Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1955-07-02 / 26. szám

1955. július 2.

1£V@IÍS4£L>

11

Az 1848-ilc év folyamán nagyon kevés iskolai feladatot kaptunk, csak itt-ott mintegy véletlenségből akadt néha valami. Tanárunk, aki az akkori idők szokása szerint az összes tantárgyakat maga tanította, bárcsak egyhez értett rendesen, elsősorban matematikus volt, majd természetkutató és végül még nagyon fecsegő politikus is. így történt aztán, hogy a tantárgyak nagy részéből semmit sem tanultunk meg, a matematika rejtelmei továbbra is rejtelmek maradtak számunkra, mivel, véleménye szerint, aki nem természetadta matematikus, annak úgysem lehet a fejébe tömni ezt a tudományt. Latinból az egész iskolaévben' nem jutottunk tovább a „Germaniá”-nak az iskolák céljaira kiadott gyűjteményében szereplő első fejezeténél, melyben Tacitus az ó-német növényvilágot írja le. 4 tanár úr pedig a diákok kérdezősködéseíre felelgetve a politizálás kedvéért elfeledkezett a feladatról. Néha azért megesett, mint már fentebb megjegyeztem, hogy nem szabadultunk meg* a leckétől.

Gyönyörű tavaszi délután volt. A feladat: néniéiről latinra fordítani fagyban vesződtem. A kapun túl a kőbányában vártak rám a j.úfc, nagyszabású katonai gyakorlatokat szándékoztunk tartani. Nem találtam helyemet a zongora mellett, amely egyúttal íróasztalul is szolgált, fogytán vplt .már, a 'tifrehntm. :. és -u fóladat csak nem akart elkészülni.

Végülis . felugrottam, kinyitottam az ajtót és hallgatózni kezdtem. A , szemközti korcsmába nyíló ajtón hárfapengetés és rekedt énekszó szűrődött keresztül. Hála istennek! Felkaptam a feladatot, és kabát meg sapka nélkül igyekeztem a szomszédba; hisz gyermekkorúm óta otthon voltam az öieg korcsmároséknál.

21? italmérésben csak egy-két ember ült az egyik asztal körül. Szemben velük József, a hárfás.

„Aha, jön a kölyök,” szólalt meg József és erélyes pendítéssel véget Vetett a játéknak. „Már megint nem tudsz valamit?”

„Szégyen! Diák és hárfáshoz jár tanácsért!" gúnyolódott valaki. „De hisz József úr is diák volt", védekeztem pirulva.

„Csakhogy, fiam, én minden feladatomat szépen magam megcsináltam. Különben, hagyd a szamarakat, hadd beszéljenek! Semmit sem tudnak, nem becsülik meg hát azt sem, aki ért valamihez. Magam is félnapokat mesélhetek, énekelhetek, játsz- hatom a féleszűeknek és még csak meg sem fizetik rendesen.”

„Csak ne kísértsd az Úristent! Énekelj, vagy mesélj valamit, ne félj, megfizetünk.” — „Most hagyjatok, hadd segítsek ezen a kölykön, mert ha nem fog igyekezni, pocsolyába kerül. Majd aztán énekelek és mesélek nektek valamit. Éppen egy nagyon szép német könyvet olvasok, ezt itt. ni, régi már, gyűrött, piszkos, el sem hinnétek,. mi van benne. No hisz majd meghalljátok!” Azzal f >gta a feladatomat és írni kezdett a másik oldalára.

