Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)

1954-10-16 / 82. szám

1954 október 16.

UI IFJÚSÁG

5

Járnák, Htéiyéti

Részlet Jóséi Horák „Tárnák mélyén“ címfi regényéből

Ipari lóL.uontjainkSan lázas lüktetéssel folyik a munka, koho nk vagonszámra öntik az ércet, szorgos munkáskezek fürge ujjai között formálódnak a kész gyártmányok.

Ipari termelésünktől függ dolgozóink jóléte. Termelésünk alapfeltétele a nyersanyag, a szén és az érc. Van-e fontosabb munkaszakasz, mint ezeknek a nyersanyagoknak a kitermelése?

Bizony nincsen. Tudjuk ezt mindnyájan és tudja ezt ifjúságunk is. Folyik a toborzás az ifjak körében. A békéért folyó nagy küzdelemben százával állnak csatasorba az új bányászifjak. Sorakoznak a vájárok, kérges tenyerű öreg bányászok viharvert zászlai alá. Felelősségteljes munka vár rájuk. Mert ez a munka nem könnyű. Bátorságot, testi erőt, erős, egészséges szervezetet kíván. A vájár lenn a tárnák mélyén nehéz küzdelmet vív a természettel, mert a föld alatt rejlő kincset csak nehéz munka árán lehet megszerezni. A korszerű technika legújabb vívmányai ugyan megkönnyítik a fejtési munkálatokat, a bányaművelés azonban még így is férfias elszántságot, ügyességet, kitartást, fejlett izmokat igényel.

Erről a munkáról, a vájárok, segédvájárok, csillecsatlósok munkájáról ír Horák, A tárnák mélyén című bányászregény szerzője. Méghozzá színesen, szemléltetően ír. Ismeri a bányát, ismeri a bányászok küzdelmes életét, örömét, búját-baját. Mert ebből is, abból is, akad bőven. Szép hivatás a vájárság, nem az elszánt, ha- láltmegvető ejtőernyősök, pilóták vakmer' bátorság:kívánja meg, hanem a bátor kitartás, emyedetlen szorgalom férfias erényeit. Kemény férfiakat. Mert harc folyik odalenn a tárnák mélyén is. Mégpedig kemény harc. Harc a békéért, a jólétért, a szebb jövőért. Ebben a harcban bányásziíjainkra nagy feladat hárul. Ha elolvassátok majd Horák könyvét, meglátjátok e harc fontosságát. A következő sor kban Horák könyvének egyik lefordított részletét közöljük. Ezt a néhány sort a regény magyar fordításából ragadtuk ki. Horák könyve ugyanis „A tárnák mélyén” címmel Maros József fordításában a Csehszlovákiai M agyar Könyvkiadó kiadásában a közeljövőben magyar nyelven is megjelenik.

A felső oldaltáróban még fúrtak A sziklán gyenge kopogás szűrődött át, amely időközönkint az óra ketyegésére emlékeztetett. Semmiben sem hasonlított ahhoz a pokoli dübörgéshez, amely olyankor remegteti meg a tárót, amikor teljes erővel dolgozik a fúrógép.

Amint azonban Chrenko vagy kettőt lépett, egyszerre valami feldübörgött. Mintha valami megremegett, megingott volna, szinte elállította a lélekzetet. Mintha ^alami meleg hullám csapott volna el mellettük, oda és vissza. A láng fellobbant, majd hirtelen kialudt. Utána az maradt, ami a bányában mindig marad: sötétség és csend.

A bányászok sem jutottak azonnal szóhoz. Mindannyian tudták, hogy valami baj történt és most valamennyien próbálgatták megfejteni a kérdést, mi is történhetett. De semmi sem mozdult. Csak csend vou és sötétség mindenütt.

— Világosságot — dörmögte bosszúsan Vince.

A felügyelő ekkor már lángralobban- totta az öngyújtóját.

Amikor már mind a három lámpa világított, körültekintettek. Itt azonban minden úgy maradt, ahogy ezelőtt volt. Semmi sem változott. Csák enyhe nyoma maradt annak, ami egy pillanattal ezelőtt lejátszódott.

— Azok ott fenn abbahagyták a fúrást. Felugróm hozzájuk, — mondta Chrenko és sietve elindult. — Valami lezuhant, — fűzte hozzá.

— Még hozzá alaposan, hiszen csaknem elállt a lélekzetünk, még a lámpákat is eloltotta, — toldotta meg Sztan- csok.

