Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)
1954-12-25 / 101-102. szám
6 BI IFJÚSÁG 1954 december 23. ★ ★ ★ JÓZSEF ATTILA: Bél Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska. Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, Gyermekjátékot, — ó, boldog fogócska! — S rászórni szórva, mindent, ami szép, Dalolna forró láng az égig róla, S kezén fogná mindenki földijét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni. Hisz zuzmarás a város, a berek. . . Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni És rakni, adjon sok-sok meleget. Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy felengednének az emberek! GEORGE IVÉÉRT: Preiss úr világi orten éti jelentőségre emelkedik A „kommunista csirkefogókhoz“ tartozom, akiket sárral dobálnak, s kiknek egyetlen bűne, hogy síkra szállnak a szegényekért és elnyomottakért, értük harcolnak életre- halálra. Csak jól vigyázzanak magukra a nagy javak tulajdonosai; a nép erős karjai a mi oldalunkon vannak, s lassanként a mi oldalunkra állanak a nemzetek legjobb szellemei . . . — ezekkel a szavakkal vallotta magát a német proletariátus ügyéért harcoló, igaz költőnek George Weert, akit Engels is a német proletariátus első és legjelentősebb költőjének tartott Mozgalmas életpályája során kapcsolatba került Marxszal. Engelsszel, s a kor valamennyi jelentősebb forradalmárával és művészével, sőt Marxszal és Engelsszel együtt szerkeszti a Rajnai Újságot és együtt hozták létre az Oj Rajnai Újságot is Itt jelentek meg tárcái, humoros írásai és versei is. Az alábbi karcolatban a mindenkori porosz-német militarizmus háborús szállítójának korai képviselőjét karakirozza ki dickensi humorral. Harciasán, sietős léptekkel fordult be az irodába Preiss úr. Fehér nyak- ravalót viselt. Széles fehér gallérjának hegyes csücskei a fülcimpájáig értek. Remekül állt rajta az ingfodor, a mellény és a frakk. Lábán lakic- cipő fénylett. — Preiss úr biztosan keresztelőre megy — mormolta a levelező. — Semmiesetré sem temetésre, — felelt rá a tanonc. A buzgó nagykereskedő keresztül- ment az irodán. Sokatmondó pillantására Lenz könyvelő felugrott munkája mellől, Ür és szolga csakhamar az irodából nyíló szobába, az üzlet titkos helyiségébe vonult. A beszélgetés megkezdése előtt a könyvelőnek alkalma volt mégegy- szer tetőtől talpig végignézni gazdáján. Preiss úr szemlátomást izgatott volt. A vér az arcába szökött, reszketett. Hasztalan igyekezett a lelkében dúló vihart a legünnepélyesebb higgadtsággal leplezni. — Üljön le, Lenz, — szólt Preiss úr. — Mondhatom magának, rendkívüli időket élünk, az események egymás hegyén-hátán bukdácsolnak, a világtörténelem huszonnégy lóval száguld : . . — Huszonnégy postaiéval... — tódította a könyvelő. Űr és szolgája most egymással szemközt ült. Lenz tubákot szippantott. Preiss úr csípőre tette a kezét és állát leszegte a gallér csücskei közé. — Hallgasson jól ide. Lenz! — Csupa fül vagyok. Preiss úr. — Roppantul fontos levelet kaptam. Olyan levelet, mely korszakot jelent az életemben. Képzelje csak, Lenz ... — Képzelem, Preiss úr. — Képzelje, a tervünk... — A komlóspekuláció ... ? — Fogja be a száját, Lenz! Kíméljen meg hebehurgya közbeszólásaitól, nem vagyok abban a hangulatban, hogy komlón jártassam az eszem. — Túlságosan viharterhesek az idők, a világtörténelem szélsebesen robog — képzelje csak el Lenz. — Képzefem Preiss úr. — Képzelje csak, a srapnellgyártásra vonatkozó szándékunk legfelsőbb helyen a legkedvezőbb fogadtatásra talált. — Ne mondja, Preiss