Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)
1954-07-17 / 56. szám
01IFIÚSÁG jO"< 1 Ví1 i UP 1' V eréb Péter, a kisipari termelőszövetkezet villanyszerelője kimászott a lapos háztetőre, megvárta, amíg gyakorlatlan seg' e utoléri s így szólt hozzá■ — Na, csakhogy itt tartunk. Friss szél fújt. A város zaja visszahullott a -méiybe. esek egy-egy éleseob autókürt hangja tört fel idáig. A nagy. sokemeletes ház bádogtetején keresztül- kesul huzalok himbálóztak: villany- és távbeszélővezetékek, antennák. A segéd — báni szszemü, nem túlságos .n fürge fiú — nagyot fújve ledobta a o-ílyos dróttekercsét. lerakta a szigetelőporceltanokat és leakasztotta válláról e szerszámláda szíját. Ezalatt mestere kiiyönyörködte magát a tájban, te- -szemlét tartott és váratlar/l e következő kijelentést tette: — Ma iszunk, fiam. Az élet úgyis sirffomház. — Nem bírom az italt — mondta a segéd védekezőén. — Nem? Ostobaság. Ha velem jársz, hamar megszokod. Nos, nézz csak körül, mennyi antenna Tele van vele a világ. Tudod-e, hogy legalább egy negyede gazdátlan. Az emberek, fiam, élnek, rádiót vesznek, antennát szereltetnek, hallgatják azt a buta műsort. Azután elköltöznek vagy éppenséggel meghalnak, mert az is megesik, vagy pedig megunják, eladják a k szüléket, de az antennát, nem szereltetik le. Elfelejtik. A s antennát meg itt fújja a szél. A kisegítő hitetlenkedve nézett körül: — Hát ez hogy lehet? — Ügy, hogy ez emberek buHÍTVÍ6Í OlDAl PAPP FERENC: A tető szélére ment. térdre- ereszkedett és lenézett a szédítő mélységbe. Intett segédjének — aki időközben ugyancsak megkóstolta az üveg tartalmát — hogy hozza a tekercset. Levágott ec megfelelő szálat és kipróbálta, leér- - ez ügyfél ablakáig. — Eredj csak, fiam, nézz le a lyukon, nem látod a közelben a gondnok b.juszát? — Nincs itt senki — jelentet te a kisegítő, miután lenézett a feljárón. — Nincs? Nagyon helyes. Munka közben házgondnokot látni: szerencsétlenség. Ezt tanuld meg, fiam. E szavak után Veréb elvágta a legközelebbi antenna levezetőjét és a hosszú drótot ráerősítette. Ere L önben nem kerülhetett sor, mert az ajtón egy feldúlt- arcú. házike bátos férfi rontott be és megtorpant terka toledó- szciyeg közepén. — Bocsánat — szólt remegő hangon, — ismétlem bocsánat, kifulladtam a lépcsőn ... — De hát. mi történt? — kiáltott fel a tanárnő ijedten. — Szedje össze megát, elvtárs. — Igen? — A házikabátos zihálva felkecagott. — Könnyű azt mondani, hogy szedjem ösz- sz.e magam. De képzelje magát a helyzetembe: hallgatom a rádiót és egyszeresek kérem, a vízállásjelentés kellős közepén krakszl... és utána mély csend. Mondhatom, szép kis meglepetés volt. A házikabátos Verébhez fordult, akiben bajának orvosát ismerte fel és hivatkozott a házgondnokra, akitől a szakemberek jelenlétéről értesült. — Kérem, boklog vagyok, hogy segíthetek — jelentette ki Veréb és kisegítője felé vágott a szemével. Az. mivel nem értett semmit és a nálinke is megindult már benne, a dróttekercs után kapott, közben elejtette a szerszámosládát. A fülsiketítő csörömpölésre a tanárnő felsi- koltott, a házikabátos hozzárohant, hogy felfogja, -ha netalán erre kerülne sor. Veréb pedig súgott valamit segédje fülébe, de jobb is, hogy azt nem hallotta senki. Végül összeszedték a szétszóródott szerszámokat, Veréb még néhány oktató szót mondott a rádió kezeléséről és az előre is hálálkodó házikabátos nyomában -kiléptek az