A felügyelő hosszú léptekkel sietett a gurító felé. Csakhamar eltűnt benne. Elhalt a zörej is, amint a létrán kúszott. A férfiak egy pillanatig álltak, majd valamennyien munkához láttak. Senki sem szóit, látszólag semmivel sem törődtek, de mindnyájan feszült, lázas izgalommal várakoztak. Lehet, hogy egy újabb rengés következik. Kezük gépiesen mozgott. A felső táróban még mindig csend volt. Nem dolgoztak. A vájárok gondolatai oda összpontosultak.

— Talán befejezték a fúrást és most töltik a lyukakat, — suttogta Sztan- csok, amikor a csend már hosszú ideig tartott.

— Lehet. Majd meglátjuk.

Nyomban utána felkattogott a fúrógép.

Mindketten fellélekeztek.

Ha dolgoznak, semmi sem történt. Az akna felé sem történhetett semmi, hiszen a levegő áramlik. Biztosan a másik oldalon történt valami.

30

Mégsem a másik oldalon történt a dolog. Éppen ezen az oldalon esett meg a baj.

Odafenn ismét abbahagyták a fúrást. Babják és Sztancsok éppen csakhogy

betöltötték az utolsó robbantólyukat, amikor berontott Chrenko felügyelő.

— A krombergi gurító beomlott.

A vájárok arcán semmiféle különösebb meglepetés nem látszott. Mintha várták volna a hírt. Ilyen dolog gyakran előfordul. A krombergi gurító is megérett a beomlásra. Régi gurító, öreg ácsolat, mindenürmét folyott belé a víz. Már régen azon gondolkodtak, hogy az egészet betemetik meddővel és úgy hagyják. Amikor azonban a Jó- zsef-ér bőségesebbnek mutatkozott, eltértek az eredeti tervtől és a gurító feletti régi szellőztető kürtöt is kezdték megnyitni, amelyet az öregek még aknának használtak. Az aknát szellőz- tetőnek és vészkijáratnak is használhatták. A gurító javítását már meg kellett volna kezdeni, de az újabb események miatt elhalasztották a dolgot. így hát különösebben senki sem csodálkozott, hogy a gurító beomlott. Beomlott, hát beomlott, majd helyrehozzák. Már nehezebb dolgokat is megoldottak.

Igen ám.

A felügyelő még maradt, nyilván valami aggasztotta.

— Tudtul adtam a külszínre, de rögtön oda kell mennünk.

Babják már le.yinteni akart a kezével, hogy ráér a dolog, van most fontosabb tennivalójuk is, amikor hirtelen megtorpant. Tudatossá vált benne az, amit a felügyelő arca is visszatükrözött.

Sztancsok komoran elkáromkodta magát.

— Az aknában dolgozott Kríger és Kánya.

Egy pillanatig valamennyien dermed- ten álltak. Mintha mindnyájan azt várták volna, hogy a másik szólaljon meg. Elsőnek Chrenko tért magához.

— Töltöttetek már?

— Igen, — válaszolt Sztancsok.

— Azok ott fenn még nem. Átugrom a másik oldalra. Ha már töltöttek, robbantsatok. Fel kell mennünk, legalább körülnéznünk, még a segítség megérkezik. Készüljetek el.

A felügyelő elrohant.

A gurítóból zörej hallattszott. Babjak fölött gyülekezett a műszak.

— Jöhettek! — kiáltotta az egyik vajár.

— Láttátok? — kérdezte Vince, maga után húzva a fúrógépet. Sztancsok a vágatban maradt. Robbantani fog.

— Nem voltunk ott, a felügyelő lehajtott >ennünket, mert hogy robbantani fogtok. Mi nem robbantunk.

A másik oldalról is eltávoztak. A gurítóban lobogtak a lángocskák és elvesztek a tárnában.

A vájárok többsége a tárnában oda igyekezett, ahol a krombergi gurító a tárnába torkollott. Azt hitték, hogy ott látnak valamit. De semmit sem láthattak, csak több víz folyt ki belőle és a víz zavaros volt. Tehát a tárna feletti régi vágatba omlott le.

A keszeg Ivanics késznek mutatkozott alulról felmászni a gurítóba.

— Ne bolondulj Nácó, nincs semmi értelme.

— Valami bajod történhet.

— Gyerünk vissza. Itt úgysem leszünk okosabbak. Mihelyst robbantottak, felülről kell hozzáférkőznünk. Vájjon ők ketten tudják-e, hogy el vannak vágva a külvilágtól? — jegyezte meg Vince és elindult vissza a garathoz.

