Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1955-03-12 / 10. szám

1655. aa'éMÍus >8.

7

De. T-wsasm mmmm:

Minden gyógyszer lehet méreg

A felszabadulás hazánkban milliós embertömegeket ébresztett új életre, akik a felszabadulás előtt nem éltek emberi életet. Új erűre kapott az egykori letiport, földhöz ragadt, lenyűgözött dolgozó ember és öntudatra ébredt. Ha ez az öntudatra ébredés minden dolgozónál a haza újjáépítésére összpontosulna, vagyis főleg politikai és kulturális téren mutatkozna meg, akkor meglehetnénk elégedve. Sajnos azonban gyakran tapasztaljuk. hogy egyes embereknél túlsúlyba kerül a kapzsiság, a kereset vágya. Ezzel nem akarom azt mondani. hogy helytelen dolognak találom, amikor a szocializmus építésével párhuzamosan emelkednek dolgozóink anyagi kívánságai is. Sőt ellenkezőleg. A kereslet nagy mértékben hajtóereje a többtermelésnek. Persze itt is a helyes mértéket kell tudnunk. Nem megengedhető az, hogy csak a saját jqgainkat tartsuk szem előtt, hogy államunk gondoskodjék mindenről, amire valakinek kedve kerekedik, tekintet nélkül arra, hogy ez összeegyezhetö-e a köz érdekeivel.

A; igények aránytalan, gyors emelkedése zavarokat idézhet elő, nem indokolt, fölösleges és helytelen igények bizonyos körülmények között destruáló jelleget vehetnek fel. Ilyen jelenségeket lehet észlelni a közegészségügy terén. Sokan azt hir szik. hogy az állam csak arra való, hogy minden igényüket teljesítse, anélkül, hogy eleget tegyünk az állammal szemben minden kötelességünknek. Itt a gyógyszerek kérdéséről akarok beszélni. Némelyik beteg azt hiszi, hogy ő saját maga hivatott arra, hogy meghatározza milyen gyógyszert kell használnia, itt meg kell említenem azt is, hogy betegjeink gyakran beugranak annak a buta propagandának, hogy a külföldi gyógyszer feltétlenül jobb mint a hazai. pedig a valóságban sok olyan gyógyszerünk van, amely a legjobb külföldi gyógyszerekkel is felveheti a versenyt, sőt jobbnak, értékesebbnek, hathatósabbnak bizonyult.

Nagyon elterjedt az a szokás is, hogy a beteg csak azért keresi fel az orvost, hogy gyógyszereket írasson elő. Igaz, a betegnek lehetnek bizonyos tapasztalatai és helyes dolog, amikor ezt megemlíti az orvosnak. hogy ez vagy az a gyógyszer neki már többször jó szolgálatot tett. Azonban le kell szögeznünk, hogy egyedül csakis az orvos hivatott arra. hogy meghatározza milyen gyógyszereket használjon a beteg.

7áootocky eh'tára . 1.05? májusában

Brünnben kritizálta azokat, akik minden csekélységgel felkeresik az orvosokat és ezáltal megnehezítik munkájukat. Ugyanakkor rámutatott arra üz egészségtelen jelenségre, ami a gyógyszerek fecsérlése terén mutatkozik. Egyes emberek kimondottan hazárd játékot űznek és tudatos po- »séklást hajtanak végre a gyógyszerekkel. Több mint egy milliárd koronát adunk ki évente gyógyszerekre és az aránylagos gyógyszer fogyasztást illetőleg az első helyet foglaljuk el a világban.

A gyógyszer pazarlás nem jelent csupán nemzetgazdasági kárt. Sokkal fontosabb, következményeiben súlyosabb az a kár, amit a gyógyszer pazarlás a nemzet egészségügy terén jelenthet. Jól tudjuk, hogy nem lényegtelen, hogy el e használjuk az orvosságokat vagy sem. Tudomásul kell vennünk, hogy minden gyógyszer általában bizonyos mérget tartalmaz és ha nem szükséges a gyógyszer egyenesen ártalmas szervezetünkre. Nagyon nehéz feladat jutna annak aki megkisérletezné, hogy kiszámítsa, milyen mérhetetlen károkat idéz elő a gyógyszerek felesleges vagy könnyelmű használata.

Az utolsó években különösen a pe- niciUn és más u. n. antibiotikák használata nagyon az érdeklődés előterébe kerültek. Sokan azt hiszik, hogy a penicilin minden betegségnél használhat. Mi orvosok tudjuk a legjobban, hogy úgy a penicilin, mint a többi antibiotikumok nagy haladást jelentenek a modern gyógykezelésnél. de azt is tudjuk, hogy a nem indokolt alkalmazásuk esetén igen súlyos, sőt tragikus eseményekkel járhatnak. Ebben az esetben erős ellenálló képességgel rendelkező ba- cilusok termelődhetnek ki a szervezetben, amelyeket nehéz megsemmisíteni.