A hárfás József furcsa ember volt. Senki sem tudott róla, vagy előző életéről semmit. Az Újezden lakott és a lakásadó asszonya mondta, hogy bár sokat keres, de egy csomó könyvön, amelyek szerinte semmire sem valók és egynéhány szép kabáton kívül, amelyeket sohasem hord, semmije sincs. Állítólag néhány nappal ezelőtt varratott magának egy fekete frakkot, ugyancsak fekete nadrággal és fehér mellénnyel, isten tudja mire kell neki! A korcsmárosok szívesen látták, mert .ahová betette a lábát, tódult utána a nép; olyan dalokat enekelt nekik, amilyeneket még sohasem hallottak és olyan történetiket mondott, hogy tátva maradt a szájúk. A történeteket — azt állította — mind azokban a német könyvekben olvasta, amelyeket forgatni szokott. Különösek voltak a történetek, olyan életbevalók, és sok hallgatójának az volt az érzése, hogy a történetek hőse maga József. Gyönyörűen tudott mesélni a német könyvekből; de egyszer állítólag elszólta magát, valahogy olyasformán, mintha valamikor ő is írt volna efajta német könyveket. írni min- denesetre kitünően tudott, akárkinek volt rá szüksége, meggyőződhetett róla. Csak kérvényeket nem volt hajlandó írni. Ha valaki effélével fordult hozzá, azt szokta mondani, hogy: „Azok u nagyurak úgysem adnak nektek szívesen semmit; ne alázkod- jatok meg, nem írok”. Egyetlenegy jóismerőse sem volt, később sem tudtam meg róla úgyszólván semmit, még csak a nevét sem; titokzatos maradt az én számomra is. — Gondolataimban mint módfelett érdekes, igen, poetikus lény kapott helyet.

A hárfás József a latin feladaton dolgozott. Én még mindig zavarban az előtte fekvő ,-,Esti lapok” példányaiban lapozgattam, majd fogtam azt a bizonyos német köny vet, amelyből a szomszédoknak akart mesélni- Cime „Herbstblumine” volt, írója

Jean Paul. Annak idején természetesen még nem ismertem ezt a könyvet, nekifogtam hát keresni azokat az érdekfeszítő történeteket, amelyeket az imént József emlegetett. A találrmra felnyitott oldalon ceruzával aláhúzott sorokat találtam: „Miért legyen jobb sorsa a kortársaitól félreismert lángésznek, mint a távoli napoknak? Azokat is csak évszázadokkal később vesszük észre s illesztjük oda az égboltnak arra a helyére, ahol már talán ma éjjel felkeltek; mert túl hosszú ideig tartott, míg fényük elért a földre". Magam sem tudom miért, fogtam a ceruzát és leírtam a címet és az idézetet is.

„Érted kölyök, mit írtál le?” S a hárfás fekete, de már homályosodó, elgyöngült szemével kutatóan nézett végig rajtam. „Nem baj, ha nem érted, megártott azoknak, akik megértették! Itt a feladatod, eredj labdázni!”

Odábblökte a füzetemet, eljátszott néhány akkordot- és kellemetlen, rekedt hangon énekelni kezdett:

Hegyen túl, völgyön túl Büszke urak kertje,

Almát olt egy helyre legény. Piros almát, benne.

Oltja, oltogatja,

S ím észre se vette,

Megkérdi egy barna kislány: Feleségül venne?

Jávorfa levele A tengerbe esett.

Rabok vagyunk édes rózsám, Nősülnöm nem lehet.

„Már megint azt a drótosat húzza!” bödült el az egyik hallgató. — Igen, volt Józsefnek egy-két ilyen

kedvés morva és szlovák nótája, mindig újabbat és újabbat tudott és ezeket énekelte a legszívesebben. Le szoktam írni ezeket a dalokat; egyszer megkérdezte: „Nem szorul ösz- sze a torkod, nem akad el a lélegzeted, ha ezeket hallod? igaz, te még kölyök vagy, nem érted még U ezt!”

Pünkösd volt és a nap mintha tizedmagával sütött volna. Nehéz forróság feküdt a fehér Prágára, szorongatta az embert, felforralta az agyvelőt; a test vért izzadt. A Kis- oldal csöndes, halott, mozdulatlan volt, mintha csak félt volna kilépni a saját ámyékábói, hiszen a legkisebb mozdulattal is fokozná a fojtó meleget. Kevesen jártak az utcán, s ha elvétve akadt is egy-egy járókelő, lustán, lassan mozgott, útjában kihasznált minden tenyérnyi árnyékot, s ha csak egy kis szeüö rez- dült, szomjasan kapkodott levegő után.

De hirtelen kirohannak az emberek a házakból, ingúj jban, sapka nélkül, a mi kedves Kisoldalunk szokása szerint. Az arcokon csodálkozás, ijedtség, félelem. Kérdések röpköditek össze-vissza. Lövöldözést véltek hallani az Óváros felől, többen is hallották, — hirtelen hatalmas, távolságtompította dörej — semmi kétség: az Óvárosban lövöldöznek!

