Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1955-10-15 / 41. szám
6 1955. október 15, es ■■«a o/ t/a« szép az élei T? özei ötszáz fiatal lépi át nap iában az érsekújvári Elektrosvit kapuját. Magában ae üzemben több embernek olyan véleménye alakult ki, hogy „keveset tesznek a fiatalok,* s ez különösen a kultúr- munka terén mutatkozik meg. Ha alapos betekintést nyerünk a fiatalok kuttúrinunká- járói, megállapítjuk, hogy valóban elenyészően kevés eredmény! értek el Idáig. Egy ilyen üzemből, ahol több száz fiatal dolgozik, nem ilyen munkát vár az ifjúsági szövetség. De nézzünk utána tüzetesebben a dolgoknak. Az üzemnek klubhelyisége van, sói mi több, saját hangszerei is. Ezeken a hangszereken -a klub tágját szoktak játszani május elsején, és még egy-két ünnepi alkalommal. Senki sem gondolja azonban, hogy a hangszereken csak nyolc-tiz alkalommal játszanak évente. Dehogy. Sőt, nagyon is ki vannak használva. A klub tagjai az üzemi vezetőség beleegyezésével az üzemi bizottság elnökének engedélyével saját hasznukra használják fel a hangszereket. Az érsekújvári Elektrosvit üzemi együttese kávéházakban, tánc- mulatságokon, esküvőkön és egyéb összejöveteleken szívesen fellép, ha meghívják őket. Még hozzá nem is drágán, csupán 100.- koronát kérnek fejenként egy-egy alkalommal. Az üzemben a CSISZ részéről csaknem egy évig szünetelt a kultúrmunka. A kultúrcsoport zöme az elmúlt évben berukkolt, s így széjjel esett a csoport. Hosszú, fáradságos, meggyőző 'rnunkájába került Major József, a CSTSZ-szervezet kultúr felelősének, amíg újonnan megszületett az ének- tánc- és színjátszó csoport. Egy hónap telt el azóta és a 35 tagból álló kultúrcsoport helyes úton kezdte meg munkáját. A fiatalok Dráfi András vezetésével e pár hét alatt szép eredményeket értek el. A kultúrcsoport legfontosabb feladatául a falujárást tűzték. Színes, tarka műsorral látogatják meg a környező szövetkezeti falvakat, jó tfturúkára serkentik a kis- és középparasztokat, az őszi munkák elvégzésénél. Nagy sikert arattak szeptember 24-én Kürtön, ahol énekkel, tánccal és egyfelvo- násos színművel léptek fel. A csoport tagjai lelkesedéssel járják a falvakat és minden szabad idejüket képesek felhasználni a kultúrbrigádra. A közeljövőben Bogota, és Csúz községet látogatják meg. Vannak persze hibák, nehézségek, amelyeket sokszor nehéz leküzdeni. Az első ilyen nehézséget a hangszerek okozzák. A fiataloknak nincsen saját hangszerük, a CSISz-szervezet sem áll anyagilag olyan jót, hogy hangszereket vásárolhatnának. Az üzemtől csak utánajárással kapják meg néha-néha a harmonikát. Már pedig egy harmonika kíséretével nehéz kultúrestet rendezni. Reméljük, hogy az üzem vezetősége hamarosan eldönti, kit illetnek meg a hangszerek, azokat-e, akik kul- túrmunkájukkal segítenek végrehajtani a falvakon azt a hatalmas darab munkái, amely földműveseink előtt áll a mezőgazdaság fejlesztésében, vagy azokat, akik kereseti szempontból kclcsön-hangszert kapnak az üzem klubjától. IN ráfi elvtárs, a kultúrcso” port vezetője feketearcú, huszonöt év körüli fiatalember. A hűtőszekrények gyártásánál dolgozik. Annak ellenére, hogy nős és három gyermek apja, a műszak után szívesen bekapcsolódik a társadalmi munkák« ba. Mestere nagy elismeréssel beszél Andrásról, aki mind munkateljesítményével, mind magatartásával kiválik a műhelyben. Aki csak tíz percet beszél vele, könnyen megállapíthatja, hogy egy olyan ember ált vele szemben, aki sohasem elégszik meg a végzett munkával, akit komoly tervek foglalkoztatnak. Megkérdezzük tőle, miben látja ő a kultúrcsoport további fejlődését. Határozottan válaszolt. — Üjabb tagokat toborozni a kultúrcsoportba. Legalább 