Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)

1954-11-27 / 94. szám

Ül 1FIÚS&C

1954. november 27.iötU*t

A HETEN

AZ ENSZ KÖZGYŰLÉSE gyász- ülést tartott Andrej Januárje- vics Vysinszkijnek, a Szovjetunió külügyminisztere első helyettesének a közgyűlés kilencedik ülészszakán résztvevő szovjet küldöttség vezetőjének a Szovjetunió ENSZ mellett működő állandó képviselőjének elhunyta alkalmából. A közgyűlés állva hallgatta meg Van Kleffens elnök bejelentését. Van Kleffei.s a következőket mon- motta: Engedjék meg, hogy újból mélységes megrendülésemet fejezzem ki Vysinszkij úrnak, a Szovjetunió képviselőjének, kollégánknak hirtelen elhunyta alkalmából. Azok, akiknek alkalmuk volt látni és hallani Vy- sinszkijt üléseinken, akiknek alkalmuk volt vele vitatkozni, sohasem felejtik el gyors észjárását, mesteri érvelését, szónoki tehetségét, éleselméjűségét és iróniáját. Mindnyájan tudatában vagyunk annak, hogy a Szovjetunió kiváló államférfiút vesztett. Lerójuk előtte tiszteletünket és részvétünket fejezzük ki családjának, kormányénak és országának. Nem felejtjük el Vysínszkijt, egyik nagytehetségu kollégánkat és meggyászoljuk elhunytét.

A nyugatnémet fiatalok

fülsiketítő füttykoncerttel fogadták Blank nyugatnémet hadügyminiszter-jelöltet Nürn- bergben. A rendőrség többízben gumibotos rohamot intézett a fiatalok ellen.

A KARLSRUHEl szövetségi alkotmánybíróság megkezdte a Német Kommunista Párt elleni terrorper tárgyalását. A bírói eljárást a bonni kormány beadványa alapján indították meg a kommunista párt ellen, Ezt a beadványt Robert Lehr Nyu- gat-Németország volt belügyminisztere Adenauer'utasítására 1951. november 22-én nyújtotta be az alkotmánybírósághoz. Az a tény, hogy a bonni kormány beadványának benyújtásától a terrorper megkezdéséig három esztendő telt el, arról tanúskodik, hogy az A- denauer-klikk kénytelen volt megfelelő „bizonyító anyagot" összehordani koholt vádjainak alátámasztására. A terrorper tárgyalásának kitűzését Dulles amerikai külügyminiszter követelte legutóbbi nyugatnémetor- szágí villámlátogatása során.

A szövetségi alkotmánybíróság 1. számú tanácsának elnöke, dr. Wintrich kedden délelőtt 10 órakor nyitotta meg a kommunista párt elleni per tárgyalását. Az alkotmánybíróság székháza előtt és a folyosókon géppísztolyos rendőrök helyezkedtek el. Az épületbe csak szigorú igazoltatással lehetett bejutni.

A Német Kommunista Párt elnökségének megidézett tagjai nem jelentek meg a keddi tárgyaláson. A bonni kormányt nyolctagú „szakértői" csoport képviselte, élén von Lex „lovaggal", a nyugatnémet belügyminisztérium államtitkárával, Hitler volt bajorországi csatlósával.

Dr. Kául, a kommunista párt egyik jogi képviselője felolvasta Max Reimannak, a Német Kommunista Párt elnökének írásbeli nyilatkozatát. Az Aden- auer-kormány békeellenes politikája, katasztrófával fenyegeti Németországot és a német népet — hangoztatta a nyilatkozat. A tanácselnök e mondat elhangzása után a bonni kormány képviselőjének indítványára megtiltotta Max Reimann nyilatkozatának további ismertetését. Dr. Kául ezután megbízója, a Német Kommunista Párt nevében elfogultsági kifogást emelt dr. Wintrich, a bíróság elnöke ellen. Kául hangsúlyozta dr. Wintricht 1940-ben, a hitleri Németország kormánya főállamügyésszé nevezte ki.

A bíróság hosszas tanácskozás után elvetette a kommunista párt jogi képviselőjének indítványát.

Egyes jelentések szerint A- denauer a szakszervezeti mozgalmat és a Szociáldemokrata Pártot is perbe akarja fogni.

A bonni csodavíz

A kopasz Adenauer a „dollár csodavíz“-hez nyúl — hogy mi lett az emniMnény, mindenki

ráismer.