ajtón. Egy másodikem Jeti lakásba mentek be — tágas szoba, rengeteg könyv és agglegényhez illő magány-hangulat. Veréb a jelekből megállapította, hogy új ügyfele tanktisztviselő, aztán a sarokasztelkához lépett, amelyen az elnémult rádió állott. Levette a készülék hátlapját, és miközben tanítványának majd kiugrott e szeme a figyelemtől, egymásután kiráncigálta a csöveket. — Igen ... a mikrofonális redukció ... Te' vizionikus eldege- nerálódás... — Hát ez rémes — nyögte a házikabátos. Veréb most tömérdek port fújt ki a kér "ülékből. megjegyezte, hogy dinamikus franckarikáva! is számolni kell, és intett segédjének. — Megnézzük az antennát. Addig semmit sem tehetünk. Magára hagyták a házikabátost bánáti val és felboncolt készülékével. lelkére kötve, hogy ne mozduljon és vigvázzon mindenre. — Na fiam — most tanulj- Az ilyen pasasok teljesen hülyék. Dlyan a oszilv ógiájuk, hogy mindent sifv oek csak szóljon a gép. Remek pasas, a tanárnő hozzá képest semmi. Különben is, ez üzemi mun’ volt, ez pedig ... mondhatni, magánvállalkozás. Ez a mi boldogságunk forrása, fiam. Jó ieovezd meg. A kisegítő fogadkozott, hogy megjegyzi, e! nem felejtené semmi pénzér' Tudja ő, mit ér az idősebbek tapasztalata. — Tapasztalat? — támadt fel Verébben a keserűség. — Hát még he elvihetném a készüléket haza, akkor látná! tapasztalatot. Kétszáz lejjen alul nem úszná meg a pa as. S itt Veréb elkezdte szidni a. házikabátost, a szövetkezetét, az egész viLgot és egyre nagyobb dühre gerjedt — végül már a kisegítő is azon vette észre magát, hogy düh önti el és a káromkodásban csatlakozott mesteréhez, bár nem olyat rutinnal. A tetőn visszakötötték az előbb elvágott antennát s a tanárnő levezetőjét egy másik, frissen elvágott antennára erősítették. A kisegítő, bár állandóan ismételgette magában a mestertől hallott tanításokat, nem értett semmit. \ házikabátos láthatólag nagy kínokat állt ki szétszedett készüléke mellett, talán már nem is remélte, hogy egy darabban látja valaha. Veréb tűnődő megjegyzéséi a tuberkulótikus hangszórógyulladásról csak növelték borúlátását. Amikor minden a helyére került és a készülék megszólait. a házikabátos már nem volt abban a helyzetben, hogy valamit is megtagadjon e mestertől. — Na? Mennyit ér meg önnek? Kérdezte Vetéb szerényen. A házikabátos, mivel a döntést rábízták, s így '»alamennyire a becsülete forgott kockán, jóval többet fizetett, min* amennyit Veréb kérni rperészelt volna, pedig e tekintetben nem korlátozta őt a szerénység. A mester zsebregyűrt a pénzt s közben már az ajtó fe’ lesett, mert valami előerzet — amelyben semmi természetfölötti nem volt — azt súgta neki, hogy hamarosan új ügyfél érkezik. S valóban: az ajtónyílásban felbukkant az őszbajuszú házgondnok és mögötte egy \ frissen borotvált, ke- rekarcú ember, aki valamiért nagyon ingerült lehetett. — Halló — szólt a gondnok — magát keresem, mester. Az igazgató elvtársna is elromlott a rádiója. Hát nem furcsa? — Egyáltalán nem, ez olyan, mint a járvány — mondta Veréb rendreutasítóan s magában arra gondolt: igazgató, ez kell neki. Senki más. — Hogyan történt a do’og? — Csak annyit mondott, hogy kraksz — magyarázta a kerekarcú s mintha valamiben kedvét lelné, már kevésbbé látszott ingerültnek. Valószínűleg a mester jelenléte nyugtatta meg. — Hírek közben? — Nem, zene közben. — Opera? — Szimfonikus. — Hm. Ez utóbbi közlés különösen súlyos lehetett, mert Veréb