Szavai felrázták a többieket.

Szótlanul visszafordultak.

Sztancsok éppen jött le a gurítóban. Mögötte Chrenko és a többiek a túloldalról. Hallgattak. Csak itt-ott esett egy-egy csendes megjegyzés. Sztan- csok egy szót sem szólt. Lenézett a földre és hallgatódzott. Végtelenül hosszúnak tűnt az idő. A másodpercek mintha órákká nőttek volna.

Végül valami olyan zaj hallatszott, ami a gyerekek bodzapuskájának pukkanására hasonlított. Sztancsok első robbantása volt ez. A sziklák letompították a robbanásokat és a tárnában csak gyenge pukkanás hallatszott. Sztancsok hangosan számolt. A robbantásokat hol külön-külön lehetett hallani, hol kettő vagy három egymásba torlódott. Egybefolytak, vagy cyors egymásutánban következtek. A vájár finom füle azonban, amely már nap mint nap hozzászokott a robbantások követéséhez, pontosan megkülönböztette az egyes lövéseket. Sztancsok számolt. Amikor az utolsó robbanás is elhangzott, felemelte fejét.

— Valamennyi robbant? — szakította meg a csendet Chrenko.

Sztancsok csak fejével intett, mert éppen megkezdődött az új lövéssdfozat a túloldalon. A robbantások élénkebben hallatszottak ugyan, de távolról sem teljes erejükben. Amikor elhangzottak, a vájárok mozgolódni kezdtek. Egy pillanatig egyik túlkiabálta a másikat, azután Ivanics bemászott a gurítóba. A- mikor visszajött, a vájárok lesték, mit is fog mondani.

— Átjutunk. Füst az van, de átjuthatunk.

— Egyikötök ittmarád, megvárja az ü„;mvezetőt és a bizottságot, mi többiek megyünk.

Egymás után tűntek el a gurítóban. Most könnyebben haladtak felfelé. Csak karbidlámpájuk volt. A negyedik hágcsófán már érezték a füst nehéz szagát. Minél magasabbra jutottak, annál sűrűbb volt a füst. Szótlanul elhaladtak az oldalvágatok mellett. A tizenkettedik létrán már javult a helyzet. A vájárok krákogtak és köpködtek. Nehezen lélekeztek, de senki sem állt meg. Fürgén kúsztak a létrákon.

Végre elérték Ivanics vágatát. Itt már nem volt szabályos táró. Sem a homlokfal, sem az oldalfalak nem látszottak, csak egy szétdúlt lyuk volt az egész, ahol a mennyezetben is, oldalfalakban is robbantottak. Alul hatalmas szikladarabok hevertek, mit a vájárok megj.úrogattak. A gurítóban, amely a garattól egészen idáig ért, elszállításra váró érchalom tornyosult.

Óvatosan átmásztak a sziklatömbökön, azután eltűntek a szűk összekötő tárnában, elértek az új gurítóhoz és

azon feljutottak a felső szintre. Ezután a tárnában haladtak tovább a krombergi gurítóhoz, amely n a magasabb szint régi tárnáihoz jártak fel, ahová a beomlott akna is torkollott, amelyet Kríger és Kánya szabadított fel. Minél jobban megközelítették a baj színhelyét, annál jobban érezhető volt a nyirkos szag, a fülledtebb levegő, a leomlott kőzet áporodott bűze. Lábuk alatt előbb csak nyirkosodon a talaj, majd a nyirkosság sárrá alakult. A vizes falak csillogtak. Helyenként lábuk alatt tócsákban állt a víz, melytől «rozsdásodtak azok a vágányok, melyek még abból az időből maradtak vissza, amikor még erre szállították az ércet. Mindenfelől csöpögött a víz. Az aknát már meglehetősen felszabadíthatták, mert tisztán érezhető volt a kívülről beáramló friss levegő.

Megálltak.

Valahol előttük víz folydogált...

Tisztán hallották a csobogását.

— Óvatosan! — dörmögte Chrenko és miután előbb vizet öntött a lámpába, elindult.

Előttük sötét nyílás tátongott. Látható volt a létra talpa. A vájárok fellélekeztek. A hágcsófa áll. Chrenko mintha csak olvasta volna -gondolataikat.

— Ez itt áll, de feljebb leomlott minden.