Figyelmeztetnünk kell dolgozóinkat, hogy láz ellen ne használjanak azonnal lázcsillapítót. Különösen a mamák gondolják magukban, hogy a lázas gyermeknél a szulfathiazol tabletták semmi esetre sem árthatnak, amikor a gyermeknek 37,5 a hőmérséklete. Ez tévedés, nem csak azért mert esetleg eltakarja az igazi kórképet az orvos előtt, de egyúttal za- w ja a szervzet önvédelmi működését is. A másik eset amikor a gyógyszerekkel akarjuk kierőszakolni, hogy a beteg egyen, sőt sokat egyen, többet mint az egészséges állapotban. Ezzel nem javítunk a helyzeten, csak ronthatunk a különben is a betegség által lerom'ntt étvágyon.

magyar szabadságharcról

A nagy Szovjetunióhoz fűződő őszinte barátság azt a kötelességet rója ránk, hogy végre leleplezzük azt az évszázados történelemhamisítást, amely nacionalista legendát szőtt a szabadságharc köré, elsikkasztotta belőle az osztályharcot és hamis színben tüntette fel az orosz, cári intervenció kérdését is.

A hivatalos magyar reakciós ideológia az 1849. évi intervenció tényét közel egy évszázadon át állandóan arra igyekezett felhasználni, hogy az orosz népet a magyar nép ellenségének tüntesse fel és elhallgattassa a népek forradalmi megmozdulását, hogy orosz ellenes hangulatot szítva, megakadályozza a népek barátságát, megmérgezze a két nép közötti viszonyt.

Az uralkodó osztály, a német imperializmus csatlósai a magyar nemzet előtt elhallgatták, hogy az orosz nép és magyar nép barátságának régi történeti hagyományai vannak, valamint a többi európai, csehek, szlovákok, lengyelek, ukránok ... viszonyát a forradalmi megmozdulás eseményeivel kapcsolatban.

Elegendő, ha felidézzük az „1848. forradalom éve” című csehszlovák történelmi filmalkotást, mely élő valóságot varázsol elénk, a munkások, parasztok és diákok, a jövő értelmiségének szabadságért való küzdelmét és rámutat arra, hogy a csehszlovák nép milyen közel állt a magyar már-: dúshoz és a világ szabadságra vágyó népe örökre magáévá tette a nagy szabadságharcos, Kossuth nevét.

*

Az 1848-as eseményekre egész Oroszország felfigyelt és egy esztendővel később a beavatkozás két részre szakította Oroszország társadalmát. A feudális uralkodó osztály helyeselte az intervenciót, az orosz nép haladó rétegei azonban, akik a feudalizmus megdöntését és saját népük fel- szabadulását a 48-as eszmék diadalától várták, erélyesen tiltakoztak a beavatkozás ellen.

Magában a hadseregben is igen sokan ellenezték az intervenciót. Ismeretes előttünk a hős Rulikovszkij orosz ezredes, a magyar nép szabadságharcának egyik orosz vértanúja, aki katonáival együtt átállt a magyarokhoz.

A katonákat semmiféle gyűlölet, vagy harag nem vezette a magyarokkal szemben, inkább az osztrákokat gyűlölték, akikben a zsarnokság és elnyomás megtestesítőjét látták. Egyúttal érezték azt is, hogy kik az igazi barátok. Egy orosz kapitány az

egyik közvitézének élményeit mesélte, aki többek között a következőket mondotta: „Hej, a teremburáját, ha az orosz meg a magyar és a szomszédos népek összefognának, de dicső lenne!“

A kárpátaljai kisoroszok is lelkesedtek a szabadság eszméiért és ez meglátszik korabeli népköltészetükön is. Így daloltak:

Az erdőben őrködjenek

Torlaszaik mellett,

Mert a császár a magyarra

Küld fenyítő sereget.

A szabadságharc tragikus leverése után osztoztak a szomorú magyar sorsban és dalaikban bánatosan emlékeztek meg a forradalmi megmozdulás vezéréről:

Üldögélget Kossuth, üldögélget

magas széken,

Bánatát írja meg sokezer nagy

levélben.

Oly szomorú, olyan bús, veszendő az országa.

Kár, Istenem, nagy kár, minden

verbunk hiába!

