Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1955-10-29 / 43. szám
4 1955. október 29. ■TtJ.Vßitäg. Régi munkás sors a Duna partján 1923 -at írtak. A Duna ugyanolyan méltóságosan hömpölygött akkor is, mint most. Kékeszöld hullámai visszatükrözték a nap sugarait s a kéklő égbolt rohanó bárányfelhőit A parton fiatal fiú és leány sétált. Örültek a szép időnek, az életnek, és örömmel nézegették egymást a víz tükrében, gyönyörködtek egymás szeme fényében, összehasonlítva azt a Duna kék tükrével. Észre sem vették a tőlük nem messze elterülő rakparton görnyede- ző munkásokat, amint kétrét hajolva lapátolták a szenet, hordták a nehéz zsákokat, bálákat. A rakodómukások közt találjuk Holub bácsit is, illetve Pistát, mert a bácsi jelző akkor még nem illet volna rá. Viszik a zsákokat, meggörnyedve libasorban, a keskeny pallón, fel a hajókra. Kiürítik, majd másikat vesznek vállukra és folytatják nehéz útjukat. Mögöttük üvöltve harsog a pallér hangja: — Emberek, gyorsabban mozogjanak, az istenségit a lomha testüknek! Kissé meggyorsítják lépteiket. A gyorsabb lépés következtében az egyik mukás elveszti e- gyensúlyát. — Mit csinál maga marha, — mordult rá a pallér, de már későn. Csobban a víz és az ember a zsákkal együt alámerül. A többiek vállukon a nehéz zsákkal folytatják körmenetüket. Mi mást« tehetnének? Az ember úgyis kiúszik, a zsák pedig lent marad a víz fenekén. De sajgó szívvel gondolnak arra, hogy egy munkatársuk újra a kapu elé kerül, hogy a munkanélküliek számát szaporítsa. A munkás kikecmereg a vízből és a zsákhalom felé indul, hogy újra beálljon a sorba és hordja a nehéz zsákokat. A pallér hangja azonban megakadályozza: — Hagyja azt a zsákot és jöjjön velem az irodára. Majd adok én magának, vízbe potyogni és ott hagyni a nagyságos úr drága búzáját. A vízbeesett munkás ijedten tekint hajcsárára. Könnyes szemében ott fénylik a ki nem mondott kérdés. Mi lesz a feleségemmel, gyermekeimmel, ha az utcára lök? Nem sokáig tart ez a nézés. Tudja, hogy a könyörgés hiábavaló, összeszorult szívvel és ökölbeszorított kézzel megy a pallér után. A pallér még az irodaajtó előtt leveszi kalapját, megigazítja ruháját, gondosan megtörli bakancsát s még mielőtt bekopogna, rászól emberünkre is, hogy vegye le a kalapját, csak ezután kopog és illedelmesen bevárja, míg engedélyt kap a belépésre, aztán meri csak kilincsre tenni a kezét és benyitni. Bent az irodában már elvesztette magas hangját, és csak félhangon meri elmondani a történteket. Mikor befejezte a mon dókáját, a könyvelő intése figyelmezteti, hogy a többi már nem tartozik rá, úgyhogy bó- kolva elhagyja az irodát. A munkás idegesen topog. Rossz bakancsából és nadrágja szárából a padlóra szivárog az iszapos víz. — Ügy, a vízbe dobta a zsákot? — kérdi a könyvelő. — Nem dobtam én uram — hangzik a csendes, de határozott válasz. — Ügy estem bele, hisz láthatja, hogy csuromvizes vagyok magam is. — Ne pofázzon annyit, — kiált rá a könyvelő. — Majd én megmutatotn, hogy többször nem fogja vízbe dobni a drága búzát. A ceremónia nem tartott sokáig. Munkakönyvébe beleírta az elbocsáj- tást, fizetéséből levonta a zsák búza árát, és máris mehetett. Sajgó szívvel, pár fillérrel a kezében ballagott vizes ruhájában a munkás a kapu felé. Nehéz