöbb falusi szervezetnél eléggé körülményes. A jegyeket gyorsan szétkapkodták r, így még az előcsarnokok is tömve voltak. Megállapíthatjuk, hogy az elmúlt év kultúrversenyéhez viszonyítva a kulturális színvonal járásunkban emelkedett. Nagyon értékes, tartalmas fellépések voltak. Legjobban szerepelt a leleszi magyar mezőgazdasági iskola, amely három számban nyerte el az első helyezést. így a kassai kerületi versenyben járásunkat a leleszi csoport fogja képviselni. Nehéz, fáradtságos munka után érték el a le- ■ lesziek dicséretreméltó elhelyezésüket. Makarenko után érték el a lelesziek dicséretreméltó elhelyezésüket. Makarenko híres mondását alkalmazták: „Ne legyen életetekben egy másodperc sem, melyet haszontalan dolgokra felcserélnétek”. — És mi ragaszkodunk ehhez, nem kímélve szabad időnket, szívvel-lélekkel dolgozunk, hogy népünk kultúráját egyre magasabb nívóra emeljük. Bízzunk benne, hogy ezentúl is megálljuk a helyünket és még nagyon sokszor megörvendeztetjük dolgozóinkat tartalmas műsorunkkal. KALAPOS JÁNOS, PTS, Lelesz Újra megkaptuk a kultúrházat 1953-ban Dunaszerdahelyen történt egy óriási hiba. A járási nemzeti tanács harmadik ügyosztályának egy alkalmazottjának nem tudtak lakást adni, s így CsISz csoportunktól vették el a kultúrhelyiséget, Hosszú huzavona után sikerült visszakapnunk kul- túrhelyiségünket és kidertilt, hogy azt nem használták ki eddig eléggé. Ki volt az az egyén, aki akadályozta 81 fiatal munkáját, még nem tudjuk, de hamarosan kiderítjük. A napokban tartottuk meg az avatóünnepélyt, ahol gazdag kultúrprog- rammal szerepeltünk s a rokkantegyesület zenekara működött közre a jó hangulat megteremtésében. A termet az üzemi pártvezetöség tagja adta át az ifjúságnak s mi megígértük, hogy jól és lelkesen fogunk dolgozni. LOBEL ZOLTÁN Dunnszerdahely Felejthetetlen Soha nem láttam még a leleszi nép szemét oly kíváncsian megvillanni, mint február 18-án. Az ember már kora reggel úton-félén csak ezt hallotta • „Vajon milyen emberek lehetnek? . . Biztos jönnek?” Hát igen, ezt hallhatta, mert nem igen merte elhinni, hogy a leleszi népet valamikor ilyen nagy megtisztelés érte volna, hogy a 600,000.000 számláló Kína dolgozói valamikor meglátogatják ezt a községet. Még búgott a déli harangszó, de már a népek szállingóztak a kultúr- házba. hogy mindenki részt vegyen ezen a meleg fogadtatáson, s amikor az óra mutatója elhaladta a két órát, már is zsúfolva volt a terem a népek sokaságával. Nemsokára három nemzeti zászlót húztak a magasba annak jeléül, hogy már jönnek a vendégek és mint ha a szél is megértette volna kívánságainkat, mert beíe-bele ölelt a három nemzeti-színbe, majd azt meglebegtetve, mintha ezt mondta volna: „Gyertek-gyertek. keblemre ölellek”, ölellek” Bent még javában tombolt a nép zsivaja, amikor autóberregés hasított bele a légkörbe, majd a fékek nyikorogva jelezték, hogy már megérkeztek... Éljen!... Éljen Kína és Csehszlovákia barátsága!... tört ki száz, meg száz ember ajkából a lelkes fogadtatás, majd apró gyerekek virágcsokrokkal a kezükben köszöntötték fel a küldötteket, utána pedig a csokrot átnyújtották és boldogan ölelkeztek össze, mint igazi testvérek. Amikor a terembe jöttek, a gazdasági iskola zenekara az ifjúsági himnuszt játszotta, hogy ezzel üdvözölje a II. CsISz-kongresszusről hazatérő kínai küldötteket, utána pedig kedves szórakoztató műsorral, mint pl. A legénycsalogató és a Kanásztánccal szórakoztatta őket. Eperjesi