Az orosz levéltárak irataiból kiderül, hogy Görgei áruló volt, ellensége a forradalomnak, aki reakciós magatartásával hátbatámadta a magyar nép szabadságharcát. Az oroszok véleményét, legtömörebben Herzen foglalta össze tíz évvel a szabadságharc bukása után:

„Amikor Magyarország felkelt Ausztria ellen, már csak a tömjén segítségével lélegzett és , nem lélegzett volna többé, ha nem nyújt segítséget Miklós cár bűnös keze. I. Miklós Ausztriának segítve, éppúgy elárulta Oroszországot, mint ahogy Görgei elárulta Magyarországot, amikor Miklós cárnak segített“.

Ezzel szemben a szabadságharc pozitív oldalához tartozik a forradalmi beállítottságú Bem József, akinek harcászati éleslátását, hősies önfeláldozását maguk az oroszok is elismerték.

Az imperializmus és a pdoletáríor- radalom új korszakában Lenin megemlékezett az 1848-es hadjáratról. 1909 júliusában, amikor az európai burzsoázia tárt karokkal fogadta a szabadság elnyomóját, II. Miklós cárt.

L.'nin illegális újságjában a következik, et írta:

oletárok! Fél évszázaddal ezelőtt Oros2v.'szág, mint megbízható „nemzetközi csendőr” volt hírhedt, önkényuralmunk az első évszázadában sokat tett a különféle reakció támogatására Európában, sőt háborús eszközökkel is segített, elnyomván a forradalmi megmozdulásokat a szomszéd államokban. Elég, ha I. Miklós magyarországi hadjáratára gondolunk, vagy a lengyelek ismételt leverésére, annak megértéséhez, hogy miért utalt ismételten a nemzetközi szocialista proletariátus a 40-es évektől kezdve a cárizmusra, mint a reakció védnökére az egész civilizált világon“.

A költészetben legszebben Pervo- majszkij ukrán költő emlékezett meg a magyar szabadságharcról. Az egyik költeményében v ír Petőfi Sándor forradalmi költő .mláláról:

De ott, hol bő vér öntözött szabadság-magként meddő földet, a réten, friss hullák között még nem találták ott a költőt S a nép se nyugodott bele:

Dalát dalolták s azt hitték,

hogy zord Szibéria tele

hull rá, mert jég-börtönbe vitték.

S hogy ott, hol az ólom s a hó az életet harccá avatják, készül a végső induló a győzelmes világszabadság!

A legvilágosabban azonban Sztálin fejezte ki a szovjet nép érzelmeit száz évvel 1848 után:

„Nekünk nincsenek bűneink Magyarországgal szemben, a cárok Oroszországának voltak. Az orosz cár 1849-ben segített a Habsburg-monarchiának megfojtani a magyar forradalmat. Mi erre emlékezünk. De mi ezért nem vagyunk felelősek, mert mi az utolsó cárt Uraiban, 1920-ban eltávolítottuk és ezzel keresztet vetettünk az elmúlt rendszerre”.

*

A cári birodalom elpusztult, a Habsburg-birodalom darabokra hullott és mind két ország népei új fejlődés felé, új, boldogabb jövő felé haladnak, ma már kart karba öltve a többi békeszeretö népekkel, örök barátság jegyében, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom diadalmas győzelmi lobogója alatt. A két országban, amelyet két zsarnok állított szembe egymással, kivirult a népek barátsága, mely a nemzetek egyenjogúságának lenini-sztálini ideológiája alapján jött létre. Ma már a szovjet nép a békeszeretö országok dolgozóival együtt, egyértelműen vallja: „A magyarok barátja vagyok”! És a szabadságharc szellemében síkra száll a nemzetek békéje és barátsága megvédésének érdekében az új zsarnokokkal, új háború gyújtogatóival szemben.

TALLO

M eglátugatom Aladárékat, mert

**■*■ napokon át nem volt már nyugtom a gyerek és Aladár közötti külső hasonlatosság miatt.

Majdnem a város közepén laknak, gyönyörű, négyemeletes épületben. Kívülről jól ismerem a házat, benne azonban még nem jártam soha. Hiába hívtak számtalanszor.

A keresett ajtószárn alatt az ajtó tárva-nyitva. Még a csengőt se kell igénybe vennem, könnyűszerrel jutok be a lakásba.

— Ez aztán a meglepetés! — kiált fel Aladár. Közben szinte a füléig terpeszkedik a vigyorgás, mintha ezzel a látogatással valamilyen jó tréfát követtem volna el.