volt a munka, de mégis keserves volt a válás, mert tisztában volt azzal, hogy nehezen fog újra munkát kapni, a gyermekeknek pedig kenyér kell. Társai bánatosan néztek utána, mialatt az ebédhez készülődtek. Elővették szegényes elemózsiájukat, a fekete kenyeret, hozzá a sót, hagymát, vagy paprikát, kinek mi volt. — Ma ő, holnap én — gondolta ma■■'SeKyA példa meggyőzte Stefan Pánikot, miután elvégezte az építészeti szakiskolát. Jozef Krt idősebb kőműveshez osztották be. m \\ — Mi vagy te segéd, vagy tanuló? — ' kérdezte Krt. — Kitanult kőműves vagyok. Két évig tanultam a szaktanuló intézetben. — No két év alatt nem sokat tanulhattál ott meg — felelte Krt. "y — Elsajátítottam az alapvető kőművesi /“p-l " 5"--, munkát, megtanultam vakolni, falat húzni, ablakot beépíteni és általában igen alapos szakkiképzésben részesültem — fellete Stevo öntudatosan. — Hja, barátom, a te elméleti tudásod nem sokat ér. — Amondó vagyok — feleli Krt. A beszélgetés után, mindketten elhallgattak. Stevo mégse rázta le olyan egykönnyen Krt megjegyzéseit és bántotta, hogy Krt, aki olyan tapasztalt szakember, annyira megveti az elméleti tudást és görcsösen kitart a régi munkamódszerek mellett. — Másnap a T-20-as közfalakat kellett építenie. — Krt elvtárs, szólította meg Stevo munkatársát. A közfalakat Novotny módszer szerint építhetnénk. — Hát ez meg miféle csodabogár? — Hát nem hallott még arról — álmélkodott Stevo. Hát azt úgy csinálják, hogy 10-szer 10-es kúpokat állítanak fel, alulról összekötik őket, azután dróttal vagy zsinórral megerősítik és szükség szerint változtathatók. — Elég, elég, nem hagyod abba azt az előadást — szakította félbe Krt. Amíg megtalálnád a szükséges kellékeket és előkészítenéd, addig már a közfal rég el is készülhetne. — Hát már pedig nincs igaza, mert ha az a módszer a gyakorlatban nem vált volna be, akkor nem használnánk — védekezik Stevo. — No, jó, jó, mit veszekedjünk, az idő fut, a munka meg áll. Engem már te nem győzői meg az ilyen új munkamódszerekről. Te meg csináld azt, amit akarsz, én meg úgy csinálom, ahogy én akarom. — Természetesen, hogy úgy csinálom, ahogy én akarom — fejezte be a beszélgetést Stevo. Azután szétváltak és ki-ki maga folytatta munkáját. Egy hét múltán találkoztak, Krt megkérdezte Stevot. — No, te „újító“ mit végeztél? — Most még elég gyengén ment — elgondolkodva még hozzátette — 7.62 koronát kapok egy óráért. — Micsoda’! — pattant fel, mint a szikra, 7.62 koronát egy órára? Hát az meg, hogy lehet. Ne beszélj ilyeneket, az lehetetlen, hogy az ilyen zöldfülű kezdő, 7.62 koronát kapjon, és én a tapasztalt, régi, bevált kőműves csak 5.90 koronát? Ilyen és hasonló kérdések cikkáztak az agyán, sehogy se rrfént a fejébe. Egész nap és egész éjjel nem hagyta nyugton, nem tudott szabadulni a gondolattól. Amikor egy hét után újból összejöttek megint, a keresetről beszélgettek. — No, 10.