Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)

1954-11-20 / 92. szám

1954. november 20. 01 IFJÚSÁG 5 Hús-e a hal ? 25 sportoló Még a nemsportolók és a sport iránt nemigen érdeklődök számára is nagy örömet szerez a „25 sportoló elmondja“ című könyv olvasása. A könyv főleg szép képekkel és karika­túrákkal illusztrált riportokat tartal­maz, amelyek a legkiválóbb magyar sportolók sikerhez vezető útját, mun­káját és magánéletét mutatják be. A riportok fényt vetnek arra, hogy mi a titka a magyar sport páratlan si­kersorozatának, jól elszórakoztatnak, sok értékes tapasztalatot nyújtanak és sok érdekes eseményt mesélnek el. Vegyünk csak sorra néhányat. Az első riport Csillag István tollá­ból való, címe: „Két jó barát“. A ri­porter ügyes kézzel a kispesti rétek­re vezeti az olvasót, s mint két gyer­mekkori jóbarátot mutatja be Pus­kást és Bozsikot, a két világhírű lab­darúgót. Már 12—15 éves korukban nagy volt a tekintélyük a többi gye­rek előtt. S innét a kispesti rétekről magunk előtt látjuk egész pályafutá­sukat, s megértjük a nagy diadalok­hoz erőt adó mély és őszinte haza­szeretetüket. A labdarúgással kapcsolatban igen tanulságos cikket találunk a könyv­ben Mándi Gyulától, melynek címe: „A magyar labdarúgás sikerének tit­ka” és még egy riportot Hidegkúti Nándorról, a kiváló középcsatárról. A labdarúgás után az úszósport következik a kötetben. Az úszással három riport és egy tudományos cikk foglalkozik. A riportok közül Peterdi Pál: „Egy világcsúcs történe­te” című riportja a legtanulságosabb. Arról szól, hogy hogyan lett a szán­elmondja . . . ni valóan sovány Xumpek Györgyből világcsücstartó. Szegény, vézna kisfiú edzeni kezd. Asztalosinas, reggel ko­rán fél hatkor kénytelen úszni, mert nyolckor már kemény munka vár rá. Szívósan kitart, új stílust, a delfint alkalmazza és megdönti a világcsú­csot. De az idáig vezető út igen ne­héz volt, nehezebb, mint a főiskola padjaiba vezető út. Vető József: „A kalapács hatvan méteren túl repül“ című kitűnő ri­portja igen sokat mond. Rámutat ar­ra, hogy Magyarországon milyen nagy gondot fordítanak a tehetséges falu­si fiatalok fejlődésére. Csermák szin­te csak „véletlenül” lett sportoló. Tapolca kisközség. Vájjon kinek jut itt eszébe sportolni? Csermák mint néző ment ki a pályára, a sportkör tartotta itt az edzését, s a sportkört alapító orvos beszólította Csermákot, hogy próbáljon ő is valamit. Csermák szót fogadott. Először súlylökéssel, majd diszkoszvetéssel próbálkozott. Alig négyhetes edzés után kerületi bajnok lett a diszkoszvetésben. Ed­zője tanácsot kért, hogy tovább ne­velhesse. Ekkor terelték Csermák fi­gyelmét a kalapácsvetésre. Német Imre világcsúcstartó hosszú levélben ismertette vele a kalapácsvetés csín- ját-bínját. Csermák nekilátott a szor­galmas edzésnek. Még nem dicseked­hetett jó eredmények amikor 1951-ben az a szerencse érte, hogy a híres tatabányai edzőtáborba küld­ték. Itt túldobta az 50 métert, majd az 53-at is. így került ki a helsinki olimpiára. Az olimpián nem ő volt az esélyes, inkább csak azért vitték ki, hogy tanuljon. S nagy meglepetésre, 60 méter 34 cm-es dobásával meg­nyerte az olimpiai bajnokságot és új világcsúcsot ért el. Szorgalmas mun­ka, kitartó és szívós edzés volt az út, amely ide vezette az egyszerű falusi kovács fiát. A többi riport is igen érdekes