elko- morodve nézett segédjére. Az oedig bizalomtól sugárzó szemmel viszonozta a pillantását. — Hát... megnézem. De igazán, csak az igazgató elvtárs kedvéért. Én, kérem, szeretek segíteni m’sokon ... Mondhatnám, ez az egyetlen hibám. Ezek a szava’ csodásén hatottak, e kerekarcú ingerült hangulata teljesen eloszlott és már- már túlzásszámba menő bizakodásnak adott helyet. A z elsőemelet* lakásban né- gyen állták körül az elromlott rádiót egv nagvszemí^ asszony és három nagyszemű gyermek. Utóbbiakat a kereker- cú ember határozottan átparancsolta a másik szobába. ,— Hát nem csinálod meg, apu? — nvafogott ez egyik fiú. — Én? Majd a bácsi! — Nyugodtan rámbízhatod, kisöreg — legyintett Veréb, már könyökig a készülékben vájkái- va. — Csak ef-edj, hiába, a gyermekek élete már olyan, hogy nem lehetnek mindenütt jelen. — Belekukkintott a rádióba és elkomolyodva folytatta: Az ön- döntroaketem.1 van baj... és természetesen, cső-antikvárium, rezonanciális konfúzióval. — Még az is? — kiáltotta a kerekarcú. — Sőt. kérem! A kisegítőnek eszébe jutott minden, emit ezen az eseménydús napon tanult, és ezt a következőkben foglalta össze: — Az antennát... nem nézzük meg ? — He! Fejlődik a fiú! — Veréb diadalnv tan fordult a kerekarcúhoz. — Ez az ifjú elvtárs, az én tanítványom, én szakképesítem, ma jött velem e- lőször — mondhatom, kitűnő mestere van. Máris, fején találta a szöget — gyerünk hát a tetőre! — Menjenek csak — bólintott a kerekarcú. — Igazán csak másodpercekbe telt, amig ez igazgató antennáját visszakötotték és a már-már feledésbe merült tanárnő számára egy újabb antennát vágtak el. — Remélem, ez már csak gazdátlan — vélte Veréb. — Bár azt sem bánnám, ha nem... Egyszer hat rádiót javítottam meg így, egyetlen házban, pedig az én igazi szakmám a villany ... Ma persze ilyen nagyban nem lehet, de azért okos ember boldogul... Csak jól meg kell választani a házat. Ahöl munkások laknak, isten őrizz! Ott, ha kihívnak is, mindig belekontár- kodik valaki. Az ilyen házban, csupa intelligens nép, tanárnő, meg igazgat' ... Ez az igazgató, istenemre, remek pasas, a házikabátos hozzá képest semmi’ Már a drót, amit megspóroltunk, az is valami, hát még a pénz! Nem kicsiség egy napra, még he siraiomház is az ,élet. Csak fiam — sötétedett el Veréb arca hirtelen — erről hallgatni kell, különösen ez üzemben egy szót se, mert baj lesz. Tudod, hogy var) ez ... Ha megtudják, mindjárt vége a jó ke-esetnek és még egyéb is lehet... Szóval: síri csend! Én téged úgy tanítalak, mint édes fiamat. Szeretlek. A lelkemet kiteszem érted. Tu^ dód te, hogy van ez ... — Az már igaz, jól tanít — bizonyította a kisegítő. — Én igyekszem is, csak olyan nehéz ... Hogy melyiket kell elvágni, melyiket hová kel! kötni... — Hát hiszen ep>ra még ráérsz. nem hajt e tatár. Most a munka finomabb részét tanuld, ebbe nincs több ilyen mester, mint én. Most is, itt van ez a pasas ... gy beszélgetve, értek le, éppen, amikor az előbb még szétszedett rádió a helyes hajápolásról magyarázott valamit. Ezt Veréb eleinte a tetőn elfogyasztott pálinkának tulajdonította és ezért saját régi jó módszere szerint, többször egymásután megrázna a fejét. A rádió azonban kitartott a hajápolás mellett. —Az ördög vigyen el — motyogta Veréb — istenemre, mintha szólna ... — Szól is, erősítette meg a kerekarcú, kedélyesen, de mégis valami éllel a hangjában. — Ahogy összeraktam és maga visz- kötötte