— koronát keresel már egy órára? — kérdi gúnyosan Krt. ------— Hát nem sokkal kevesebbet, bácsi — felelte vígan Stevo, mert most már óránként 9.20-at keresek. Ez már egy kicsit sok volt. Még aznap meghívta Stevot egy pohár sörre és óvatosan, hogy senki se hallja — megkérdezte tőle. — Te, idefigyelj, látom, hogy mégis csak neked van igazad azzal az új munkamódszerrel. Tudod mit, majd én is így fogok dolgozni. — Micsoda?! Hiszen mindig azt hajtogatta, hogy... — Felejtsd el, amit mondtam. Hidd el, nehezemre esik, hogy megkérjelek valamire, hiszen majdnem az apád lehetnék. — Hiszen sejtheted mire kérlek meg, remélem, hogy szívesen megteszed... — Nohát, hogyha tényleg komolyan gondolja... Jan Simor Holub bácsi munkába indul gában Holub Pista, és mialatt aprókat szelt a fekete kenyérből és hagymából, elhatározta, hogy mielőtt öt is kidobják, érdeklődik más munka iránt. — Hisz kitanult lakatos vagyok, majd csak találok jobb munkát is — morfondírozott magában. TT gy is lett. Munka után felkereste _ barátját, Misovszkyt, aki a petr- zalkai Matadorban dolgozott, és érdeklődött, nem-e lenne számára munka a gyárban. Szerencséje volt. Mi- sovsky jóban volt az egyik munkavezetővel, aki aztán beszerezte Ho- lubot a gyárba. — No, most már biztosabb helyen vagyok, és talán a fizetésem is jobb lesz — gondolta magában. Rosszul számított. Kitanult lakatos létére csak segédmunkásnak osztották be, 3,24 koronás órabérrel. Ez bizony kevés volt. S ráadásul akkoriban nősült. Hogy mi volt a stafírung- ja, azt bizony könnyű elmondani. Az övé egy faládika, az asszonyé egy batyu, benne a szegényes ruhákkal és más cók-mókkal. A lakásuk pedig igazán siralmasan nézett ki. A lóversenypálya egyik istállójában kaptak lakást, ahol a puszta földön feküdtek. Pár havi együttlét után, mikor már néhány hatost megspóroltak a gyomrukon, megszólalt az asszony: — Pista, dunnát kéne venni. — Kéne ám, de hol? Üjra még nem futja, így hát valami használtat kellene nézni. A fiatalasszony, gyermekkel a szíve alatt, könnyes szemmel kérdezte az ismerősöket, hogy nem tudnak-e valahol eladó dunnát? Tudtak is. Az egyik közeli lakónak nemrég halt meg az anyja, és úgy hallották, eladják az ágyneműjét. Megvették és a megmaradt pénzből egy vaságyat és szalmazsákot vásároltak. Szegényes volt a lakás, szegényes a berendezés, de mégis boldogok voltak, mert Pista dolgozott és ha sokat nem is, de a kenyérre és a köménylevesre valót mégis megkereste. No meg, ami a legfontosabb, szerették egymást. Boldogságuk nem tartott sokáig. 1924-ben, egy szomorú őszi reggelen hivatalos személyek jelentek meg az istállóból átalakított lakás előtt. Felszólították a lakókat, hogy azonnal hagyják el a lakást. Mindenki rettegve nézett a jövő elé. Minden sarokban hallattszott az asszonyok siránkozása — mi lesz velünk, a gyerekekkel, hisz itt a tél... s mi lakás nélkül vagyunk. A hivatalnokok ridegen hallgatták a siránkozást. Begyepesedett szívük nem sajdult meg még ennyi nyomorúság láttára sem. — Ki- hurcolkodnak szépen, vagy nem? — kérdezték. — Ha nem, akkor csendőröket hívunk. Meg is tették. Kocsikat, csendőröket hívtak, úgy hurcolták ki őket a volt istállóból. A gyerekeknek tetszett a változás. — Hová megyünk? — kérdezgették szüleiktől. Az anyák sírva ölelték keblükre kíváncsiskodó gyerekeiket, és csak nehéz sóhajjal feleltek a kérdésre. ők maguk sem tudták, hogy hová taszítják őket, hol fogják tölteni a közelgő éjszakát, mely már hideg fogával bele-beleharapott a rosszul öltözött testükbe. — Indulás Petrzalkára — adták ki parancsukat a hivatalnokok. — Hová? Petrzalkára, hisz ott sincsen lakás — zúdultak fel a