Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1955-08-13 / 32. szám
Bacáii tes'zéfydís Hans hadarva, hadonászva és a szavak végét elharapva magyarázott. Hamburgi kiejtését nehéz volt megérteni, de ezért megegyeztünk. Annál is inkább, mert nem Kant filozófiájáról beszélt, hanem arról, hogy 18 éves, Hamburgból származik, elárusító segéd és havonta 78 márkát keres. — Ahá — szólalt meg valaki félhangosan — 78 márkát. S miből vette azt a szép öltönyt, amelyet visel? — Tudjátok, az apámnak taxija van. A ház árából vette, amelyet két év előtt adott el. Most meg bosszankodik, mert drága a lakbér. De nemcsak erről van szó. — Hát miről ? — érdeklődik a szomszédom. — Sok másról. Ha úgy lehetne élni, mint most mi... Körülnézünk. A Sztálin-tér másik végén néhány ezer ember táncol. A fényszórók fényében meglebbennek a különféle szinű zászlók, díszítések. — Tréfál velünk — szólal meg az előbbi hang — íud- juk, hogy Hamburgban nincs ilyen palota, de 11 órakor este ott is lehet táncolni. Hans ezt nem érthette, mert az illető lengyelül beszélt, de úgy folytatta, mintha értette volna. — Természetesen, Hamburgnak nincs ilyen palotája. Igaz, éjjel táncolhatnánk az utcán, de kinek volna kedve? A jó öltöny pedig nagyon is kevés az örömteli élethez. Mindannyian elkomolyodtunk. Arra gondoltam, hogy ez a fiú magától értetődő dolgot juttatott eszünkbe, amelyről gyakran megfeledkezünk, ha a tőkés országok dolgozóinak életéről esik szó. Gyakran megfeledkezünk e lényegről és az életkörülményeket a cipő és a karóra szerint ítéljük meg. Hosszú ideig nem szólalt meo egyikünk se, még a beszédes Hans se törte meg a csendet. Csak később fordult egyikünk a németek felé a következő kérdéssel: — Mondjátok csak, fiúk, mit mondtak nektek Nyu- gat-N'émetországban Varsóba való indulástok előtt? Bizonyára jó nagy hazugságot! Hans társa, kiejtése szerint szintén hamburgi, már éppen szólni akart, amikor a hátunk mögül közbeszólt valaki. — Hagyjátok már őket! — szólalt meg haragosan egy idősebb bácsi. — Szórakozni és táncolni jöttek Lengyel- országba. Nevessenek, vigadjanak velünk! Csupán másodpercnyi csend állt be. Azután mindany- nyian tiltakoztak. És Karl, Hans társa folytatta. — Azt mondták, hogy ne menjünk Varsóba, mert a lengyelek gyűlölik a németeket s nincs az az erő, amely ezt a gyűlöletet tompíthatná. — Bizonygatták, hogy gyűlölitek a németeket Varsó elpusztításáért — teszi hozzá Hans. — Hogy a lengyel mindig ellensége lesz a németnek ... Hans semmi újat sem mondott. Mi már évek óta tudjuk, hogy Nyugat-Németországban sok olyan ember akad, akinek nem hagy nyugtot Lengyelország nyugati teriiiete, aki ezt a területet Byt helyett ismét „Beuíhen“-nek szeretné elnevezni. Első esetben beszéltem erről a kérdésről némettel, aki az Elbától nyugatra lakik. Egy némettel, aki így beszél: — Bevallom, a varsói fogadtatás meglepett. A haragjelét sem észleltük. Megértettem, hogy az NDK fiataljait mosollyal fogadták, de nekünk éppen úgy tapsoltak. — Látod Hans, — szakította őt félbe az egyik lengyel — mi nem tételezzük fel, hogy az Elba kettéválasztja a németeket. A Ielkiismeret képezi a határt. Nem érzünk gyűlöletet a németek iránt, de gyűlöljük a német fasizmust, amely elpusztította Varsót és annyi sok más várost... S különben is úgy gondolom, hogy a hitleri fasizmus időszaka a németek számára az Elba mind két partján már a történelemé, a múlté. így értelmezzük mi a német kérdést. — Egyetértek veled — válaszolta Hans — igazad van. Gondolom, ezért szükséges a politika. Mindaz, amit mondtál, magától értetődő, s mégis csak most értettem meg. — Bizony, ha nem lenne nálunk ez a politika, Varsó utcáin nem lenne tánc és mulatság — fejezte be az egyik lengyel. A beszélgetés általánossá vált. Belemelegedtünk. Valaki ajánlotta, hogy az Alkotmány-térre menjünk táncolni. Otközben, a fesztivál kellős közepén arra gondoltam, hogy a szórakozás és tánc közepette sem volna szabad megfeledkeznünk a magátólértetődőnek tűnő dolgokról. ANDRÄS SÄNDOR: VARSÓBA FUTÓ SÍNEK Rezgő, zengő vasútsinek, távolbafutó idegszálak, vigyétek el most vágyamat, részét minden emberi vágynak, Hányán álltak előttetek ... Vállukat súlyos, néma puska, és karjukat otthonmaradt kedvesük nyúlánk karja húzta. Szájukban cigarettacsikk ... Rég kialudt... Ki vette észre? — Zsebükben hús puskagolyók várakoztak a kilövésre, Vonat sípolt, s a honi táj szétszakadozott a szemükben, Távolról furcsa zaj riadt: fegyverek sírtak szégyenükben. — Hányán álltak előttetek — reménytelen, eleven holtak . . , Én, ha ölelem kedvesem, örülni akarok a csóknak, és hogyha házat építek, örülni akarok a háznak, s tudni akarom mindennap, hogy lesz másnap, s jobb lesz e másnap. Otthon a fa elémsiet, ha hazatérek, friss almát hoz...» Nyárestén ő, s ne a halál öleljen nyugtatón magához. Rezgő, zengő vasútsinek, távolbafutó idegszálak, vigyétek el most vágyamat, részét minden emberi vágynak, Hányán állnak előttetek mint én, hallom hangjukat Hányán állnak előttetek! S olyan szép, olyan jó ezt zúgni. tudni.