A vájárok hallgattak Valamennyien elképzeltek, milyen kép tárul szemük elé.

Végre megérkeztek.

— Vigyáznunk kell, mert a létra csak itt-ott támaszkodik a falhoz. Felül szabadon lóg és mozog, mintha élne.

— Várjatok! — szólalt meg Ivanics, — én vagyok a legkönnyebb, majd körülnézek.

Eltűnt a. gárdozat magasságában, motoszkált, meg-megállt, előrevilágított, majd ismét óvatosan kúszott a létrán. A férfiak nézegettek az ácsolat hasadékain, de nem sokat láthatták. Hallgatagon álltak, várták, mi hírt hoz Ivanics.

Hirtelen robaj rázta meg a tárnát. Valami ropogott, recsegett.

Majd megint csönd lett* A víz csobogása ismét felhallatszott.

— Sistergés istennyila, még mindig potyog, mormogta Sztancsok.

— Ivanics! — harsogott Chrenko a tárnába.

Onnét azonban senki sem válaszolt.

— Nácó! — kiáltották többen. Arcukon kiütközött a feszültség.

— Hú! — huhogott végül is a gurító omladékaiban.

— Mondom éppen, tán csak nem nyomta ott? — szólt Chrenko. Hangjából kiérződött, mennyire megköny- nyebbült.

Még egy kis ideig csend volt, majd zörej hallatszott és nyomban rá két láb jelent meg. Ivanics tért vissza.

— No, mi a véleménye? — kérdezte Chrenko.

— Nem is olyan borzasztó, de keserves munka lesz, míg lehozzuk őket. Legalább tíz méter zsaluzás kell majd. Eridj csak, Vince, nézz körül, rád vár ez a munka.

Vince szótlanul bemászott a gurítóba.

Óvatosan mászott, minduntalan megvilágította a helyet maga körül, vizs- gálgatta, tart-e a létra.

— A harmadikon vigyázz, Vince, az lóg! — kiáltotta utána Ivanics.

Valóban lógott. Oldalával kissé kifordulva. agvetlen kapcson lógott. Vince lassan, elővigyázatosan kúszott. A létra fölötti híd is elferdült. Óvatosan még egy létrán felkúsizott. Ismét különös hideg vette körül. Egyszerre ü- rességet érzett. A víz pont a kalapjára csöpögött. Itt már szét volt dúlva minden: a létrák is, meg az ácsolat falai is. Magasabbra már nem lehetett menni. Jobbra leomlott szikiák, kőzet, apróra zúzódott talpfák, a hatalmas nyomástól összenyomottan, mint a pogácsa. A fehér deszkaré«zek kimeredez- tek a szikladarabok és sár keverékéből. Széttört, sárral kevert deszkák, lécek.

furcsán keresztül-kasul szórva. A felső tárna egy részének is be kellett omolnia. Szemben elgörbült vágány meredezett, rajta egy kisebb talpfa himbálódzott árván. A csille alváza Vince alatt a romok tetején ült. Ki tudja, hol a szekrény róla?

Zúgás hallatszott.

Vince összegörnyedt.

Felülről újabb lavina zúdult alá. A túlsó oldalt ragadta magával. Ez az oldal még tartotta magát. Ez a rész szilárdabb. A láng sistergett, a fény fellobban és megvilágította a környezetet. Vince gondosan körültekintett, hogyan lehetne megerősíteni a kapocsvasakat a falban. Egyrészt jó, hogy még mindig omladozik a fal Legalább kitölti az ereszkét. Szűkíti. Felfelé világított. Felette egy síndarab és a gurító omladékái függtek. Egybe kell majd kapcsolni, hogy feljuthassanak a feiső táróba. Áz alap szilárd, nem inog.

Csak az az érdekes, 'hogy nem adnak élet jelt magukról!

Tudják, nem tudják, mi van velük? Az akna alatt jó hosszú a távolság felső tárnáig.

— No, mit szólsz hozzá? — kérdezték a vájárok, amikor lemászott a létrán

— Ügy van, ahogy Ivanics mondta,

valahogy majd össze kell kötnünk, mert különben nem jutunk el hozzájuk. Csakhogy

__

Vince elhallgatott. Mintha félne kimondani azt a gondolatot, amely megfogant agyában.

— Mi? — kérdezte Chrenko.

— Nem adnak magukról életjelt.

— Nem. Én sem vettem észre semmit, — bizonygatta vanics.

— Talán nem tudják, mi történt velük?