írás. Kiváló magyar sportolók életével, küz­delmeivel és sikereivel ismerkedhe­tünk meg. Ilyenek a Eöldesi Ödönről, Kovács Józsefről, Keleti Ágnesről, Kovács Pálról, Benedek Aladárról, Takács Károlyról és még másokról szóló riportok. Az említetteken kívül riportokat találunk a könyvben a nagy sportlé­tesítmények építőiről is és dr. Mező Ferenctől egy igen érdekes cikket. BARTHA TIBOR „Hej halászok, halászok Mit fogott a hálótok”. Előttem a térkép, ujjam kutatva végigfut tarka színein s megmered egy ponton; Trebon. Körülötte barna minden s benne apró kék pontok. Csalónak hiszem a térkép készítőit. Csupa hegy s tó. Csodálkozva csóvá­lom a fejemet s a jegyzeteimbe te­kintek. „Itt, a síkbasimuló dombok közt, Trebon környékén több mint 2.700 halastó terül el. Az egész vidék mocsaras, erdős”. Jól emlékszem. A száguldó autó­buszban vetettem papírra ezt a né­hány szót. Hajnal volt. A város még ködbe bújva fásultan aludt. Semmit sem mutatott magából. A köd tejfe­hérre sűrűsödött a keskeny utcákban A soffőrünk mellett egy gumiruhás fiatal ült. Halász. Ö mutatta az utat. Halászni indultunk .. . Furcsa vidék. Ilyenen még sohase jártam. Nem a táj. Az is különös, mert több a tó, mint a száraz. Nem a nádas, mert ilyet is eleget láttam. Hanem az emberek. Az ember, mint­ha a tengerparton járna. Mindenhol rideg, mogorva halászok. Alig moso­lyognak, mintha az álmos hináros vízből bújtak volna elő, ide az or­szágúira. Néhány kemény parancsszó hang­zik, megindulnak. Neki a ködbevesző tónak. A gumiruhás alakokat csakha­mar elnyeli a semmi. Várunk. Vala­honnan egy bundás piktor is előke­rült. Néhányszor küröltáncolta a fes­tőállványt. Mókás ugrándozása magá- ravonta a figyelmet. Inkább fázós táncművésznek néztük, mint festő­nek. Közelebb mentem, A vászon még üresen ásított. Figyelni kezdtem az érdekes figurát. Gondolom ő is ész­revett. Szakszerűen pislogott a tó felé, abba az irányba ahonnan a napot várta. Mintha a színeket akarta volna ellesni a természettől, pedig fenét. Mint a figyelő macska félrehajtott fejjel úgy tett, mintha a tó és az ég felé nézne. Közben ravaszul rám pis­logott. Láttam tetszik neki, hogy fi­gyelem. Hogy legalább én figyeltem fel rá. Hiszen a halászok elnéztek fölötte. Jegyzet nem volt a kezem­ben. De ugylátszik finom volt a szag­lása. Finomabb, mint a festéshez szükséges látása. Megszagolta, hogy újságíró vagyok. Nem tudom mit akart, mert lám így is írók róla. Ha­nem hogy folytassam . . . Amint így ravaszul figyeltük egy­mást s mindketten a tó felé pislog­tunk a nap lassan kibújt ködfüggö­nye mögül, a színek egymást hajszol­va táncra keltek a tó tükrén. A köd kékké világosult, a tó zölddé üdült, s az ég mint szűzi kedves lány elpi­rult. Az ecset táncolni kezdett s bar­na színeket dörzsölt a fehér vászon­ra, a sötét foltok hideg köveknek tetszettek. Még néhány mozdulat, ra­vasz pislantás az égre és felém s kész már az ég rózsaszín függönye is. Most már bátran, kajánul ránevet­tem. Mintha mondanám: „Ismerlek, ismerlek óh „mester“. Elárult kéz­jegyed. Ügyes vagy, de inkább keres­kedő, mint festő". A levegő nyirkos és hideg, csak o halászok izzadnak, mi- reszketünk. Mert ez a halászat nem nyugdíjasok­nak való szeszély,, időtöltés. Kerpény, nehéz mesterség. Azelőtt itt nagyon megválogatták a halászokat. Csak a