JOHN P. HUGHES

Mister Eden küldetése

A nyugati hatalmak részéről, csak Éden szólalt fel a berlini konferencián. Mégpedig a németországi „szabad választásokkal” kapcsolatosan emelkedett szóhoz. Angliát valószínűleg azért szemelték k.i erre a szerepre, mivel a „parlamentarizmus hazája”.

Ez valóban így is van. De Anglia egyúttal a két párt- rendszer országa is. Anglia az az ország, ahol a feudális nemesség és a burzsoázia meghitt egyetértésben a munkásosztály és a dolgozók ellen megy. Az arisztokrácia főleg a felsőházban, a burzsoázia pedig az alsóházban székel.

A felsőház tagjait nem válasszák. Az arisztokráciának nincsen szüksége arra, hogy az uralmát a nép „megerősítse". Amióta a burzsoázia és a nemesség a IS. század vége felé megegyezett, a felsőházban semmi se változott.

A felsőház az öröklött és a frissen szült nemesség birodalma. A mostani felsőházban 3 királyi herceg ül, két megyés püspök, 20 herceg, 25 márki, 144 gróf, 92 nemes, 24 püspök, 500 báró, 9 lord életfogytiglan, 16 skót és 11 ír lord, közöttük kiskorúak is. Nemcsak, hogy kidolgozzák a törvényeket, hanem rendszeresen javítják az alsóház törvényjavaslatait.

A felsőháznak jogában áll az alsóház javaslatait visszavetni és ezáltal a törvény érvényessége egy évvel meghosszabbodik.

Az acélipar államosításáról szóló törvényjavaslat, melyet a labour party hozott — annakidején azért bukott meg, mert a felsőház élt a jogával -*• és nem fogadta el.

A főrendi ház már három tagja jelenlétében határozatképes. Ez annyit jelent, hogyha az arisztokrácia három képviselője összeül, akkor máris törvényt és határozatokat hozhatnak vagy elvethetnek.

A felsőház elnöke, a lordkan cellar, a kormány tagja. Ezenkívül még a legmagasabb bírói hatalmat is képviseli és a belügyminisztériummal együtt az igazságszolgáltatásban osztozkodik.

A főrendiház ezenkívül Anglia egyúttal a polgári rendtartás

és a büntetőtörvényszék legmagasabb itélőszéke is.

Tehát, ha valaki Anglia legfelső bíróságán akar elhelyezkedni, annak nem is kell jogásznak lenni, hanem elég — mint a középkorban, — "őt leltétel, hogy a feudális nemességhez tartozó legyen.

Ezzel ellentétben sokan viszont azt mondhatnák: Anglia alsóháza a népet képviseli. Milyen is tulajdonképpen az angol jog az alsóházra vonatkozólag.

Elsősorban az a különbség, hogy az alsóház tagjait választják.

Angliában a választásoknál a többségjog és nem az arányjog a döntő- A választókörök csak egy embert választhatnak,. Ha valaki a szavazó körzetben a legtöbb szavazatot éri el, akkor meg van választva. A más jelöltekre leadott szavazatok egyenesen kárba vesznek. Megemlítjük, hogy az angol szavazó körzetek egész különböző nagyságúak.

Például Bermondsay városa 41.735 választójával egy képviselőt választ, míg Baltersea 82.675 választójával szintén csak egy képviselőt kap. Ilymodon biztosították, hogy az a párt, amelyre a legtöbb szavazat esik, ne hozza be a képviselőházba a legtöbb képviselőt. Ellenkezőleg gyakran előfordul, egy valóságos népmozgalom szavazatai egyetlenegy képviselőt ér el.

Ha valakit jelölnek, akkor annak legalább 150 font kaucióra van szüksége. Ez az összeg elvész, ha a jelölt nem éri el a leadott szavazatok 12.5 százaié, kát.

Ez a 150 font még csak a „kis” kiadásokhoz tartozik, A választási körzetek propaganda és egyéb kiadása 25,000 fontot

is kitesznek.

Ez egy olyan összen melyet a néppártok — elsősorban a Kommunista Párt, mely a dolgozók garasaiból fedezi a kiadásokat — nehezen tart lépést.

Az urak tehát gondoskodtak róla, hogy a „demokráciájuk” ne legyen megzavarva.

Mivel az alsóház képviselőinek i,mellékesen" még más foglalkozásuk is van, többnyire a koncernek igazgatói, tulajdonképpen nem a választókat, hanem a részvénytársaságaikat képviselik, ezek pedig megvesztegetéssel és demagóg ígéretekkel jutották mandátumukhoz.