60—70 tagú énekegyüttest, 40- 50 tagból álló táncegyüttest, 35—40 főből álló színjátszó csoportot, szavalókórust, saját zenekart, mandolin-együttest.. s itt hirtelen megáll. Fürkészve néz rám, aztán elmosolyodik és azt mondja: — Azt hiszem, túlságosan messze mentem. Ezt nem kelt megírni, ez még egyenlőre a saját elgondolásom. S most megkérdezzük a fiatalok százait, akik napjában kemény elhatározással indítják meg a gépet és egyetlen cél, akarat fűti őket, „becsületet, hírnevet* szerezni az üzemnek. Azokat a fiatalokat, akik az ifjúsági brigádban dolgoznak és akik napjában olyan nagyszerű eredményket érnek el. Hanko Manyit, Tomka Jucit, aki ördöngős kézügyességgel ezer és ezer alkatrészt szorít skatulyába egy műszak alatt s aki azt mondja... „szeretek dolgozni és munka Után dalolni, táncolni, szórakozni, hisz olyan szép az élet." S menynyire megértenék Juci és a többiek, hogy még számos lehetőség van, amelyeket [el kell tárni, ki kell használni és amelyek által, még szebbé tehetjük fiatalságunk életét. Az ifjúságban halhatatlan erő, lobbanékonyság, művészi hajlam és rátermettség lakozik, csak fel kell fedezni őket, hogy tovább képezhessék magukat. Azt akarjuk, hogy Bizonová Jarmi- la kedves lágy hangjával ne csak egy-két embert gyönyör- ködteijen, hanem az egész üzem dolgozóit. Hogy Molnár Márta, Sádovská Margitc és Klimo Magda szóló énekesek, akiket már megszerettek és elfogadtak a fiatalok, segítsenek Solcsan elnöknek és a kultúrcsoport vezetőjének, a tagtoborzásban. Mert csak így érhetnek el jobb eredményeket, ahogy ezt Drábi András is megjegyezte, ha a kultúrcsoportot kibővítik. Persze, ebben segítenie kell az üzem vezetőségének is. Ha csak egy kicsit segítenek Solcsán, Majer és Dráfi elvtársaknak, a nehézségek megoldásában, akkor bizonyára megszűnik az a vélemény, hagy „keveset tesznek" a fiatalok. GÁL ETA Nem könnyű a karmesteri pálca Kétszáz évvel ezelőtt látni lehetett még olyan karmestert, aki egy hatalmas doronggal kopogta az ütemet. Ma már csak vékony kis pálcikát tart a jobb kezében és ezzel üti a tempót s a ritmust. Sokszor hallja az ember zeneileg kevésbbé műveft egyénektől: „Nem olyan nagy dolog ott handa-bandázni a zenekar élén. Meg tudnám azt csinálni én is. Különben is a zenekar dirigens nélkül is tud játszani." Valóban évekkel ezelőtt Szovjetunióban csináltak ilyen kísérletet. /I zenekar pompásan játszott és igazolni látszott a karmester felelősségét. Pedig éppen az ellenkezőjét bizonyította. A betanítást a kiváló karmestdrnek kellett végezni és sok-sok próbát igényelt, amíg a zenekar felkészült. A karmester személyes vezetése mellett elenyészően kisebb számú próbával elérhették volna. A közönség pedig egyhangúlag úgy nyilatkozott, hogy karmester nélkül nem hatott megfelelően, majdnem unalmas volt. ' Ne lássuk a dirigensben az ütemet verő masinát, hanem aki érzésekből és idegekből álló ember. Egy világhírű zenekar, amely már néhányszor előadott egy darabot, egy új karmester keze alatt kénytelen néhányszor próbálni az előadandó darabot, mert mindek karmasfer máskép fogja fel és érzi át a darabot. Régebben a v.ezérkönyv, partitúra nélküli vezénylés szenzáció erejével hatott. Ma már alig van dirigens, aki parti- túróból vezényel. Ez a dolog nem lényeges. A jő dolog, hogy a karmester jól dirigáljon. Nem kelt azért ezt túlbecsülni és lebecsülni azt, aki partitúrából dirigál. Mindenesetre impozáns erővel hat, ha valakinek annyira fejében van a partitúra, mint Arturo Toscanininak, (olasz származású és jelenleg a világ legnagyobb dirigense). Nemcsak vezényel kotta nélkül, de a betanítást is így végzi. Eláll az ember lélekzete, amikor a mester