Emberek rohannak menekülve a hídon át. Öregek, fiatalok, fegyveresek, fegyvertelenek, férfiak, nők vad kavarodásban, az arcok fehérek a félelemtől vagy a szenvedélytől: „Testvérek. segítsetek! Ránktámadtak a parancsnokság előtt, a nép közé lőnek, — patakokban folyik a vér!”

^ A „vér” szó mintha mindent tűzbe borított volna. „Micsoda? A mi vérünk?” S a tömeg szenvedélyesebb része rögtön csoportba verődött. A fiákeresek rémülten menekültek, hogy össze ne törjék a kocsijaikat, kövek röpködnek, rakásra hordják a piaci bódélpat és a mindenféle cókmókot, összekötözik, megrögzítik s már áll is az első barikád, utána a második s perceken be: lül a harmadik is; egy óra —forgása alatt minden főbb utca el van torlaszolva.

Újra élénk mozgolódás. Elterjedt a hír, hogy többszáz falusi Bruszka felé tart a prágaiak segítségére. Nagy tömeg indúl a Brusz- kai-kapu felé. A falusiak igyekeznek beljebb kerülni. Megnyílik a kapu, betörtet Prágába vagy kétszázfőnyi fegyveres falusi és a barikádokon keresztül iayekszik a Sarkantyús-utcán lefelé; a zenekar az osztrák himnuszt ját- sza az úton.

A Kisoldali-téren megtorpannak, összetorlódnak. Aztán egy átjáróházon keresztül kiözönlenek a Karmelitautcára, ahol a régi postánál katonaság áll két ágyúval felfegyverkezve. Az ágyúk felmordulnak, néhány ember elesik. De a többi megy előre! Az ágyúkat gyorsan megfordítják és lenn az Újezden a fegyvertár mellett állítják fel újra. Új harc, ágyúdörgés. Sok szomorú, nagyon szomorú jelenet!

Egy-két fiatal diák követte a falusiakat; mindent közelről akartunk látni. Az egyik házból elegánsan öltözött úr lép ki, valahogy ismerősnek tűnt, de a saját szememnek sem tudtam hinni, hogy — a hárfás József lehetne. Gyönyörű új kalap árnyékolta be a simára borotvált, értelmes arcot, fekete frakk, fekete nadrág, fehér mellény, tiszta sárga kesztyűk, tisztára báli öltözet. Kezeiben hatalmas pisztolyok.

Némán és nyugodtan haladt együtt a menettel. Ellenállhatatlan erő vonzott utána. Előre m.ent, a legelső sorba és felállt egy kőrakásra. De alig húzta fel az egyik pisztoly kakasát, megingott. Puskagolyó találta mellbe, a pisztoly a levegőbe lőtt. Estében elkapták, hangosan, csengün megszólalt: „Isten fizesse meg”. Nem a; embereknek, a halálnak szánta.

Bevitték a házba, oda is követtem. Letették a puszta földre és elmentek. Meglátott és odaintett magához.

„A ,,Nap”-korcsmában hagytam nek d emlékül két könyvet”, suttogta,

„tudtam, mi fog történni. De most már menj haza kölyök, ne aggódjon hiába az anyád!”

Séta a Tárban

Minden fővárosnak, s talán minden nagyobb városnak is van valami jellegzetessége. S akaratlanul is ez, az egyik vagy másik városra jellegzetes kép jelenik meg az ember képzeletében, ha az illető városról esik szó. Ki ne gondolna a felfordított asztalra emlékeztető várra, ha Bratislava kerül szóba? Vagy ki tudná elképzelni Moszkvát a Kreml, Budapestet az Országház, vagy éppen Párizst az Eiffel-torony nélkül? Ugyanilyen nehéz lenne elképzelni Prágát a híres vára nélkül.

A prágai vár magasba ívelő karcsú tornyaival méltóságteljesen emelkedik az „Aranyváros” fölé. Jó nagy körzetből, csaknem minden irányból látható. Esti megvilágításban elragadóan szép látvány. A sötét éjszaka képezte fekete háttérből lángoló színben emelkedik ki a sok-sok fényszóró tüzében tündökölve.