kilakoltatottak. — Indulás, indulás, ne húzzák- az időt — ordítottak a csendőrök. Keserves látvány volt. A kilakoltatottak szomorú csoportja lassan bandukolt a kocsik nyomában s aki látta, nem maradt száraz a szeme. Hát még annak, aki tanúja volt, hogy hogyan szállásolták el őket Petrzaíka jegenyéi -alatt. Hát lehet ez? Rosszabbul bánni az emberrel, mint a kutyával, vagy tán már emberszámba se vesznek bennünket? — kérdezgették egymástól a kilakoltatottak. Nem, nem lehet. Hisz mi is emberek vagyunk? Vagy talán mégis? Nekik, az uraknak, mindent lehet? — szőtték magukban tovább gondolataikat. Kis csoportokba verődtek és lassan, önkénytelenül meginultak a város felé. Mind többen és többen lettek. Az arrajáró munkások is csatlakoztak hozzájuk. Holüb Pista ajkán csendesen elröppent a szó: — Demonstrálunk! — Az utána következők átadták a mögöttük lévőknek s a csendben kiejtett szó a sor végén már vulkánná erősödött. — Tüntetünk! — zúgott már az utolsó sorokban. Megyünk a városba, határozták el és felharsant a jelszó: — Emberek vagyunk, lakást követelünk! Nem jutottak messzire. A csendőrség megneszelte a dolgot, és kordont vont a híd elé, ahol feltartóztatták a tüntetőket. Szétzavarták őket. Lakást nem kaptak, és kénytelenek voltak a hűvös éj-zakáj^ a jegenyék alatt tölteni. Másnap Holub egy ponyvát kért kölcsön, azt húzták a fejük fölé, sátorfának szekrényeket használva, karónak pedig az ágyat, hogy legalább az eső és hó elől védjék magukat. Hiába mentek fűhöz-fához, hiába írtak levelet Masaryknak, a „demokratikus" elnöknek, senki sem segített rajtuk. Még karácsony éjszakáját is jtt töltötték a sátor alatt. Holub bácsi még tizenhárom évig dolgozott a Matadorban, és tömte ve- rítékes keresetével Marburg és társai erszényét. 1936-ban aztán összeszólalkozott a pallérral, s ezért kitették a szűrét. Sokáig bolyongott munka nélkül s favágásból, szénhordásból tengette ekkor már ötödmagával, életét. Ősz felé visszavették a gyárba, de megint kezdő fizetéssel. Üjra évekig kellett dolgoznia, míg ismét fizetés- emelést kapott. Majd jöttek a németek, hogy újabb szerencsétlenséget zúdítsanak a nép nyakába. Holubnak menekülnie kell. Petrzalkáról Bratislavába szökik. Üjra lakás- és munka nélkül maradt. És ha talált is munkát, mert meg merte mondani az igazat, kidobták. így ment ez évekig. 1948-ban aztán fordult a kocka. Államosították a gyárakat. Holubot megint ott látjuk a Matadorka kapuja előtt, amint éppen a régi vezetőség maradványainak szentjeit szidja. Hogy mi történt? Csak annyi, hogy Holub bácsit nem akarják felvenni az üzembe, mert a régi bürokraták félnek politikai fejlettségétől és öntudatától. De mégis felvették. Ekkor már a párt állt mögötte. p ár év telt el azóta. A gyár azon- ban teljesen megváltozott. A régi vezetőség szennyeseit kiteregették, és a bűnözőket elbocsájtották. Azóta minden megváltozott. Oj fürdőszobák, mosdók, orvosi rendelők és lakások épültek a munkások számára. A 3,24- es órabér helyett Holub bácsi 6—7 koronát kap s nem kell többet attól rettegnie, hogy a kapu elé kerül, pénz és kenyér nélkül. — Hej, ilyen volt a múlt, és ilyen a jelen — fejezi be sóhajtva igaz meséjét Holub bácsi. És ilyen is marad, mert nem vagyunk hajlandók kiengedni kezünkből a boldog