lekopog és a 100 tagú zenekar tombolása között oda szól a 4. kürtöshöz: ön ezt az ütemet rosszul fújta“ és rekedtes hangján elénekti neki kotta nélkül. Az emberi emlékező tehetség csodája, nem is szólva arról, hogy milyen fül, milyen hallás kell hozzá, hogy a nagy hangzavarban ilyen aprócska hibát észre vegyen. Ö vele történt a következő eset. Az egyik hangverseny előtt az első oboista (fúvóhangszer) hozzá megy s ijedten jelenti, hogy hangszerén az egyik billentyű rugója eltört. Kéri, engedje meg, hogy autón haiaszáguldjon más hangszerért. Toscanini rövid gondolkozás után azt jelelte: Maradjon nyugodtan, a mai hangverseny műsoron nincs olyan mű, melyben az ön rossz billentyűjére szükség volna." Félelmetes agyvelőt Pedig ma már Toscanini nem is egyedüli. Ha egy hangversenyt hallgatunk és látjuk magunk előtt a karmestert, gondoljuk át, hogy milyen sokat kell annak tudni. Bizony a karmesteri pálca nem is olyan könnyűI J. N. AZ ELVÄLASZTHATATLAN MÜVESZPÄR József Kfepela, aki 21 év óta megszakítás nélkül játszik a bratislavai színházban. Jindra Láznicka Kfepela elvtárssal együtt már sokszor megnev<*tette a bratislavai színházlátogatókat. KULTURKRÓNÍKA A Román Népköztársaságban ünnepélyesen megemlékeztek a tizenhárom aradi vértanúról. Horváth Júlia terjedelmes cikkben emlékezik meg a vértanúkról, az Előre című romániai magyar napilapban. * Rövidesen bemutatásra kerül hazánkban a „Harag napja” című magyar film. * Öt szovjet filmet mutattak be az idén a görög filmszínházakban, közöttük a „Rimszkij Korzakov”-ot, a j,Tartalékos já- tékos”-t és a „Kínai cirkusz”-t. * A Hegyek és a tengef címmel közös filmet készített Csehszlovákia és a Német Demokratikus Köztársaság. * Csehszlovákia hatszor több zongorát szállít külföldre, mint a második világháború előtt. * Összesített adatok alapján a Csemadok kultúrbrigádjai a nyári időszakban összesen 490 alkalommal léptek fel. * Évről évre nő az orosz népi nyelvtanfolyam hallgatóinak száma. Eddig 600 kör kezdte meg munkáját 7000 tanulóval. * A csehszlovák film államosítása óta az eperjesi kerületben is hatalmas eredményeket értek el. 1945-ben itt csak 15 mozi volt, ma pedig 100, és ezenkívül 30 vándormozi. * Jövő évben hatalmas Rem- brandt-kiállítás nyílik meg Hollandiában. A nagy holland festőművész eredeti műveinek zömét mutatja majd be ez a kiállítás. percet áll ott. Nem tetszik valami ennivalót rendelni? Evekkel ezelőtt itt nagyon finom... A főhadnagy dühöngve felugrott, s a folyosón azt mondta Svejknek: — Mégegyszer fi- gyehneiietem, hogy minél kevesebbet mutatkozik, annál boldogabb vagyok. A legjobban örülnék, ha egyáltalán nem látnám töbné magát. és tegyen nyugodt, hogy erről gondoskodni fogok. Ne kerüljön a szemem elé. Tűnjön el innét, hogy véletlenül se lássam, maga barom, maga hülye. — Parancsára, óberlajtnant úr. Svejk szalutált, katonásan megfordult, elment a folyosó végébe, leült a kalauz ülésére, és megpróbált szóba elegyedni egy vasutassal: — Kérem széflen, szabadna kérdeznem valamit? A vasutas, akinek láthatólag semmi kedve nem volt a beszélgetéshez, fáradtan és apati- kusan bólintott. — Enhozzám, — kezdte Svejk — régebben el szokott járni egy nagyon derék ember, Hoffmann nevezetű, és ez mindig azt állította, hogy ezek a vészfékek soha nem érnek semmit, szóval egy szó mint száz, hogy nem működnek, amikor meghúzzák ezt a fogantyút. Engem, az igazat megvallva, az ilyen dolgok sohase érdekeltek, de ha már a szemem elé került itten ez a vészfék, hát szeretném tudni, hogy mi is a helyzet, ha egyszer szüksé' gém lenne rá. Svejk felállt és a vasutassal együtt odalépett a „Csak veszély esetén" feliratú vészfékhez. A vasutas kötelességének