úr! — Kénkövessy Pokolkő tábornok, az ezernegyvenedik hadtest parancsnoka el van tőle ragadtatva. — A nemes Kénkövessy! — Ménkűfalvi Rossznyavalya tábornok a lovasított tevetüzérség parancsnoka agyba-főbe dicsér. — A nagytekintetfl Rossznyavalya: — Báró Lángrakéta tengernagy azonban, aki srappneljeink ára, minősége és szállítási határideje iránt a legbehatóbb érdeklődést látszik tanúsítani, az elragadtatáson és dicséreten kívül gyakorlati értékű figyelemre is méltatta beadványunkat, amennyiben a legutóbbi birodalmi reggelin gondosan kidolgozott előadást tartott róla Ökedvességének. — Ég áldása Lángrakéta tengernagy úrra1 — Nem tévedtem számításomban- Tudtam, hogy a srappneligyárt'ás feltétlenül beüt. Különösen kedvező visszhangot keltett, hogy ezeket a gyilkos szerszámokat, „a népszuverenitás elleni piluláknak” neveztük el, — És hogy rózsaszín papírba csomagoltuk? — Ügy van. Lenz! — Akkor alkalmasint rövidesen szép rendeléseket kapunk, nemde? Szünet állt be. Preiss úr ajka körül szánakozó mosoly játszott. — Magának csakugyan halvány sejtelme nincs, amit voltaképpen el akarok mondani. A könyvelő hegyezte a fülét. — Nem érti, hogy nem annyira srappnellekről van szó. mint a lojális készségről, amivel az államot támogatni óhajtottam? Lem eltátotta a száját ámulatában. — Ő, az idők megváltoztak. Szép jövő küszöbén állunk. A könyvelőnek megállt az esze Annyira hozzászokott már, hogy gazdája mindig az évszázados bajain siránkozik, hogy a szép jövőt illető váratlan jóslat a leghomályosabb rejtvény gyanánt hangzott a fülében, — Igen, felvirradt nekünk a szabadság hajnala. Ébredezik dermedtI ségébői a hon. Megtört a 'zsarnokok ! hatalma, a nép emberei hivatottak rá, hogy a dicsőséges forradalom áldásait az egész nemzetre kiteriesz- szék. A dicsőséges forradalom áldásait? — kérdezte a könyvelő. Csillagokat kezdett látni. Ügylátszik Preiss úr nézetei máról-holnapra a'aposan megváltoztak. — Reszketve néznek le trónjukról a fejedelmek legegyszerűbb polgári alattvalóik soraira. Ott állnak a férfiak, akik megmentik az áVam hajóroncsát, akik a viharzó tengeren át visszavezérlik a biztonságosan ringó révbe. — Lenz könyvelőt elöntötte a verejték; még sohasem zúdult m érdemes gazdája szájából ilyen - virá, gos szóáradat. — Csoda-e hát, Lenz, hogy szemet vetettek rám? Lenz könmielő szippantani akart, de tagjai fölmondták a szolgálatot. — Csoda-e hát. hogy engem is kiragadnak az üzleti élet homályából és képességeimnek megnyitják a teret, amely a Sors könyvében számomra ki volt jelölve? — Ön nagy ember! — mormolta a könyvelő. — Már olajspekulációival is széltében-hosszában ismertté tette magát. Preiss urat kellemetlenül érintette, hogy legünnepélyesebb pillanataiban megint olajra, meg más ilyesmire emlékeztetik. A könyvelő azonban ezt, úgylátszik egyáltalán nem vette észre — Gabonavállalkozásaival is nagy szolgálatot tett a társadalomnak. Preiss úrra ez is úgy hatott, mintha egy vödör hidegvizet öntöttek volna a fejére. — Hátha még azt is tudnák az emberek, hogy ön négyszögölenként. De erre Preiss végképp türelmét vesztette. — Elég ebből, a sprappnell volt n döntő. — kiáltotta. — Biztos forrásból tudom, hogy a fővárosban új kormány alakításával akarnak megbízni. Lenz könyvelő majdhogy gyereket nem szült ijedtében. — E.tcellenciás uram, — dadogta és az orra elhalványodott. Arra a teljesen alaptalan híresztelésre, hogy Preiss úr lesz a miniszterelnök, faragatlan proletárok még aznap este beverték valamennyi ablakát. LOPOTT ÜNNEP U" gyik napról a másikra