A szobában drága diófabútor. Még igy össze-vissza karcolva, porosán is mutatós. A gondozás hiányában el- szintelenedett perzsaszőnyeg felkun- ko. tia sarkait, akár ha semmivé akarna hengeredni szégyenében. Nehézkes testű, de annál ruganyosabb székek vesztegelnek, az asztal mellett. Egyik székről hirtelen fölkapja a szennyes fehérneműt Aladár felesége, hogy engem is ülő helyzetbe szíveskedtethessen. Tessék, helyezzem magam „kényelembe”.

Az áporodott pipafüst úgy terjeng a bútordarabok között, akár a tömjén füstje a könnyelműséggel meg- gyíkok jómód temetésén.

— Szeret kártyázni? — csillan fel az asszony szeme.

— Fenét! — torkolja le barátom durván.

(Illendőségből barátomnak szólítom Aladárt, ha már náluk vagyok.)

Vihar előtti csend nyomakodik az amúgy is erőltetett jóhangulatra. Szinte előre érzem a családi perpatvar villámainak szagát.

Barátom konyakkal kínál.

Éppen egy-egy pohárkára való italkészlete volt csak otthon, a kristályüvegben. (Ravasz fogás ez, mert a vendéggel szembeni tisztesség kevés költséggel kitelik belőle.)

— Bizony csak szegényesen! — így Aladár.

— Csupán miattad! — óvakodik közbe a felesége.

Cinkosan bólintok, feléje, hogy ne- kibáto’ cdjék.

Egyelőre uzonbwi szótlan rendezKOVÄCS

GÁSPÁR

Y/f/f/

getéssel palástolja dühét. Igaz, meglátszik a néma mozdulatain, hogy nem a férjétől tart, hanem inkább rám való tekintettel türtőzteti magát. Vagy talán hangtalanná avasodott benne a fél életen át felgyülemlett gyűlölet.

Unottan igazítja meg az asztalterítőt, odábblöki a hamutartót s lemondóan sóhajt.

Bennem már szerepléselőtti lámpalázban reszket a vigasztaló részvét, amikor tüzetesebben szemügyreve- szem az asszonyt.

Fésületlen, kúszált haja a püffedt szemhéjával incselkedik, miként az álmatlanság a nyugtalan lelkiismerettel. Tekintete sárgásán villog, szinte végigsöpri a szobát. Egy-egy pillanatra rátapad ez az elszánt tekintet a falon függő vérszegény pasztellképekre, majd az egyes bútordarabokra s az egyik üvegszekrényben porosodó ócska csecsebecsékre. Később még rajtam is megakad.

Nem merek az asszony szemébe nézni. Szinte bizonyosra veszem, hogy valamilyen turpisságon töri a fejét. Talán kölcsönért folyamodik hozzám, vagy valamilyen ócskaságot akar majd eladni nekem drága pénzért. Hisz úgy pislogott előbb a szobaberendezés semmitérőbb tárgyaira, mintha máris búcsúzna tőlük.

— Azt mondtad, Aladárkám, hogy szegényesen éldegéltek? — Hidd el, nálam is mindennapos a pénztelenség! — sietek elébevágni az esetleges kunyerálásnak.

Jl/J ég sohasem láttam a csalódást

L"* és a bizalmatlanságot annyiféle színben viaskodni egy emberi arcon, mint e kijelentésem után az asszony arcán.

— Hah, ilyen az élet! Pedig én úri asszony vagyok. Iáthat ia!

— Tát én nem vagyok úri ember?

(Folytatás lapunk előző számából)

— horkan fel Aladár. (Bizonyosan célzásnak vette felesége szavait.)

A magam részéről rájukhagyom, hogy igazi „urak" mindketten, tetőtől-talpig.

Az „úriasszony” nem hagyja abba a siránkozást:

— Már lassan társaságra sem telik! Hetenként ugyan még meglátogatnak a barátnőim néhányszor, s elkártyáz- gatunk. Csak úgy, koronás alapon. De már tegnap is szóvátették a második üveg likőr után, hogy nem elegendő és nem jó a sütemény. Pedig cukrász sütötte. — Vagy ne hívjak barátnőket s egyen meg itthon az unalom? — Juj, micsoda murikat redeztem én valamikor ebben a házban, ha látta volna! Csak úgy folyott a pezsgő. . .

Érzem, hogy ezt a családot semmiféle ékesszólással sem lehetne rábírni a józan, emberhez méltó életmódra. Érdektelenül ' hallgatom tehát tovább. az oktalan panaszt:

— Eleinte még a férjemnek sem tiltottam meg, hogy esténként kávéházba járjon. De most? — Uram, ha tudná, hogy mennyit veszekszünk ezért. És így is: fálrahányt borsó.