legerősebb, legmagasabb, legszívósabb férfiak tartnattak rá számot. A css- nevész embert, még hálőfoltózónak se vették fel, s rangot csak a leg­magasabbak kaptak. Mert rangot kap­tak itt eddig a halászok, mint a had­seregben a katonák. Talán még a régi cseh királyok rendelték így. Azt mondják, hogy a tavakat még a XVI. XVII. században létesítették. Abban az időben arany volt itt minden hal. Ezt nem úgy gondolom, hogy arany­halakat tenyésztettek, hanem hogy innen a halat külföldre vitték s ott csengő aranyra váltották. Az arany természetesen a királyi kincstárba vándorolt. Később a tavak kicsúsztak a királyok kezéből. Osztrák földes­urakéi lettek. A halászat meg lassan az évszázadok folyamán főfoglalko­zássá vált itt a környéken. Mesterség lett, s a haltenyésztés tudomány. Ma iskolában, halásziskolában ta­nulják ezt a mesterséget. Mert ilyen is van itt. Akárcsak a tengeri orszá­gokban. Erről beszél egy szőke ha­lásztanuló miközben gumiruháját igaz­gatja. Nem lehet több 16 évesnél. Arca lányos, mozgása fürge, kék sze­me mosolygó. Gyorsan szívja a ciga­rettát, sietni kell. Kezdődik a munka neheze. A háló­kat, karókat már kikészítették, fel­sorakoztak hosszú botokkal a halász- tanulók s cammogva a hináros vízben, nekivágtak a tónak. Lassan lépked­nek, mert vízben sietni nem lehet. Maguk előtt bottal tapogatják a ta­lajt. Hosszú rajvonalba fejlődtek. Ke­mény parancsszó fut végig a soron: „Előre!” A fiatal halászok megindul­tak, előre a mély felé. Most még nem húznak hálót, maguk előtt paskolva, botjaikkal verve a vizet hajtják, te­relik á halakat egy rakásra. A tó nyugodt tükre megborzong, a halak sűrű rajokban bukdácsolnak a sekély vízben. A tó másik feléről ezernyi sirály röppen fel, s rikácsolva, zsák­mányra éhesen, zsákmányukat féltve a halászok fölött keringtek. Nehéz, esetlen dereglye mozdul el a parttól. Viszik a hálót, hogy elke­rítsék vele a visszasurraní próbáló halak útját. Aztán a huzóháló lép munkába, két végét csónakhoz erő­sítve vastag kötélen huzza, vonja mintegy negyven halász. Hóóó-rukk! — hangzik a ködben. Nehéz a háló. A kör egyre szűkül. A munka egy­re lázasabb, egyre gyorsabb. A halak bambán nekiütődnek a partnak. Nincs menekülés. Mindenhol hálók, minden­hol ember. A kör bezárult. A vizet ugyan már leeresztették a tóról, de itt, ahol zárul a háló még mély a víz. Igaz csak néhány pillana­tig. A fürge fiatal halászok sásköte­geket szórnak a vízbe. Arra gerendá­kat fektetnek s rá vastag deszkából padlót raknak. Kész is már a tóba nyúló félsziget. Kezdődik a halak kimerítése. A deszkapadlóra hatalmas tányéros mér­leget állítanak. Ezen mérik a halat. A padló köré vízzel telt kádakat he­lyeznek. Ezekbe rakják az apróbb, vagy a különlegesen nagy halakat. A merítőhálók' fürgén merülnek a halak alá. Belőlük a mérlegbe, onnan a ko­sarakba kerülnek s a zsákmánnyal telt kosarak egy furcsa elevátorra, amely az útonálló teherautókhoz viszi a halat. Most már a mogorva, rideg ember­nek látszó vezető is mosolyog. Jól számítottak. Egy húzás, 150 mázsa hal. Szép példányok, 3—4 kilósak. Egy év „termése“. Szép eredmény. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy itt a halakat nem etetik. Ilyenkor ősszel, amikor leengedik a tóról a vizet, műtrágyával megtrágyázzák a tó fenekét. Ebből élnek, ettől híznak jövőre aztán a halak. Lassan verőfényes nappal lett. A halászok befejezték a munkát, nekik ilyenkor már vége a munkanapnak. Csak másnap hajnalban kezdenek is­mét. A vezető cigarettára gyújt a kunyhóban. Gondolom jó lenne most ’egy kis halpaprütós, jő erős, fűszeres paprikás, olyan, hogy csak apró kor­tyokban nyelhetné az ember. De ez itt nem szokás. Itt a jó, omlós, puha kirántott hal a kedves. Mosolyogva ecsetelik ízét, idézik zamatját. Szinte a szánkban érezzük. — Jobb az minden húsnál. Mert hús a hal is, a legjobb hús — mond­ja egy pipázó halász, s hogy látja hitetlen tekintetünket, meghív ebédre. Kóstoltam isteni ízét az itteni hal­nak. Gondoltam, lehetne ilyet nálunk' is, Csallóközben és máshol is csinál­ni. Gondoltam falumra is, a szép, rendezett földekre, rétekre, szőlőkre. Lenne ott is hely a halnak s a ha­lastónak. Csak hát azzal nálunk még nem próbálkoztak. Nem mintha az itteni emberek, ügyesebbek, szorgal­masabbak lennének. A nép mindenhol ügyes, szorgalmas. Csak hát egy falu egymagában a maga erejéből mégsem tudhat mindent, mégsem érhet fel egy országgal, egy ország népének a tudásával. Hanem, ha majd tanul mindenki a másiktól, egy falu a töb­bitől, akkor abban a faluban is jobban megy majd minden. Gazdagabb lesz itt is, ott is a nép, erősebb az or­szág, ez a drága kincsesbánya. (Folytatás következik) elfelejtette, hogy nem csoboghat, hi­szen egészen kiszáradt. Az az érzése: nem a jól ismert er­dőben van. Ez egészen más, ismeret­len hely, nem a régi úrbéres erdő; abban minden fát, minden bokrot is­mert. Soha semmitől sem félt — most valami ismeretien szörnyűségtől ret­teg, amit elképzelni sem tud. Félel­mében kitapogatta egy fa törzsét és szorosan hozzásimult. Még ha mozdu­latlan is. de fa, valóságos, közönséges és most oly kedves tölgy. Lélekzetét is visszafojtja. Mintha léptek neszét hallaná. Gyors,, csöndes léptekét. Lelapul a fa mögé, egész idáig nyúlnak egy hatalmas fe­nyő szétterpeszkedő ágai. És most már valóban tisztán kivehetően fel­ismeri a lépéseket. És a gyors lég­zést. Ám nem emberi lépések neszét hallja, sem szarvas dobogását, vad­disznó sem csörtet. . . nem olyan do- baj ez, amelyet már valaha hallott volna! Lépések, igaz, sok-sok lépés, de egyszerrehangzó... és az, ami most minden felöl feléje árad. törtet, zúdul, oly rettenetesen vinnyog, nyö­szörög, mintha ezer elátkozott ember jajveszékelne a koromsötét levegőben. Miska megfeszült idegzettel várja az ismeretlen vadállatot, vagy kisérte- tet. Lelapul, ugrásra készen, védem magát. Az erdő erőteljesebben felzúg, a Még jó messze volt a Strmy vrch alatt terülő erdőtől, amikor az erős illat csaknem megütötte. Fenyő, ka- kukfű, kapor, kender- és gomba illa­ta, minden illata mezőnek, rétnek és erdőnek sűrűn áradt felé és szinte befonta érzékeit és elkábította gon­dolatvilágát. Megállóit. Az erdő körü­lötte néma mozdulatlanságba meredt. Sötétszürke felhő ijesztő mélyre süly- lyedt, nincs az égen semmi fény. — Rettenetes, nyomasztó nyugalom. A szokatlan, kísérteties csendben a ré­mülettől megdermedve áll a gyermek. Majdnem egész gyerekségét erdőben élte le, kicsiny korától jár a havasra, legelőkre és tudja, hogy az erdő so­hasem hangtalan. Akkor sem. ha már a madarak és férgek nagy része el­aludt. A természet tengersok apró és nagy teremtménye közül mindig akad olyan, amely estére éled