És az angol választó? Egyáltalában nem áll módjában akaratát érvényesíteni. Hogyha egy választási körzetben csak egy párt lép fel. akkor nem is tűzik ki a választást.

A képviselőháznak mint a „nép képviselőjének" egészen egyértelmű feladata van. Az alsóházban uralkodnak a koncernek, a főrendiházban az arisztokrácia,

Így néz ki a „demokrácia”, a hatalmasok kezében vannak a jogok és a nép segédlete nélkül is egymagukban szépen megvannak.

Mister Eden a külügyminiszterek berlini konferenciáján Németország számára „szabad választásokat” kért — és rögtön kéznél is volt a saját választási rendszere. Nem tételezzük fel, hogy Németországban olyan ember akadna, aki azt szeretné, hogy olyan ké%wi$előházuk legyen, mint Angliának.

Természetesen csakis a junkerek, a monopolisták és az amerikai protektorok kívánnának ilyen képviselőházat.

Mendes-France washingtoni „sikerei“

Szombat esté egy fellengős közlemény kiadásával véget ért a francia miniszterelnök négynapos washingtoni látogatása. A kommüniké szerint Duless és Mendes-France a „béke és a szabadság“ nemes céljai szolgálatába állította szorgalmas tárgyalásait, amelyeket a végén egy fél nappal meg kellett hosszabbítani. Az amerikai sajtó áradozva ír arról a „kiváló“ francia államférfidról, aki nemrég ha nem is vörös, de rózsaszínű mumus volt a Pentagon és McCarthy szemében. A francia rádió pedig „kielégítő eredményekről” beszél, s igyekszik a külföldi „diadalúttal” eloszlatni a belföldi nyugtalanságot.

A washingtoni tárgyalások három fő téma körül forogtak: Németország, Észak-Afrika és Vietnam.

Az aknaszedő és a bomba

avagy „nesze semmi, fogd meg jói“

Az afrikai banánhéj

Ami a német újrafelfegyver- zést illeti, Mendes-France megígérte az amerikai kormányférfiaknak, hogy hamarosan „házhoz szállítja“ a kárhozatos párizsi szerződések ratifikálását, amelyet a két hatalom — a hivatalos közlemény szerint — a Szovjetunióval folytatandó tárgyalások nélkülözhetetlen előfeltételének tart.

Nos, a francia népnek nem ez a véleménye. „Mit gondoljon 07 ember az olyjm aknaszedőről — Írja a l’Humanlté — aki azt mondja: Itt van egy bomba, amely levegőbe röpítheti az egész városrészt. Bízzátok csak rám, majd én ártalmatlanná teszem, de előbb meggyujtom a gyutacsot!” Ilyen aknaszedőnek bizonyult a francia miniszter- elnök is. A franciák azonban nem dőlnek be az ilyen átlátszó hitegetésnek, nem hiszik el. hogy az általános leszereléshez a német újrafelfegyver- Zésen át vezet az út. Szándékosan irtuk a „franciák“, mert a nemzet elsöprő többségéről Van szó, nem egyes pártokról, osztályokról, vagy rétegekről. Hallgassuk csak meg pl. az agg J. Paul-Bopcour nyilatkozatát: ,,É- letembőj tizenöt esztendőt töltöttem Genfben az első világháború után, s legjobb tudásom szerint küzdöttem a kollektiv biztonságért. Résztvet- tem kitartással minden erőfeszítésekben, amelyek arra irányultak, hogy Németország megmaradjon abban a lefegy- vc-rzett állapotban, ahová a ver- sailles-i szerződés helyezte. Láttam, hogy minden hiába volt, s meg vagyok győződve róla: a katonai hiúságtól fűtött és rendkívüli gazdasági életrevalósággal megáldott Németországot nem fogják tudni megakadályozni abban, hogy hamarosan ne az övé legyen Nyu- gat-Európa legerősebb hadserege“. Az egyébként kormány- párti Combat vezércikke rámutat az „erő-helyzet alapján” folytatandó tárgyalások ígérgetésének kétszínűségére: „Ha Németországot újra felfegyverezzük, mielőtt bármilyen tárgyalást folytatnánk Kelettel, ez azt jelenti, hogy lényegében minden megegyezési lehetőséget eleve kizárunk a nemet egység tekintetében“.