váltotta fel 4-* a ködös, párás, őszi napot a deres, kemény téli fagy. Az emberekre nézve mindez oly dermesztőén hatott, mint egy meghitt békés családra valami lesújtó hír. Mindenki tudta, hogy ez már a tél Az emberek megdöbbenését pedig az okozta, hogy kevés a fa, vagy sok helyen meg éppen egy szál sincs, s itt a tél. Másnap reggel, december 20-án már fehér hótakaró borította a végtelen síkságot S e hó a szegény emberekre nézve megváltás volt. Mert ha hó van, nem kell félni a hidegtől. Ezt már minden szegény ember tudta. Télen már napszám sem akad. Az uraság ilyenkor nem ad munkát. A kőműveseknél sem lehet hantlógerös- kodni, mert ha befagy, ők is szépen bekötnek. így van aztán, hogy előkerül a gyalogszánka, a vastag kenderkötél s a szegény ember belefogja magát, s elindul barkácsolni a galagonyásba és a kökényesbe Reggel elindul, délre megpakol egy jó- gyalogszánka galagonyát, estig csak hazakecmereg vele. Van aztán már öröm. mert van fa. isteni jó fa. melv úgy ég, mint a zsír, s olyan meleget gerjeszt mint egy kemence. Hát így kezdődött az a tél, mely rámnézve sorsdöntő volt. Apám már számított velem minden munkában kiváltképp a favágásban. — No fiam. vettem neked egy kis baltát. Ez a tied. Többet nem is mondott, fin meg tudtam, hogy ez mit jelent Nekem kell majd azt a fát összevágnom, amit ő gyalogszánkán hazahord Ez meg szép és élvezetes munka volt. mert a vékony galagonyatöviseket úgv aprította a baltám, mint a répavágö a répát Meg aztán örültem is. mert segítek apámnak, s már nem eszem ingyen a kenyeret. A testvéreim is úgy néztek rám. mint valami kisgazdára. Ezt meg duplán ió volt tudni Anyám szemében is megnőtt a tekintélyem. Ekor még csak nyolc éves voltam másodikos elemista, s már úgy éreztem. mintha felnőtt ember lennék és igyekeztem is úgy dolgozni hogy se anyámnak, se apámnak panasza ne legyen rám. Pedig. bizony, ha kicsi is volt a balta, de az én gyönge karomnak egy-két órai emelgetés után nehezebbnek tűnt, mint az apám nagyfejszéje, De panaszkodni mégsem panaszkodtam. Később meg már meg is szoktam ezt a munkát, mert az életben mindent csak meg kell szokni méq a rosszat is. A r' z egyik nap apám korábban jött haza Nem is volt úgy elfáradva, mint máskor — A Pista bácsi szánkája után kötöttem a gyalogszánkám. Az jó ember. Nem olyan, mint a többi gazda Nem fél. hogy megszakad a lovak farka — így apám. Ezzel elhallgatott. Szálonként lerakta a fát, megtisztította a fagyos hótól a szánkát és bement. Én meg kimondhatatlanul örültem hogy apám most ez egyszer nem fáradt el, s úgy láttam, hogy ennek í is örül. Amikor visszajött, láttam, hogy valamit tervez. Nem mertem megkérdezni. hogy mit, mert tudtam, hogy apám az efféléket nem kedveli. Hát így csak tovább aprítottam a fát arra gondolva, hogy hátha velem tervez megint valamit. S ha igen. úgy is megmondja. Ö is hozzálátott a favágáshoz, mert közeledett a karácsony s akkor meg sok fa kell, márpedig karácsonykor fát vágni nem szabad Falun ez volt a szokás, meg még tán sok helyen ma is az. Amikor végeztünk a favágással, azt mondja ; pám: — Holnap nem mégy iskolába. Este anyád elkér a tanítótól. — De már holnap nem is kell menni — mondom én. — Akkor annál "jobb. Erigy be, húzd le a cipőd, s tedd oda szárítani, mert holnap gyössz te is az erdőre. Először azt hittem, hogy viccel velem az apám de amikor másodszor is rámszólt, hogy csak menjek be, elhittem, amit mond és végtelen öröm közepette robogtam be a házba hol tüstént lehúztam a cipóm amit két darab fára a sütő tetejére tettem