Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1955-12-31 / 52. szám
1955. december 31. 9 Végre elkészültünk és bizakodóan nekivágtunk az útnak. Hosszabb hajózás után a Jeges-tengeren kiszabadultunk az úszó jégtáblák közül, egyre kevesebb jégtorlasz vette körül hajónkat. A ködös távolból a Spitzbergák sziklás partjai bukkantak fel. Éreztük, hogy a jég birodalmában járunk. A hegyeket magas hó takarta, az alább hulló hópelyhek is fagyosan szállingóztak felénk. Ez azonban nem zavarta a mi jó öreg jégtörőnket, hogy mindig északi irányba vigyen bennünket. Azt a szigettengert akartuk elérni, amely a Spitzbergák nyugati partját, a Károly király földjét a tulajdonképpeni fő szigettel összeköti. A tapasztalat azt mutatta, hogy ott sok jegesmedve tartózkodik és mi főleg jegesmedvékre akartunk vadászni. A nagyobb szigetek partjait fjordok szaggatják szét. Izgatottan közeledtünk célunk felé. Pihentek és tettre- készek akartunk maradni, ezért gondosan lefüggönyöztük a kajüt ablakait, hogy az örökké fénylő nap ne zavarjon bennünket. Nem pihenhettünk sokáig, mert nehéz léptekkel, lármásan, bejött hozzánk Johannsen, a vezetőnk és csak ennyit mondott: „Hvidbjörn-jegesmedvék”. Először azt hittük, hogy rossz viccet akar csinálni, de a kíváncsiság mégiscsak győzött. Gyorsan felugrottunk, felöltözködtünk és máris a fedélzeten voltunk. Embereink már ott álltak tengeri távcsövekkel felszerelve és egy pont irányába szegezték tekintetüket. Mi is belenéztünk a távcsőbe, de a jegesmedvéket sehol se láttuk. Két piszkos, sárga pont mozgott ott valahol a messziségben, hát csak nem az volna a jegesmedve? Hiszen az fehér, vagy nem? Johannsen megadta a feleletet. Ezek a sarki óriások a természetben nem olyan hófehérek. mint szegény fogolytársaik, akiket az állatkertekben megcsodálunk. Hazájukban piszkosak, majdnem vöröses- sárgák, lehet, hogy azért, mert rendkívül zsíros, szalonnás a bundájuk. — Rendbehoztuk vadászcsónakunkat és jól felszerelve beszálltunk. Életemben először indultam medvevadászatra. — Távcsövemmel most már jól kivettem a medvéket, közben keresztül gázoltak a jégmezőn, fókákat kerestek, mert az elhízott fókák sokszor hemperegtek itt a jégen. Csónakunk zajtalanul tovasiklott a jégmezők felé. Végre odaérkeztünk. Előttünk néhányszáz méter szélességben különböző nagyságú jégtáblák eltorlaszolták az utat. Itt-ott sikerült utat törni és mi az úszó jégtáblák között eveztünk, amíg csak lehetett. Tapasztalt kísérőnk gondolkodás nélkül kiugrott és mit tehettünk mást, mi is utána ugrottunk. Bizonyos aggályok között lépkedtünk az imbolygó talajon, és ha a medvék nem csábítanak, a legszívesebben kényelmesen a hajó ablakából gyönyörködtünk volna az északi napfényben. A jégtáblák a hullámverés szerint tántoltak és csikorogva egymáshoz verődtek. Sokszor csak ugrással értük el a következő jégdarabot és ha ez nem sikerült, az életünkbe is kerülhetett volna. A jégtáblák egymás hegyén-hátán feltornyosodtak, úgyhogy guggolva fedezéket nyertünk a jegesmedvék ellen. Tovább mentünk, majd egyszerre csak szabadon szembenéztünk a jegesmedvékkel. A jéghez lapultunk, ezt a pillanatot sohasem felejtem el. A medvék úgylátszik észrevették minket és felemelték az orrukat, csodálatos volt, amint nagy léptekkel felénk igyekeztek. A megtámadottakból egyszeriben támadók lettek. Kissé felemelkedtünk és célba vettük a hatalmas talpasokat. Lehetőleg közel akartuk magunkhoz engedni őket, amikor már vagy százötven lépésnyire voltak, vezetőnk kiadta a parancsot, hogy célozzunk, mert a medvék különben a vízbe ugranak, eltűnnének a jégtáblák között, a hátunk mögött bukkannának fel és gyors mozgással leütnék a fókákat, (mert a medvék bizonyára annak tartottak minket). Nemsokára a kívánt lőtávolságba kerültek. Remek látvány volt, ilyet ritkán él meg a vadászember. A környezet valóban idegenszerűen szokatlan volt, hát még amikor a közeledő két medve féktelen erővel felénk közeledett. A hatalmas vadállatok léptei öntudatos erőről tanúskodtak, csak fekete pofájuk, villogó szemük és orruk sötétlett. Egészen mások voltak, mint a ketrecekből bámészkodó kopottbundájú foglyok. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy lövésre szinte nehezen határoztuk el magunkat. Csak vezetőnk vezényszava, „tüzelni” ragadott ki bennünket az álmélkodásból. Majdnem egyidejűleg céloztunk. Az első, hatalmasabb medve, a golyózápor közepette kissé megtántorodott, de újból talpraállt, nyílsebesen a másik után iramodott. De a második pillanatban újabb találat érte és sárgás bundáján vérvörös foltot vettünk észre. Még egy ideig vánszorgott, de egy további golyó végleg leterítette. A másik medve ügyes fedezéket talált a feltornyosulő jégtorlaszok mögött. — Most rajtunk múlt. hogy legyűrjük az első medvét, nehogy még összeszedje utolsó erejét, a tenger vizéig vonszolja magát és megugorjon. Johannsen utasításokat adott, hiszen kezdők voltunk és nem ismertük még a Jegestengert, új és teljesen szokatlan volt, hogy az állandóan felborulással fenyegető jégtáblákon mászkáltunk. Egyik jégtábláról a másikra ugrándozva jutottunk előre, csetlett-botlott a lábunk a jégen. Néha kicsi jégdarabra léptem, sokszor úgy éreztem, hogy a lábam alatt megfordult a jég és a tenger jeges vizébe lépek. Egyszer, már nem tudtarp figyelmeztetni a mellettem bukdácsoló barátomat. A lába épp elérte a jégtábla szöges kiálló csúcsát, elvesztette az egyensúlyt, lába kicsúszott alóla és a jeges vízbe zuhant, az állandóan egymásra ütköző jégdarabok közé. Első pillanatban elvesztette lélekjelenlétét, a víz rettenetes hideg volt, de a ruhája még nem nedvesedett át és így fenn tartotta a víz színén. Ezt volt a szerencséje. Gyorsan leguggoltam és utána nyúltam jégcsákányommal. De nem értem el. Szerencséjére a puskáját a kezében szorongatta és így a puska szíjját csákányommal felfogtam és kihúztam. De közben én is megcsúsztam, egyik kezemmel görcsösen a hóba kapaszkodtam, a másikkal meg a barátomat húztam ki a vízből. A többiek gyorsan segítségemre siettek, mert egyedül hiába erőlködtem. Barátomat szörnyű állapotban gyorsan a hajóhoz vitték, míg én másod- magammal a megsebzett medve után indultam. Nem volt nehéz a nyomára találni. A hóban vérvörös foltok jelezték az útját. A hatalmas medve még mindig élt. Amikor a közelébe kerültünk, ült, és menekülni igyekezett, vagy az ellenségére akarta rávetni magát. Az ereje azonban már elhagyta, nyöszörögve végignyúlt a havon, fejét,- mint az alvó kutya szokta, az elülső két lábára fektette. A következő pillanatban egy kegyelemlövés megszabadította földi kínjától. Most a másik medve után iramodtunk, mert az közben elillant. Azt reméltük, hogy még utói érjük. A hóban a vérfoltok még tovább vezettek, úgylátszik, hogy találat érte, de nem volt halálos, mert megfutamodott. Követtük a nyomokat. Nekem úgy tűnt, hogy már órák óta futunk, egyszer- csak szem elől vesztettem a barátomat. Azt hittem, könnyű lesz majd visszafelé megtenni az utat, hiszen pontosan a lábnyomokat akartam követni. Rettenetes fáradság vett erőt rajtam. Alig emeltem a lábamat, a szemem káprázott és hirtelen minden elsötétedett előttem. A hó megvakított. Bágyadtságot, ernyedtséget éreztem. Teljesen egyedül voltam. Egy lélek sem volt körülöttem. Leültem, behúny- tam a szememet. A recehártya ingere nem tart sokáig, gondoltam magamban. A fáradság egyre jobban rám nehezedett. Élesztgettem az'akaraterőmet, nem volt könnyű halálfáradtan, csukott szemmel ülni és nem elaludni. Végtelen hosszú időnek tűnt, míg végre visszanyertem látásomat és félig csukott szemmel bandukoltam a nyomok után. Hosszas, fáradságos út volt, míg megpillantottam a mi „Express” hajónkat. Sokáig nem vettek észre, de most már nem bántam. Gyorsan múltak a percek, sok-sok érdekes madarat láttam, először lőttem fehér sirályra. Visszajött a barátom is. Nem találta meg a medvét, mert az már túl járt árkon-berken. így zárult le az első napunk a medvevadászaton. ARTHUR BERGER v '»a" . 4