Ilyen körülmények közt érthető, hogy a párizsi egyezmények ellen vívott harc lángjai már-már olyan magasra csapnak, mint annak a dicsőséges és győzelmes csatának a tüzei, amely a nyáron hamuvá égette az „európai védelmi közösség” papirrongyait. Csak néhány kis hírről emlékezünk itt meg, hisz’ egy rövid cikk keretében még említeni sem lehet a népi ellenállás változatos megnyilvánulásait. Csak Seine-etrOise megyében néhány nap leforgása alatt 68 küldöttség kereste fel a rpegye képviselőit, s 50 nép- gyűlést tartottak a német új- rafelfegyverzés ellen. Egy kis savoyai hegyközség 153 családja közül 150 tagja aláírta a tiltakozó ívet. Vaucluse megye törvényhatóságai bizottságának valamennyi tagja (11 radikális, 5 szocialista, 4 „független”, 1 gaulleista, 1 kommunista) egyhangúan állást foglalt a párizsi egyezmények ellen. Az elkövetkező napokban és hetekben, november 21. és december 12. közt, 60 megyében .lesz békekongresszus.

A múlt hét folyamán a francia sajtó azonban egyáltalán nem a miniszterelnök amerikai „diadalútjának“ szentelte a legtöbb hírt és kommentárt. A vezércikkek nagyrésze a riasztó északafrikai helyzetet elemezte. A polgári lapok a leghevesebb kifakadásokkal illették a kairói kormányt, amely megengedi, hogy a tuniszi és algíri „terroristákat” onnan bíztassa a rádió. A lapok azt sem hallgatták el, hogy ezt Nasszerék csak azért merik megtenni, mert Washington támogatását élvezik. A sajtó kifejezte ama reményét, hogy most majd ezt is „elintézi” Mendes-France Amerikában.

Nos, ebből sem lett semmi. Az amerikai fővárosban folytatott tárgyalásokról szóló sajtó- közlemény egyszerűen csak arA „rothadó”

Hasonlóan kudarcot vallott Mendes-France, a harmadik é- gető problémával. Kénytelen volt beadni a derekát ezen a területen is, s meg kellett ígérnie, hogy támogatni fogja azt a délvietnami Dien-kormányt, amelyet a józanabb francia pol-, gári körök is bábkormánynak tartanak, de amely megnyerte az igazán nem kényes amerikaiak tetszését. így hát Vietnamban is tovább fog „rothadni a helyzet”, hogy a francia polgári sajtó kedvenc szóhasználatával éljünk. Talán túlzás rothadásról beszélni ?

Oh, nem! íme bizonyság: a

ról beszél, hogy Washington majd „alaposan tanulmányozza“ a kérdést. Nesze semmi, fogd meg jól! Ezzel „szegény“ Mendes-France igazán nem fogja tudni leszerelni a belső ellenzéket, amely — úgy látszik — Afrikában véli felfedezni azt a banánhéjat, amelyen számítása szerint a kormány elcsúszhat. Ez természetesen csak a jobboldali ellenzékre vonatkozik. A baloldal ugyanis tudja, hogy nem ezért folyik a vér Tunisz után most már Algírban is, mert a külföldi „izgatók szabadon garázdálkodhatnak“, hanem azért, mert Észak-Afrika népei megélégelték a francia imperialisták örökös ígérgetéseit, halogató taktizálását és a folyton emlegetett, de soha valóra nem váló „reformok” mézesmadzagját.

Dél-Vietnam

Le Monde írja, hogy „nagyon is az a benyomásunk, hogy a genfi értekezlet óta és a ma- nílai paktum aláírása ellenére, a Nyugat teljesen elveszítette a kezdeményezést a világ eme részén“. Az amerikai United Press „súlyos politikai válságról” tudósít, a Neu Zürcher Zeitung legrégibb és legtekintélyesebb távolkeleti szakértője, Walter Bosshard, pedig a délvietnami kormány „népszerűtlenségéről” ír, s elmondja, hogy a falvakban a baodajista hatóságok tehetetlenül szemlélik az „északi” eszmék térhódítását ...

Persze, lehet, hogy igaza van a Reuternek: a francia miniszterelnök Washingtonban megnyerte a „népszerűség csatáját“. Egy azonban bizonyos: egyetlen fontos kérdésben sem tudott olyan eredményt elérni, amely megfelelne a francia nemzet érdekeinek, de oly sem, amely megerősítené egyre gyengülő állásait. Az Esprit című baloldali katolikus folyóirat novemberi száma helyesen állapítja meg: „Az elmúlt évek tapasztalatai bebizonyították, hogy nem lehet baloldali politikát folytatni a dolgozók nélkül.. . Előrelátható, hogy Mendes- France a néptömegek támogatása és a hagyományos jobboldal vezető egyéniségeinek közreműködése nélkül előbb vagy utóbb kénytelen lesz levonulni a porondról“. Az amerikai sajtó hozsannái, a csinnadrattázzó rádió és televízió nem tudja elködösíteni azt a kétségtelen tényt, hogy a francia miniszterelnök elveszítette a francia vámon, amit az amerikai réven nyert.