jelent és a még boldogabb jövő reményét. VARGA ERNŐ A világ szekrényben eppen olyan tagja a családnak, szórakozás szempontjából, mint bárki más. És milyen csoda, néhány mozdítás a kis gépen és mintegy érthetetlen módon Prágába, Becsbe szárnyalunk, vagy a világ bármely más városában érezzük magunkat. Szinte érezzük a közvetlenséget és néha hajlandók vagyunk tapsolni, vagy visszafelelni egyszóval, e közvetlenségnek megfelelően viselkedni. Hát még a gyermekek! Csak ők adnak igaz képet az iyen elképzelésről, ha megkérdezik: S ezek a bácsik mikor vacsoráznak? Vagy: Ok ezt honnan tudják? Ha ezt a kérdést Bogyai Ilonkának, vagy Dorcsányl Ivánnak tennénk fel, bizonyosan mosolyognának, még mielőtt megmondanák, hogy a rádióban semmiféle bácsik nincsenek. Aztán jóindulattal magyarázatba bocsátkoznának, milyen fizikai törvények szabják meg, hogy az oszcillátor különféle csövek és transzformátorok együttese ilyen csodát műveljen, sejtve, hogy a hallgatók ezen idegen szakkifejezeseket ismerik. Mert ez nem egyszerű. A két fiatal rádiósze- relö, akik a harmadik negyedévben a Tesla n. v. legtöbb javítói lettek, három évig tanulták ezt a mesterséget és annak ellenére. ink jó teljesítményük mellett szép kivitelűek is, külsejükkel is megfelelnek korunk igényes ízlésének. Az ilyen eredmények nem a véletlen müvei. Itt mindenütt a szaktudással rendelkező ember A celakovirei TOS gépgyár klubhelyiségében televíziós közvetítést hallgatnak az üzem munkásai. hogy munkájukat dicséretre- meaCan végzik, ők maguk bevallják, akad. olyan hiba is, melyet csak hosszabb fejtörés után tudnak megjavítani. A rádió gyártás könnyűiparunk egyik büszkesége és mind mennyiségi, mind minőségi hírével beszárnyalta már az egész világot. Mi magunk is meggyőződhettünk már arról, hogy rádióbecsületes igyekvését láthatjuk. A Tesla-üzemnek nem egy munkása van, akik az ilyen munkájukért külön mlitést érdemelnek. Például Kozmonová Mária, a tekercselő osztályon. Itt tekerik fel a „hangvevő drótot". Kozmonová ezeknek a végződéseiknek való leégetésé- vel és a elnézésével foglalkozik. Az egy-két századmi- liméternyi drót ugyanis szigetelő lappal van bevonva. Kozmonová ezt a hajszálnál is vékonyabb drótot csiszolja, és cínezi meg. Ez a munka nemcsak hogy lelkileg fáraszt, de különös érzést követel meg, amelyet nála megtalálunk. Ez azt bizonyítja, hogy Kozmonovát ezen a téren nyolc éven keresztül még senki sem múlta felül. Csodálatos gyorsan, ügyesen dolgozik. Egyetlenegy mozdulatot nem tesz hiába. Az osztályvezető Va- lachc-’ic elvtárs, nagyon elismerően beszélt róla és barátnői „Zátopek“-nek nevezik. A „rádióosztályon“, ahol az előre elkészített alkatrészekből a rádiót állítják össze, vagy húsz leány dolgozik egy szalagon. Mindannyian tudják saját munkájukat. Egész érdekes látvány a szalag elején még üres alváz egyre telik, egyre tarkább és színesebb az alkatrészektől, míg végre is elkészül az ízléses bakelit szekrényben elhelyezett Talizmán, törperádió, melyet a piacon 610 koronáért árulnak. Ezen a szalagon Ke- bysová Júlia dolgozik a legjobban. 0 a rádiók „érzékenységét" vizsgálja műszerek segítségével. Szemben, a másik szalagon pazar szépségű export rádiókat gyártanak, melyek a külföldön, fejlett könnyűiparunkról tanúskodnak.