elvtárs, a járási CsISz-szervezet titkársága nevében köszönetét fejezte ki, hogy épp a mi községünket, a mi ifjúságunkat érte ez a nagy megtisztelés, majd beszédében pedig ismertette e találkozó jelentőségét, utána pedig megkezdődött a beszélgetés. A beszélgetés egy kissé körülményes volt, mert három nyelvre kellett átfordítani, hogy azt megértsék a leleszi dolgozók, mégpedig kínaiból oroszba, oroszból szlovákba, szlovákból pedig magyarba. A küldöttek nagy lelkesedéssel be- s^ltek a kínai ifjúság új életéről, hatalmas államuk nemzetgazdasági fejlődéséről a felszabadulás után, Megemlítették, hogy egyes mezőgazdasági ágakban olyan sikereket értek el, amit a felszabadulás előtt nem voltak képesek felmutatni, mint pl.: a gyapot 80 mázsás terméshozama fiaként. Külön rávilágítottak még államuk politikai nézeteire, hogy a kínai nép minden vágya és óhaja a rab- sánhon tartott nép fp’szahflditás» a kézszorítások nép jogainak biztosítása, már ez pedig a Formóza-szigetet érinti, ahol a nép még mindig a kegyetlen elnyomás súlyos jármát nyögi. A Formóza a Népi Kínáé!..., a Népi Kína bel- ügyeit érinti, nem pedig az ENSZ-ét. Amikor vége volt a beszélgetésnek, a helybeli leleszi CsISz-szervezet ajándékot nyújtott át a négy kínai elvtársnak, hogy fogadják szeretettel és majd hazakerülve adják át a leleszi nép testvéri üzenetét a kínai dolgozóknak. Ezekután megtekintették az EFSz berendezéseit, közöttük a hizlaldát, amit nagyon megdicsértek. Megígérték, hogy az itteni tapasztalataikat majd átadják odahaza, hogy ők is hazájukat és hazájuk nemzet- gazdaságát minél hmarabb felvirágoztassák Sajgó szívvel búcsúztunk el tőlük, mint igazi barátunktól, mert nem hisszük, hogy még egyszer összetalálkozunk valamikor, de ök megígérték, hogy a barátság, mely csehszlovák hazánkat és a Népi Kínát összefűzi, összefűz bennünket valamennyi haladószellemű ifjúsággal, s nincs oly erő, ami megtántorítana bennünket abban, hogy a közeljövőben ismét forró kezet szorítsunk egymással. Tolmácsaiknak még magyaráztak valamit, még szerettek volna velünk szót váltani, de szavukat elnyomta a felbúgó motor berregése, ami elragadta őket a messze láthatárba. Már csak egy kis pontnak látszottak, de még mindig földbegyökeredzett lábakkal álltunk és bámultunk utánuk a nagy messzeségbe, mialatt ajkunk folyton ezt rebesgette: „Viszont látásra elvtársak, viszont látásra ...! KALAPOS JÓZSEF Az 5-ös számú Drutechna nemcsak jó munkaeredményeivel tűnik ki, hanem jó kultúrcsoportjáva! is. Képünkön a kultúrcsoport két tagja szlovák népi táncot ad elő. MIHAIL BUBJENNOV A háború első napjától Útban védelmi vonalunk peremsávja felé, a volokalamszki országút mentén fekvő egyik nagy községén áthaladva, Sztálin egy kőépület bejárata fölött zászlót pillantott meg, amelynek fehér alapján élénkvörös kereszt virított. Ez az épület tábori kórház volt. Sztálin váratlanul megállította az autót. Néhány pete múlva már belépett az egyik betegszobába, ahol a legutóbbi harcok sebesültjeit ápolták. A tábornokok, a kórházparancsnok és az ügyeletes orvos kíséretében belépő Legfels/őbb Főparancsnok váratlan megjelenése leírhatatlan izgalomba hozta a sebesülteket. Mind a négyen egyszerre mozdultak meg gyapjútakarójuk alatt, igyekezve engedelmeskedni ösztönszerű kívánságuknak, hogy katonákhoz illően, felállva fogadják Sztálint. De csak egyikük — akinek nyakát és egész mellét kötés borította az inge alatt — sikerült nagynehezen felülnie. A