— Tudniok kell, hiszen a vágány egy része is leszakadt csilléstül.

— Vagy talán éppen akkor a gurító mellett lettek volna?

Az is lehet.

Akkor azonban ...

A tárnában feszült csend támadt.

— Az is lehet, hogy éppen lemenőben voltak, a műszak akkor ért véget.

— Akkor pedig kár a felmenetellel bajlódni.

— Ha ott vannak, egy évig se ássuk ki őket, — jelentette ki véleményét nyíltan Sztancsok, és kezével az om- ladék felé legyintet.

Vince valami vidámabbat akart mondani, hogy elűzze a sötét borúlátást, torka azonban elszorult és furcsán elnehezedett a szíve körül. Kríger is, Kánya is örec vájárok már, maiholnap itthagyták volna a bányát, mégis elérte őket a végzet? Mégse tudtak megszökni a sziklák elől? Mit jelent ez a mély csend ? ... Mindez felesleges szófecsérlés. Nem üres szavak, tettek kellenek ide.

— Valahogyan értesítést kell adniok, — dörmögte Ivanics.

— Adnak vagy nem adnak, fel kell jutnunk, hogy biztosak lehessünk a dologban, — mondta Sztancsok.

— Lehet, hogy kiáltani fdgnak. Figyelnünk kell. Az is lehet, hogy már kiáltottak.

— Ha gyáva nyulak lennének, szünet nélkül visonganának. Az öreg ordas csak akkor vonít, ha már végét járja.

A tárnából zörej hallatszott. Fény tűnt elő. Az üzemvezető érkezett. Arcán vörös foltok. A létramászás orcájába kergette a vért.

— No, mi van? — kérdezte, mikor odaért a vájárokhoz.

— Csend. Ott bent pedig keresztül kasul hever minden.

— Hát az emberek?

— Nem jelentkeznek.

Az üzemvezető kissé tétovázott.

— Fel lehet menni?

— Őt létrán.

— Meg kell néznem, — mondta komoran és máris mászott be a gurítóba.

— A harmadikon vigyázzon! — kiáltotta Chrenk az üzemvezető után.

Egy kis ideig csend volt. Amikor az üzemvezető visszajött, így szólt:

— Nem a legrosszabb. Fel kell jutnunk.

— Jeleznünk kellene nekik, — szólalt meg az ellenőr.

— Nincs semmi értelme, — mormogta az üzemvezető. — Ha élnek, jelentkeznek ők maguk. Ha nem, mindenképpen fel keli jutnunk hozzájuk. Ne álljunk emberek. Aki maradhat, maradjon, míg megérkezik az új műszak.

Senki sem szólt, de senki sem távozott.

— Magunkra vállaljuk a dolgot, — jelentette ki. Sztancsok. ~ Igaz-e, Vinco ?

Az üzemvezető arca felderült. Most egy cseppet sem találta Babjakot ellenszenvesnek.

— Szerszámokat, deszkákat, léceket kell hoznunk. Ami áll, meg kell erősítenünk, azután megkezdhetjük az építést.

— Várj! — markolta meg hirtelen Ivanics a vállát.

A tárnában halálos csend támadt.

Egy pillanat múlva valamennyien tisztán hallották a kiáltást.

— Élnek! — mondta Vince. Szava halkan csendült, mégis örömmel volt tele.

Valamennyien felélénkültek. Chrenko nem várt, beugrott a gurítóba, és csakhamar hallatszott, amint gyorsan haladt felfelé.

— Óvatosan, herr hutmann! — kiáltott útána Ivanics a régi szerint.

Nem válaszolt. De kis idő múlva felharsant a fiatal felügyelő öblös hangja. Felülről egy másik hang válaszolt, de a beszédet nem lehetett megérteni.

A férfiaknak több se kellett. Az elvtársak élnek! Most már csak le kell hozni őket!

Pontosan senki sem tudta, hogyan, sem azt, hogy mikor, de valamennyien szentül hitték, hogy sikerül őket lehozni ...

31

A világon talán semmi sem röppen o- lyan sebesen, mint az a hír, hogy a bányában szerencsétlenség történt. Az egyik helyen kipattan és azonnyomban tudja minden gyerek is. Jár szájról szájra, viszi a hírt a bányászok komor arca, a bizonytalan vigasztalás. Csak az asszonyok nem tudják elviselni. Erőt vesz rajtuk a bánat. Fejveszetten szaladgálnak, siránkoznak, sikoltoznak.