mert ott szoktuk a cipőt szárítani, ha vizes volt. Anyámnak nem mertem szólni semmit. mert féltem, hogy lebeszéli apát és én meg nagyon vágytam már az erdőre, mit oly titokzatosnak és szépnek hittem. Mert nem tudtam az erdőt nem szépnek elképzelni, ahol oly sok szép madár lakik, mikről nekem esténként apám oly sokat mesélt Ma este is az erdőről meg a lakóiról beszélt és én tudtam öt, hallgatni, mint ma tudok egy jó előadót, vagy szónokot. Emlékszem, ahogy reggel felébredtem. apám már nem volt bent Azt hittem, hogy ő már elment s engem mégis csak becsapott. Életemben ez volt az első csalódásom, amit úgy a szívemre vettem, hogy elhatároztam többet nem hiszek a felnőtteknek még apámnak sem. TJ anem anyám észrevette, hogy már * * felébredtem s azt mondja— Kelj no fel fiam Elmentek a- páddai az erdőbe, karácsonyfáért. — Hát ő még nem ment el? — kérdem tágranyílt szemekkel S kezdtem magamra haragudni az előbbi gondolataimért. — Hát hogy ment von’, csak őtözz fel Izibe És én fel is öltöztem, de olyan ügyesen, mint még addig és azóta sem, soha. Anyám a kis vászontarisznyámba bepakolta az elemózsiát, mit rámbízott. hogy vigyem: — mert kitudja, hogy mikor jösztök haza. Én meg örültem is annak, hogy én viszem a tarisznyát, mert ezzel is könnyítettem apámnak. Igaz örömöm kettős volt. mert karácsonyfáért mentünk. S űg.v hiszem ettől nagyobb öröme egv magamfajta gyerkőcnek nem is igen lehetett Mert karácsonyfáért nálunk csak a felnőttek vagypedlg a kamasz fickók mentek. És én meg egyik sem voltam, úgy éreztem, hogy mind' a kettő vagyok. — No. kész vagy fiam? — kérdi apám. — Már igen. — Akkor mehetünk is — mondja 6. Azzal elindultunk az erdő felé, mely úgy négy kilométerre lehet a falutól. Apám ment elől. én meg szaporán szedtem utána lábam. Élveztem a hó ropogását, melyben valamilyen különöset véltem hinni. Kimondhatatlanul boldognak éreztem magam, 4gy apám után gyalogolva, ki az egpsz úton csak annyit kérdett tőlem: hogy nem fázok-e ? Dehogyis fáztam, ha fáztam volna, sem mondom meg. mert másk' nem vitt volna magával. Pedig ettő1 nem kellett félnem, mert ezután már mindig ez lett az én osztályrészem té- lente. Az erdő ahová tartottunk az ura- ságé volt, jobban mondva, a papoké De nálunk csak úgy mondták, hogy az uraságé. De bántam is én akkor, hogy kié. Én apámmal megyek s így semmi okom a félésre. ]VT em tudom, mennyi ideig tartott, míg beértünk az erdő kellős Közepébe, ahol vagy tíz rettenetes magas karácsonyfa nyúlt a csillagos ég felé. Én el sem bírtam képzelni hogy viszünk majd ebből egyet haza S ezt meg is kérdeztem apámtól, amire ö csak ennyit válaszolt: — Jól — s még hozzátette, hogy a gyalogszánkán. — Dehát ilyen nagy karácsonyfái, hisz ez be sem fér a házba. — Ilyen nem, de kisebb be — így apám. — Hát hol a kisebb? — kérdem én. — Ott fenn, ni — mutatott a fára, melyre még felnézni is irtóztató volt. És én, még most sem tudtam se- hogysem megérteni, hogy lehet ebből a nagy fából kis karácsonyfa. Apám közben mindent elkészített, ami csak szükséges volt a karácsonyfa szerzéséhez. És amikor már úgy gondolta, hogy minden rendben van, azt mondja— Te pedig fiam figyelj jól, s ha valaki jön. húzódj egy fa mögé. Csak légy nyugodt, nemsokára jövök a karácsonyfával. Én ígértem, hogy úgy lesz. Ö pedig eltűnt És most kezdtem csak felfogni hogy voltaképpen mi is az, amire vállalkoztunk És kezdtem félni. Egyrészt. hogy megfognak másrészt meg a sötétségtől, mely oly nehezen borult az erdőre, mint valami szörnyű nag\ bűn az ember lelkére. TÖRÖK ELEMÉI