érezte, hogy felvilágosítsa Svejket a vészfék egész mechanizmusáról: — Azt helyesen mondta magának, hogy meg kell húzni ezt a fogantyút, de abban már hazudott, nogy nem működik. A vonat mindig megáll, mert az összes vagonokon keresztül össze van kötve a mozdonnyal. A vészféknek muszáj működni. Közben mindketten a fogantyún tartották a kezüket, és rejtély, hogy hogyan történt, de meghúzták és a vonat megállt. Ok maguk sem tudták eldönteni, hogy melyikük csinálta, s hogy ki adta le a vészjelet. Svejk azt állította, hogy ö nem lehetett az, ö nem tette, ő nem egy kapcabetyár. — En magam is csodálkozok, — mondta kedélyesen a kalauznak — hogy miért állt meg olyan hirtelen a vonat. Megy, megy és egyszerre csak megáit. Engem ez jobban bosz- szant, mint magát. Egy komoly úriember védelmére kelt a vasutasnak, mert ő hallotta, hogy a katona kezdett mesélni valamit a vészfékről. Ezzel szemben Svejk szüntelenül bizonygatta a becsületességét, azzal érvelve, hogy neki nem érdeke hogy késsen a vonat, mert ő a frontra megy. — Majd az állomásfönök úr elintézi, — döntött végül is a kalauz — ez húsz koronájába fog kerülni magának. Közben látni 1 lehetett, ahogy az utasok kikászálódnak a vagonokból, a fökalauz sípolt, egy rémült hölgy leszaladt utikofferévet a mezőre. — Húsz koronát igazán mégér, — mondta jámboran Svejk, aki mindvégig megőrizte rendíthetetlen nyugalmát — sőt, még nagyon is olcsó. Egyszer amikor a császár őfelsége meglátogatta Zizkovot, egy Franta Snor nevű ember megállította neki a kocsiját, mert térdre- borult a császár őfelsége előtt az úttestem Aztán annak körzetnek a rendőrkomiszárja sírva mondta a Snor úrnak, hogy ezt nem lett volna szabad az ő körzetében csinálni, mért , nem merd egy utcával odébb, ami - már Kraus rendőrtanácsoshoz tartozik, ott kellett volna, hogy bemutassa a hódolatát. Aztán azt a Snor urat lecsukták. Svejk körülnézett, éppen amikor a fökalauz. csatlakozott a hallgatók köréhez. — Na most már mehetünk tovább, — mondta Svejlby— az nem szép dolog, amikor egy vonat késik. Még ha béke volna, csak hagy- ján, de háborúban mindenkinek tudni kell, hogy minden vonaton katonai személyek utaznak, generálmajorok, óberlajtnantok, tisztiszolgák. Minden ilyen késés egy alattomos dolog. Napóleon öt percet késett Waterloonál, és fuccs volt az egész dicsőségének... E pillanatban Lukás főhadnagy áttörte magát a hallgatók tömegén. Kísértetiesen sápadt volt, és semilyen más hangot nem tudott kipréselni magából ezen kívül: — Svejk! Svejk szalutált és azt mondta: — Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy rámfog- tflk, hogy én állítottam meg a vonatot. A vasúti kincstárnak borzasztó furcsa plombái vannak a vészfékeken. Az ember inkább ne is közeledjen hozzá, mert baja lehet belőle, és húsz koronát, követelhetnek rajta, mint ahogy éntőlem követelnek. A fökalauz már kint volt, megadta a jelet, és a vonat újra elindult. A hallgatók újra visszamentek a kupéikba, Lukás főhadnagy nem szólt többet egy szót sem, és ő is leült a helyére. Svejkkel csak a fökalauz és a vasutas maradt. A főkalauz elővette jegyzőkönyvét és jelentést készített az egész esetről. A vasutas gyűlölködő pillantásokat vetett Svejkre, aki nyugodtan megkérdezte tőle: — Régóta van már a vasútnál? Mivel a vasutas nem válaszolt, Svejk közötte, hogy ismert egy Mticek Frantisek nevű embert. a Prága melletti Uhrinévesból, aki egyszer szintén meghúzott egy ilyen vészféket, és úgy megijedt, hogy két hétre elvesztette a beszélőképességét, és csak akkor kapta visza, mikor elment a hostivafi Vanék kertészhez látogatóba és ott verekedni kezdett, és azok eltörtek rajta egy bikacsököt. Ez, kérem, — tette hozzá Svejk — 1912 májusában történt. A vasutas bement a klozettre, és magára zárta az ajtót. 