többi három tehetetlen volt, s ez most különösen elkeserítette őket. Sztálin észrevette, hogy a sebesültek milyen izgatottak. Éppen ezért kissé emelt hangon üdvözölte őket: — Jónapot elvtársak, jónapot — mondta és megállt az ajtó felőli első ágynál, annál a sebesültnél. amelyik ült s akinek szélescsontú, fiatal arca valósággal sugárzott a boldog meglepetéstől. — Van egy nagy kérésem, elvtársak: feküdjenek nyugodtan ... — mondta aztán, amikor a sebesültek viszonozták köszöntését. — Igen, igen feküdniök kell. Mi pedig állhatunk és állnunk is kell önök előtt---Az ágyon ülő sebesült szürke szemének élén’, tekintetét zavartam emelte Sztálinra: — Engedje meg. Sztálin elvtárs, hogy ülve maradjak — mondta, miközben sovány ujjaival az ágy szélébe kapaszkodott. — Becsületszavamra megelégeltem a fekvést. Hiszen már vagy negyedik napja... — Jó maradjon ülve — adta beleegyezését Sztálin. — Ügy látom, nemrégen nyírták le a haját. . ön parancsnok? — Igenis. Gárdahadnagy vagyok, — Neve? — Murasov. Sztálin az ügyeletes orvosra pillantott. Az sietve jelentette, hogy Murasovot néhány szilánk sebesitette meg: a szilánkok a lágy szövetekbe hatoltak. Kettőt két nappal ezelőtt távolítottak, a többi négyre majd a következő műtét alkalmával kerül sor. — Csak maradjanak a bőröm alatt — jegyezte meg Murasov hirtelen felélénkülve és Sztálin ebből mindjárt látta, hogy ez a sebesült sosem csüggedő s a mindennapi életben bizonyára vidám fiatalember. — Annyival is erősebb leszek. Akkor talán csak páncéltörő sebesíthet meg __ — Régen van a fronton, Murasov elvtárs? — A háború első napjától fogva, Sztálin elvtárs. — Most sebesült meg először? — Igenis! — Mondja, Murasov elvtárs — folytatta Sztálin és kezét az ágy támlájára tette - a háború melyik szakasza volt a legnehezebb az ön számára? — Az első hónap, Sztálin elvtárs. — Az érthető. És most? Murasov felsóhajtott, de mosolyogva felelte: — Megmondom Őszintén persze most sem könnyű harcolni. A németeknek még mind« nagy a technikai fölényük. Meg azért is nehéz, mert a németek üyen közel vannak Moszkvához. És mégis most már sokkal köny- nyebb harcolni, mint akár egy hónappal ezelőtt .... — Miért könnyebb? — Először is azért, Sztálin elvtárs, mert ni most már nem azok. vagyunk, akik voltunk — felelte Murasov. — Katonáink most közelről látták ezeket a fasisztákat, személyes tapasztalatok, tények alapján tudták meg, miféle népség ez és jól, nagyon jól megértették mi fenyegeti a mi hazánkat... - Erre valamennyien megdühödtünk és könyörtelenek lettünk a harcban. Ezzel aztán, mintha az erőnk is fokozódott volna. És valamennyien megértettük. hogy valóban — mint ön mondta, Sztálin elvtárs — az ördög nem olyan fekete, mint amilyennek festik ... Most már mindnyájan tudjuk, hogy amit a németek hadseregük legyőzhetetlenségéről hirdetnek, ostoba mese, üres fecsegés. Futnak már előlünk a németek, de még hogy futnak! Hát ettől köny- nyebb lett. . — És másodszor miért? — kérdezte Sztálin. — Másodszor azért, mert most már a németek sem azok, akik voltak. .. folytatta Murasov. - zövidebben .szólva: rájöttek, hódú a rablás veszélyes foglalkozás. Én beszéltem német hadifoglyokkal, Sztálin elvtárs. Egy hónappal ezelőtt még hittek abban, hogy rö— Eszükbe se jut? — Nem bizony! Sztálin, miközben Murasovot hallgatta, néhányszor a többi sebesültre pillantott mintha azt szeretné tudni, mi az ő véleményük Murasov megállapításairól. — Ezt Ők is megerősíthetik — mondta Murasov és betegtársai felé fordult: — igazat mondtam, fiúk? A szomszédos ágyon feltűnően halvány sebesült feküdt, a jobbkarját amputálták. Amikor Sztálin odalépett hozzá, nagyon izgatott lett, de szélescsontú, jóindulatú arca még ekkor is változatlanul holtsápadt maradt. Csak a mellén nyugvó — immár egyetlen — karja rándult meg vagy háromszor egymásután a takaró alatt. Halkan mondta, Murasov véleményéhez csatlakozva: — igazat. Nagyon meggyengült a német... A következő ágyon mozdulatlanul feküdt a sebesült, egész feje pólyába csavarva, amely csak makacsvonalú száját, rövid orrát és nagy, sötét, szilvaalakú szemét hagyta szabadon. Ö is felindultan bizonygatta: — Hörög a német, most kell megszorítani a torkát... Sztálin, jobbkezének könnyed, elhárító mozdulatával hallgatásra intette az orvost, aki most akart hozzáfogni, hogy jelentést tegyen e két beteg állapotáról. Jelentés nélkül is világos volt, hogy súlyos az állapotuk és végleg harc- képtelenné váltak. Sztálin felsóhajtott, nagyon halkan, nagyon óvatosan, nehogy feltépje e két ember legfájdalmasabb lelki sebeit, azokat. amelyekről az orvos megfeledkezett és megkérdezte tőlük, hová valók, mivel foglalkoztak a háború előtt, müyen körülmények között él családjuk, vannak-e gyermekeik, kapnak-e levelet hazulról, felterjes etették-e őket kitüntetésre. ... .... A fal mellett álló. negyedik, ágyon Matvej Jurgin feküdt, magasra felpolcolt párnákon, nyakig betakarva s a hozzá közeledő Sztálin láttára olyan mámoritó meglepetés, olyan ámulat kerítette hatalmába, hogy kis híján felkiáltott... Mintha csak most jutott volna tudatára, hogy Sztálin ott van a szobában. És Sztálin kitalálta, hogy az alatt a néhány perc alatt, míg a többi sebesülttel beszélgetett, Jurgin nem volt eszméletnél, csak most tért magához. — Ön-... Ön az? — kérdezte Jurgin felgyűlt tekintettel és zihálva, sipdva lélegzett, — Hát ez... ez igaz? — igen, én vagyok — felelte Sztálin. Mikor Sztálin meglátta Jurgin szürke, földszinű arcát, a csontokra feszülő, feketeborostás bőrét, láztól égő, feltűnően csillogó seemét, rögtön tudta, hogy a sebesült állapota életveszélyes, Sztálin tekintete egy pillanatra elborult: fáradtan ereszkedett le az ágy mellé álló székre, vigyázatosan, gyöngéden megigazította a párnát Jurgin feje alatt és halkan kérdezte tőle: — Nehéz? Jurgin csak a tekintetével válaszolt: igen, nem hazudhat, nagyon nehéz a halállal viaskodni és még nem lehet tudni, ki lesz a győztes ebben a küzdelemben ... — Legyen erős — bíztatta Sztálin. Jurgin megint csak pillái rebbenésévei jelezte, hogy követni akarja a tanácsot, de ugyanakkor tekintetével arra kérte Sztálint, hogy hajoljon közelebb s mikor Sztálin teljesítette kérését, suttogva kérdezte tőle? — Hamarosan?... Sztálin megértette a kérdést. Még közelebb hajolt Jurginhoz és szintén suttogva felelte: — Nagyon hamarosan... Ezután valamennyi sebesüknek jobbtdárí kívánt, elköszönt tőlük és az ügyeletes orvos szobájába ment. Megállt az ablaknál és néhány pillanatig szótlanul nézte a nap sugaraiban ezüstösen csillogó téli erdőt. Majd, anélkül, hogy megfordult volna, halkan kérdezte « háta mögött álló ügyeletes orvostól- - Életben marad? Az orvos bűntudatos hangon felelte: Nincs semmi reményünk! Sztálin hirtelen félé fordult és azt mondtál Is-. Kell. hogy legyen reményünk] 'Aztán halkan, megrendültén tette hozzál — Halhatatlan ez a nép! (Részlet a szerző „Fehér nyírfa” eímfi regényéből.)