A „Süddeutsche Zeitung" 1954. július 19-i számában borzalmas részleteket közöl a francia tartományi urak terrorjáról.

„Goumierekre” van szükségünk — jelentette ki Latour generális, a tuniszi francia tartományi hadsereg parancsnoka. A szárnysegéde aztán alaposabban megmagyarázta, hogy mik azok a goumierok: „a goum- nak adunk egy kést, egy kis lisztet és néhány datolyát. Három nap múlva jön és hoz égi/ fejet. A goumierok minden megölt ellenség fejéért fejpénzt kapnak."

Ilyen barbár eszközökkel már évszázadok óta rabszolgaságban tartják az északafrikai országokat, hogy a francia imperialisták alaposabban kizsákmányolhassák az országot.

A francia tartományi gazdaságot ma már nem a banda, hanem az amerikai monopöltlhce használja ki.

A második világháború folyamán az amerikai hadtestek felhasználták az Észak-Afrikában a franciák által felépített támaszpontokat. Weygand fasisztabarát kormánya szerződésileg biztosította a Wall-streetnek, hogy Észak-Afrikában megvesse a lábát. A „hideg háború” folyamán 1950-ben a francia imperialisták az amerikai uraságok- nak adták át a támaszpontjaikat.

Az északamerikaiak felháborodása egyre nőtt, érthető is volt, olvassuk el az Egyesült Államok jelentéseit a „felszabadítókról". 1951 szeptemberében például ezt olvashattuk;

„Északafrika forró homokjában hatalmas repiilötámaszpon- tok keletkeznek, ahonnan az amerikai bombázók Nyugat- Európát és a Szovjetunió jelentékeny részét bombázhatják. — Ezek a támaszpontok az amerikai adófizetők egy félmilliójába kerülnek és lehetővé teszik az ellenőrzést a Földközi tenger légkörében."

Ma amerikai atombombákat állítottak fel Észak-Afrikában. A kikötőben és a repülőtereken amerikai zászló lengedez - egyelőre még a nemzeti színek

mellett. A parancsnok, a tisztek, a felelős technikai személyzet mind amerikai és a francia helyettes csak az amolyan ösz- szeícötötiszt szerepét tölti be. A yankek, egyenruhában, civilben, mint kereskedők és segéderők elárasztják egész Észak- Afrikát.

Az amerikai lapok „afrikai Kaliforniáról írnak" — a mai kincskeresőket pedig Rockefeller Standard Oil, Society Nord Africain du Plomb, Aluminium Limited és más trösztöknek neveznek; az ő aranyuk a földolaj, az ón és mindenek felett az atombombák készítése szempontjából annyira fontos urán- Nem csoda, hogy a Wallstreet annyira megerőlteti magát és az egész területet gazdasági és politikai szempontból is birtokolni akarja és a francia konkurenst természetesen a háttérbe szorítani.

Washington most legújabban újabb trükhöz folyamodik, hogy még jobban elnyomja az elnyomott népek szabadság utáni törekvését. Egyre több olyan kalandort küld ki, akiket mint „felszabadítókat" támogat.

Ilyen szemszögből figyeljük a tuniszi események fejlődését is.

Természetesen a 72 évig tartó súlyos harcok árán elért tuniszi kormány a nép sikerét jelenti. A népet Franciaország haladó- szellemű erői is támogatják. Az Egyesült Államok se fejtenek ki ilyen irányban ellenállást, ez arra mutat, hogy e mögött bizonyos szándékok rejlenek. Ezeknek az uraknak az a szándékuk, hogy a „fejletlen” .országokat dollárokkal „segítse", vagypedig felkeléseket rendezzen és aztán yanke módra „csendet és rendet" teremtsenek.

A tuniszi és a tartományi népek óhaját legjobban Mohamed Ennafaa, a tuniszi Kommunista Párt vezetője fejezte ki: „A tuniszi nép tuniszi nemzetgyűlést akar és azt egyenes, titkos és általános választással akarja elérni. Olyan kormányt akar, amely ennek a nemzetgyűlésnek tartozik felelősséggel, és Tunisz érdekeit képviseli.

Népünk már nem akar rabszolgahad lenni!"

MARGOL WINTER:

A veszélyes „felszabadítók“