1 A fökalauz egyedül maradt Svejkkel, és húsz korona bírságot követelt tőle, hangsúlyozva, hogy ellenkező esetben kénytelen lesz átadni Táborbán az állomásfőnöknek. — Jó, — mondta Svejk — én szeretek művelt emberekkel beszélgetni, és nagyon fogok örvendezni, ha megismerkedhetek ezzel a tábori állomásfőnökkel. Svejk kihúzta a pipáját a zubbonyából, rágyújtott, és orrafacsaró füstfelhőket eregetve a katonai dohányból tovább meséli: — Evekkel ezelőtt Svitavában egy Wagner nevű úr volt az állomásfönök. Ez úgy bánt az alantasaival, mint egy sintér, és szekírozta őket, ahogy csak tudta, és a legjobban egy Jungwirt nevű váltóőrt nyúzott, amíg ez, szegény, kétségbeesetten beleölte magát a folyóba. De m.előtt ezt megtette volna, levelet írt az állomásfőnöknek, hogy éjszaka kisérteni fogja. Bizonyisten nem hazudok. Meg is tette. A kedves állomásfőnök úr ott ül éjszaka a távirő- gép mellett, egyszerre csak megszólal a csengő, és az állomásfőnök felveszi a táviratot: „Hogy vagy, te bitang? Jungwirt.“ Ez így ment egy egész héten át, és az állomásfőnök minden. vonalra szolgálati táviratokat kezdett küldözgetni, válaszul annak a kísértetnek: „Bocsáss meg nekem, Jungwirt." Erre éjszaka ezt a választ kopogja ki neki a gép: .,Akaszd fel magad a szemaforra a híd mellett. Jungwirt." Es az állomásfőnök úr szót- fogadoit. Aztán emiatt lecsukták a Svitava melletti állomás távirászát. Látja kérem, van egy pár dolog az ég meg a föld között, amiről nekünk fogalmunk sincsen. A vonat befutott a tábori állomásra, és Svejk, mielőtt a kalauztól kisérve elhagyta volna a vonatot, szabályszerűen jelentkezett Lukás főhadnagynál: — Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy engemet az állomásfönök úrhoz visznek. Lukás főhadnagy nem válaszolt. Teljes apátiába zuhant mindennel szemben. Legjobb lesz, villant át az agyán, ha fütyül az egészre. Ha nyugodtan ülve marad, Budéjovicében leszáll a vonatról, jelentkezik a kaszárnyában és egy menetszázaddal kimegy a frontra. A fronton alkalomadtán agyonlöveti magát és megszabadul ettől a nyomorult világtól, amelyben ilyen gazemberek sétálnak, mint Svejk. Mikor a vonat elindult, ' Lukás főhadnagy kinézett az ablakon, és meglátta Svejket, akt? a perronon komoly beszélgetésbe merült az állomásfőnökkel. Svejket nagy tömeg vette körűt, s a tömegben néhány vasutas egyenruha is látszott. Lukás főhadnagy felsóhajtott. Nem a szánalom sóhaja volt ez. Lukás főhadnagynak nagy kő esett le a szivéről, hogy Svejk a perronon maradt. Most már a kopasz generálmajort se látta olyan, visszataszító szörnyetegnek. * * * A vonat már messze pöfögött Ceské Bude- jovice felé, de a perronon Svejk körül nem csökkent a tömeg. Svejk előadást tartott az ártatlanságáról, és sikerült annyira meggyőznie a körülötte állókat, hogy egy asszony ezt a megjegyzést tette: — Már megint agyonszekíroznak egy katonát ,4 tömeg csatlakozott ehhez a nézethez, s egy úr az állomásfőnökhöz fordult azzal a, bejelentéssel, hogy' megfizeti Svejkért a húsz korona bírságot, ö biztos benne, hogy ez a katona nem követett el semmit. — Tessék csak ránézni — vonta le a következtetést Svejknek mindennél ártatlanabb arckifejezéséből, miközben Svejk a tömeg felé fordulva így szólt: — Jóemberek, én ártatlan vagyok. Aztán megjelent a csendörőrmester, kiemelt a tömegből egy polgárt, letartóztatta és elvezette, a következő- szavakkal: — Ezért jelelni fog: majd adok én magának, lazítani az embereket; hogy azt mondja, ha így bánnak a katonákkal, akkor senki se kívánhatja, tőlünk, hogy Ausztria győzzön. (Folytatása következik)