Prága számtalan műemléke közül talán éppen a vár a legvonzóbb. — Aligha akadt látogató, aki azt meg ne tekintené. S a Prágát nem ismeri), idegen is könnyen eltalál oda. A prágaiakra jellemző, hogy nagyon szeretik városukat s különösen büszkék történelmi vonatkozású műemlékeikre. Erről az idegen is hamarosan meggyőződhet. Kérdezze csak meg bármely prágai járókelőtől, merre jut el a várba, vagy más nevezetesebb helyre. A válasz általában kimerítő s nem egyszer hosszadalmas szokott lenni. Nem egy esetben megtörtént, hogy az ismeretlen prágai gyalog elkísérte a kérdezőt, közben magyarázva a kérdezett hely, vagy emlékmű történetét Legtöbbször az érdek'ödő nem csupán az utat ismeri meg, hanem a főváros egy részének, talán csak elenyészően kis pontjának történetét is. Kedves élmény ez az idegen (már mint Prágában idegen) számára. A város s ezzel a haza sze- retetének, a nemzeti, történelmi hagyományok megbecsülésének, értékelésének ragyogó megnyilvánulása ez.

A várat naponta rengeteg ember látogatja. Van akit történelmi múltja vonz. A másik felbecsülhetetlen műértéke végett keresi fel. Vagy ki ne lenne kiváncsi a köztársasági elnökünk lakóhelyére? A látogató első pillantása a vár fölé emelkedő árbocra esik. Ha az árbocon lobogó leng, akkor a köztársasági elnök otthon tartózkodik. Amint eltávozik, a zászlót bevonják.

Az emberek persze nem egyformák. Van aki megemlékezik azzal a tudattal, hogy a köztársasági elnök .4hon van. Akadnak azután olyanok is, akiket ez a tudat nem elégít ki- Egy alkalommal olyankor jártam a várban, amikor kirándulók, iskolások, pionírok több csoportja is ott tartózkodott. A vörös kendősök egyik' csoportja odaállt Zápotocky elvtárs ablaka alá és kántálásba kezdett: „Látni szeretnénk Zápotocky elvtársaf!” S néhány perc múlva valóban kinyílt az ablak s ott megjelent Zápotocky elvtárs alakja, aki mosolyogva üdvözölte a kis kiváncsiakat.

A prágai vár már a cseh történelem hajnalán keletkezett. Kozmós krónikás írásában megörökített ősrégi monda a vár alapítását Libusa mitológiai fejedelemnühöz vezeti visz- sza. (A monda szerint Libusa volt a cséh nemzet ősanyja). A tudományos kutatások eddigi eredményei azonban arról tanúskodnak, hogy a hatodik században a szlávok cseh törzsének várerődítése volt és a kilencedik században ennek a törzsnek legfontosabb vára lett. Itt volt a Premysl-dinasz- tiabó! kikerülő uralkodók székhelye. Metód szláv hittérítő itt adta rá a keresztséget Borivoj fejedelemre.

A földhányásokkal megerősített faépületekből készült várban szent Vencel 926-ban építette fel kőből azt a templomot, amelyet szent Vít szentelt fel. Abban az időben ez az épü'et a maga nemében páratlan volt egész Közép-Európában. Itt helyezték el szent Vit holttestét is, s erről nevezték el szent Vít templomának.

A történelem, az évszázadok folyamán váltakozó uralkodók mind-mind építettek valamit a várhoz. 1257-ben II. Otokár a vár alatt várost alapított (Malá Strana), ame'yet szintén várfallal erősített meg. IV. Károly cseh király és a német birodalom császára Prágát az Üj-Várossal szélesítette ki. A városnak a folyó két oldalán elterülő részeit kőhídda! kötötte össze. IV. Károly Prágában alapította meg Közép-E urópa első egyetemeit. Párizs után Prága lett a második legnagyobb európai város. IV. Károly idejében francia mintára, gótikus stílusban a szent Vít templomának átépítését is megkezdték.

A huszita harcok idején és az azt követő évtizedek folyamán a várat elhanyagolták, nem is igen lakták. A tizenötödik század uralkodóit ugyan itt koronázták meg, de ezek nem lakták a várat. Csak a mohácsi csata utáni időszakban indul fellendülésnek, amikor a cseh hivatalok állandó szaporodása megköveteli a vár kibővítését. II. Rudolf idejében aztán ismét a kultúráiét egyik európai központjává vá'ik. Tudósok, művészek lakhelye lett. Ekkor épült a ma is ép állapotban lévő Spanyol- terem és a Galéria.