az antennát, azonnal megszólalt. Azt mondta' „Gazdám, csirkefogó van a házban". Azután áttért a helyes hajápolásra. Hát nem furcsa? Mielőtt Veréb felelhetett volna — r.em is nagyon igyekezett felelni — kopogtak és az ajtón egy idős asszony dugta be ősz fejét: — Pataki elvtárs, valami ven a rádiómmal... Mega mégis szakember, igazán megnézhet- né.., — Hogyan történt? kérdezte az igazgató. — Csak annyit mondott, hogy kraksz — magyarázta az asz- szony. — Hírek közben? — Nem, zene közben. — Hm. Az igazgató megvakarta a fejét. — Tizenöt évig voltam rádíó- és villanyszerelő, amig csak igaz- tónak nem tettek, s tudom, hogy honnan fúj e szél... — Hangjából hirtelen kihullt a tréfás íz.jsélesen Verehr > nézett. — Na, mester? Mi lehet azzal a készülékkel? A tanítványa se tudja? A kisegítő, hogy a véleményét kérdezték, boldogan vágta ki: — Az antennát kell megnézni. CJ IFJÚSÁG - a CMS, Szlovákiái < özpontl Bizottságának lapja Maglóién' k hetenként kétszer. Kiadja a Smena . CsISz Szlovákia- Központi Kt/o.• aga „ah. kladóhiva.ala, Bratislava Hra/ska Szerteszti a szerkor ő bizottság Fos/erkrv/tö Szőke lozsef - Szerkesztőség és kiadóhivatal. Bratislava Prazska 9 Telefon 227-17 237-01 — Nvnmia Merkantil nyomdája - Előfizetés egy évre «.-Kés félévre M - W. - Ws Sra „s.ava száma <,9-2,1 n«„ - Hírlap h*,yep engedélyezve ÄL." Kér uleti Postahivatal. Feladó és Irányító postahivatal Bratislava 2. — Irányító szám 1400-1. D—51161 — Látod ? — Látom. 1 V eréb bólintott és megindult lefelé. A kisegítő a holmival utána ballagott. Egy harrha- dikemeleti lakásba r.entek be, ahol Veréb behúzta a lelógó drótot az ablakon és banándugót i szerelt a végére. A lakás gazdája — rokonszenves, tisztes külsejű tanárnő, aki egy teljes hétig naponta tízsze, ostromolta- a szövetkezet t, amig szerelőt küldtek h zá — körülöttük ] forgolódott és láthatólag bámul- j te a mester szakértelmét. — Nehéz munka volt — cső- 1 válta a fejét Veréb, miközben . beállította i kis „Pionír" rádiót. — Egyáltalán nem volt köny- . nyű dől. g, mondhatom. A tanárnő elfog Jöttén köze- i lebb iépei ; — El tudom képzelni, elvtár- j sak ... Es igazán nagyon köszönöm. , ! — Kérem, hiszen mindannyian a szocializmust építjük — felel- t te erre Veréb, mert azt remél- ; te, hogy az elragadtatott tanár- ] nő a felcsendülő zene hatására j más formában — tegyük fel, , pénz formájában — jelét d- i ja háiájána ták, az élet pedig siralomház. Ezért nem szabad komolyan venni ez antennaszerelést — zárta le Veréb az eszmecserét. — Gyerünk hát, dologra. Szélment' , helyet keresett a kémény tövében és kopott, fekete táskájából szalámit, sajtot, kenyeret és egy üveg pálinkát rakott ki. — Gyere egyél. Velem már így var,. Én régen vagyont kerestem. mellettem ’ hetett élni. Ámbár a magan '» most is megkeresem. Az emberek ostobák, neked me;, szerencséd van, hogy mellém osztottak i Van kitől tanulnod, hiszen láthatod. Na gyere, egyél, ne szégyeld magad A kisegítő már sakugyan hajlott arra a hitre, 1 ogy szerencséje ven Két évig építkezésnél dolgozott s ott végülis úgy felgyújtották benne a mesterség utáni vágyat, hogy azt már csak '•.an jíással lehetett eloltani. De a kőműves szakmt nem vonzotta. villanyszerelő akart lenni. Most hát mindé t szeretett volna megtanulni már az első napon. — Na — szusszant Veréb jóllakottén. Nekem elég volt. — Jót húzott ez üvegből és felállt. — Igyál te >s, aztán dologra.