Aladár méltatlankodva közbeszólna, de a felesége leinti:

— Hallgass, ismerem a véleményed! Neked is „jogod van”, meri „egyenjogúak vagyunk”. — Tudsz is te bánni egy úri nővel!

A panaszkodó megdöbben, hogy túllőtt a célon, s hirtelen más gondolatok felé kanyarodik a nyelve:

— Mondja uram. nem tudna Aladár S2ámára egy jó üzletet?

— Üzletet?

— Azt' Amin keresni lehet!

— „Fcketézni?”

— Nem vagyunk finnyásak s bennünk megbízhat.

— D p his?pn.

— Ne mentegesse magát, én látok,

amit látok! Jól él, s biztosan nem a fizetéséből.

_ — De abból, beosztva. És Aladár is szép fizetést kap.'. .

— Na jó! Hát mondok egy esetei a férjemmel kapcsolatban, hogy megbízzék benünk.

Erre már Aladár előbbi sérelme is elszunnyad, s ő kezd hozzá az „eset" előadásához. Vele történt, ő agyalta ki a „szenzációs lehetőségeket”, hat ö jobban is tudja.

— Tudod, öregem, közvetlenül a háború után még mindent lehetett. Mozgó italboltot akartam nyitni a fővárosban, Már tőkést is találtam hozzá. Olcsón, ráfizetéssel árultuk volna az italt az utcán.

Hitetlenkedve hümmögök, de barátom nem zavartatja magát:

— Hgt te sem látod be, hogy ez egy igazi amerikai ötlet?

— A ráfizetés?

— Az! Hogy annál nagyobb legyen a haszon. Tudod, megtelepedtünk volna a mozgó italboltunkkal egy- egr nagyvendéglü előtt, amíg az olcsó italunkkal tönkre nem juttatjuk a vendéglőst. Aki pedig nem óhajt tönkremenni, az ilyenkor „lelépést” fizet, hogy odébbálíjunk. . .

Öntelten röhög a saját agyafúrtságán, közben a gyűrött, szennyes inggallér legyezőszerűen simogatja rengő tokáját.

Mikorra udvariasságból én is rászánom magam egy nevetéshez hasonló ajkbiggyesztésre, megérkezik Aladár fia.

Fiatal korához képest olyan gondterhelt és bánatos, mintha valóban elveszítette volna a szüleit. Anyjának kezetcsókol, majd kényszeredetten az apjához simul.

— Énekelj valamit a bácsinak! — bíztatja őt az apja.

A gyerek azonban húzódozik. Látszik a viselkedésén, hogy jéges szakadékok tátonganak közte és a szülök között. Bizalmatlan az apjával szemben, meg retteg is tőle. Ha tudatlanul is, de minden kis mozdulatából kirí a sorsával való elégedetlenség.

— Fáradt vagyok! — sopánkodik gyerekes fontoskodással.

De Aladár csak tovább unszolja:

— Az én apám elvert, vagy képes ■ lett volna kitagadni engem gyerek- I koromban, ha egy szóval is eílenkez- i tem vele.

A kisfiú elszonytyolodik. mint aki kimondhatatlanul szerencsétlennek érzi magát.

Apja a fülébe sugdos, hogy bátorítsa:

— Kapsz pénzt a bácsitól, ha szépen dalolsz!

— Legalább két koronát?

Bíztatom én is, hogy annyit bizonyosan.

— De ugy-e, nem veszitek el tőlem? — puhatolódzik tovább a szülők szándéka felöl.

Megnyugtatják, s felderül az arca.

Már-már próbálgatja a hangját, de mielőtt hozzákezdene az énekléshez, még egy fürkésző pillantást vet rám.

Hirtelen az arcába szökik a vér s lesüti a szemét. Most ismerte fel bennem a falatozóbeli adakozó bácsik egyikét.

1V em tudhatom, hogy milyen tu*■ ’ sakodás ment végbe ebben a gyereklélekben a *szégyenérzet, a megaláztatás és a pénzvágy hirtelen keveredése miatt. Eleinte bizonytalanul dadogm, majd egyre határozottabban fellázadt az apja ellen:

— Nem. énekelek és nem kérek többet senkitől semmit! Ne is bíztassatok!

Aladár fenyegető mozdulatot tesz. A gyerek már ijedten folytatja:

— Verj meg, vagy kergess el, azt se bánom! Jobb is *olna, ha nem én lennék ezentúl a ti fiatok. . .

Kitör belőle a zokogás.

Hamuszínű arccal hallgattunk mindannyian.

— Úri koldusok! — gondolom keserűen, s magukra hagyom Aladárokat.

VÉGE