A harmincéves háború sok kárt okoiott a várban is. Sok értékes műemlék elpusztult, vagy a svédek zsákmánya lett. A Habsburg-uralom idején a prágai vár ismét e'hagyottá vált. Az uralkodók Bécsben laktak,

' Prágába csak a koronázási szertartásra jöttek. A tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben ezek az uralkodók a várat még műértékeik javarészétől is megfosztották. A vár elöregedett, nem törődött vele senki. Erre az időszakra egyesegyedül szent Vít templomának befejezése esik.

1918. október 28-án véget ért a csaknem 400 évig tartó Habsburg- uralom és megalakult az önálló Csehszlovák Köztársaság. A vár ismét az állam fejének, a köztársaság elnökének székhelyévé válik. Nem sokkal ezután megkezdődnek a javítási munkálatok is.

Alig húsz év múlva, 1938-ban, a prágai vár történetében ismét gyászos korszak kezdődik. Bekövetkezik a nyugati nagyhatalmak és a hazai ko'omposaik árulása. 1939. március 15-én a fasiszta csapatok megszállják Csehországot és'az ezt követő napon a prágai várban Hitler jelenlétében ki tják ki a szégyenteljes „Cseh Morva Protektorátust.” A vár megtelik német hivatalokkal és hivatalnokokkal. Itt székel a „birodalmi Protektor” is. A hű cseh hazafiakra hárul a nehéz feladat, hogy a várat és műértékeit megvédjek a megszállók garázdálkodásával szemben.

Amikor 1945. május 5-én Prága felkelt, a déli órákban elsőnek a várra tűzték ki a szövetségesek lobogóját és itt esett el a prágai forradalom egyik első áldozata is. A négy napig tartó harcok idején több ágyúlövedék ütött i'ajta sebet. Május 8-én éjfél előtt aztán a németek végleg kiürítették, sok-sok áldozatot hagyva maguk után. A Szovjet Hadsereg május 9-én a reggeli órákban szabadította fel Prágát s a vár északi kiszögelésén vívta meg utolsó harcát a menekülő németekkel. Május

11-én a csehszlovák kormány is megérkezett a várba s az ismét a Csehszlovák Köztársaság, elnökének, székhelyévé vált.

A prágai vár 1948. június 14-én éli át az eddigi legnagyobb történelmi Változást. A- köztársaság elnökévé Klement Gottwald elvtársat, dolgozó ■ népünk fiát, Csehszlovákia Komihu- . nista Pártjának elnökét választották meg. Az a tény,' hogy Prága ősrégi várában munkásosztályunk fia székéi, a nép hatalmának meggyőző bizonyítéka.

Ettől az időtől kezdve Csehszlovákia Kommunista Pártjának Központi ■ Bizottsága a prágai várban tartja történelmi jelentőségű üléseit. A köz- társasági elnök % Spanyol-teremben bünteti ki a szocializmus élenjáró építőit.

1953. március 14-én halt meg Klement Gottwald elvtárs, A prágai vár március 19-én búcsúzott hazánk elnökétől. Két nappal később a sok történelmet látott Vladislav- teremben Gottwald elvtárs , harcostársát, Zápotocky elvtársat választották meg köztársasági elnökké.'

A legcsekélyebb' túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a prágai vár minden kövéhez, minden talpalatnyi földjéhez egy-egy darab történelem tapad. Királyok, uralkodók égész sora tó, dolgozott, s bizony sokszor csak henyélt itt. Az épületekén és műemlékeken az akkori idők legkiválóbb művészei, festői, szobrászai, építészei dolgoztak. Itt van például Kolozsvári testvérek híres lovasszobra is.. Ezt érzi a látogató is, ahogy a vár vaskos kapuján belép.

A vár sok nehéz időt is étéit, hisz a nemzet megpróbáltatásai elsősorban is itt tükröződtek vissza. 1948 után azonban a vár történelmi termeinek a királyok köntösétől , népsanyargató uralkodók arányától ápo- rodott levegőjét a szabadság friss levegője váltotta fel. Üj lakói a nép odaadó fiai.

Zs. L.