meg, sipog, sivít, jajong. kúszik, vagy ha mást nem tesz, hát piheg, de hallhatóan. Ez a szörnyű, rideg némaság, amely ebben a pillanatban ráfeküdt az er­dőre, borzalmasnak tűnt a gyermek előtt; a megriadt állatok visszafojtott lélekzetét érzi abban. Miska nyitott szájjal lélekzik, szemével igyekszik átfúrni az áthatolhatatlan sötétséget, felfogni valami hangot akármilyen hangot, csak hang legyen, amely el­árulná, hogy van itt még más élő­lény is. A patakot sem hallja, félelmében (regényrészlet). Miska abban a pillanatban állott meg az erdő alatt, amikor a hold fel­hők mögé bújt. Gyorsan lélekzik, hi­szen csaknem axz egész úton futott. Várja a holdat, az erdő lámpását. — Szíve dobogását hallja és hallja az erdőt. Az erdőnek sajátos különös, figyelmetkeltő hangja van, amely épp- ÚP’i izgalomba hoz, mint illatos le­heleté. Mindez behízelegve, kedves­kedve árad Miska tizenötéves leikébe, álmaiba, furcsa szövevényes ismeret­len vágyaiba. Szíve erősen dobog. Mikor rövid időre ismét kiáradt a hold fénye, futva nekivág a Strmy vrch felé ve­zető ösvénynek. Ismeri jól a helyet, ahová szülei a fát rejtik. Éjjel kell a fát haza cipelni, inert félnek az állami erdők kerülőjétől. vinnyogás nyűgössé és szörnyű suho­gássá változik. Reszketés fut keresz­tül az erdőn. Minden fűszál, a legki­sebb is remeg. Sötét mélységekbe, forró pára tódul. A másik oldalról viszont hűvös hullám kezdi' kegyet­len ostromát a rétek felöl. Hirtelen jajgatni, recsegni kezdenek a szá­zados faóriások az orkán kemény csa­pásaitól. Most vakító fény, villám fe­hér fénye világítja meg a legközeleb­bi fákat egész a csúcsokig; az ösvényt is és rajta egy embert kutyájával, amint előre hajolva küzd a kegyetlen széllel. Miska megkönnyebbülten fel- lélekzik és elébe siet a jövevénynek. — Hogy kerülsz ide? — csodálko­zik Greese Pavel, amikor a fiú a sötétben felfedte kilétét. Orditaniok kell, hogy egymás szavát megért­sék. A.;fák úgy csapkodnak ágaikkal, mintha elröpülni készülnének. Miska felvidulva lépeget Grecso nyomában. Eszébe se jut letérni a fáért. Grecso Karachov felé siet az ösvényen. Rövid út a legelőn keresz­tül és az új épület mellett már sza­ladnak, ám így is bőrig áztak a zu­hogó zivatarban. Mikus erdész a tornácon állott. — Vendéget hozok! kiáltott rá Grecso és behúzta magával Miskát a szobába. A kutya az erdésszel kint maradt. A szoba irodahelyiség, de lakószoba is két személy' részére, mert két ve­tett katonaágy áll benne. A bádog- tetőn dobol az eső és sokkal hango­sabban suhog, mint lent a faluban. Grecso petróleumlámpát gyújtott és az asztalra helyezte. Tetőtől talpig át kell öltöznie. Az átkozott ruhada­rabok szortyogva cuppognak a pad­lón, amikor levetve odaveti azokat. Miska fogvacogva, dideregve áll, míg Grecso neki is át nem nyújt egy meleg nadrágot és egy trikóinget. — Cipőt nem adhatok, hanem húz­zad fel ezt itt. A harisnya jó meleg és egészen új. Grecso kolbászt és kenyeret vesz elő a szekrényből, közben petróleum- főzön hársfateát melegít. A lámpa körül apró legyecskék röpködnek, nekiütődnek a lámpaüvegnek és bó­dultán hullanak ' a viaszosvászonnal bevont asztalra. — Egyél! — kínálja Miskát. — A fád már úgyis alaposan elázott. Miska összerezzent, nagyobb korty teával leforrázta a nyelvét. (Folytatás következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents