Új Ifjúság, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-51. szám)
1954-01-27 / 7. szám
i Öl IFIÖSÄG 1*154. jamiÄr 27. 125 évvel ezelőtt halt meg Ján Botto, a „Jánosík halála” című elbeszélő kök temény szerzője. Ján Botto, a nagy szlovák klasszikus, 1829. január 27-én született. Legszebb müve a „Jánosík halála” című elbeszélő költemény. Rendkívüli gazdag a lírai költészete is. Műveiből bátoritá st meríthetünk a szocialista társadalom felépítésénél, amelyről Botto és a szlovák nép ősidők óta álmodozott. ¥ * Meghalt Borisz Gorbatov Január 20-án meghalt Borisz Gorbatov, a kiváló szovjet író és filmdramaturg. Gorbatov 1908-ban született a Donyec-medencében és müveinek többsége a Szovjetunió e nagy kőszénmedencéje egyszerű életéről szól. Gorbatov életútját egyszerű munkásként, mint gyalus kezdte meg. Irodalmi munkássága során számos nagysikerű könyvet alkotott, több utazást tett, amelyeket kiváló útleírásaiban örökített meg. „Akket nem lehet le- igázni” című elbeszélését a Szovjetunió több népének nyelvére és majdnem harminc külföldi nyelvre is lefordították. Ennek az elbeszélésnek alapján filmet készítettek és Dimitrij Kaba- levszkij zeneszerző operát írt belőle. Gorbatov írta a Donyeci bányászok című film szövegkönyvét is. Az „Akiket nem lehet leigázni” elbeszéléséért és a Donyeci bányászok című filmjéért Sztál in-díjat kapott. Utolsó nagy műve a Donyeci bányászok című regénye. Borisz Gorbatov tagja volt a Szovjetunió Legfelső Tanácsának és az OSzSzK legfelső tanácsának. Irodalmi érdemeiért három érdemrenddel tüntették ki. Egy kis pionír története Hideg, csípős szél hajtogatja a fák száraz ágait. A délutáni sűrű ködtá- tyoit a Dunaszerdahelytől Nagyme- gyer felé robogó személyvonat vágja át. A koósiik zsúfolásig megteltek utazó emberekkel és diákokkal. Az utolsó kocsiban egy bácsiké ül és szundikál, mellette egy vörösnyakken- dős lányke, akinek a szeméből könnyek potyogtak. Én szembeültem vele és megkérdem tőle, hogy miért sír. De a lányke csak hallgat és tovább sir. Erre felnéz az apje és kérdi, hogy mega szólt-e a lányomhoz? — Igen — feleltem. És egy kis gondolkodás után hozzá tettem, csak kérdeztem tőle, hogy miért sir. — No majd én elmesélem az elvtársnak a sírás történetét. A szerdahelyi állomáson álltunk, s egyszer csak a lányom hozzám szól: — Apuka vegyél nekem’ cukrot. — No jó, lányom, gyere és válassz magadnak e sokféle cukorkától. Amikor bementünk, láttam, hogy több pionír áll a pultnál és cukorkát vásárolnék. Adtam a lányomnak három koronát, hogy vegyen ő is. És ő megijedve így szólt: — Apuka én nem veszek. — Dehogyis nem. A lányka újra elkezd sírni és egyre csak sír ... — Hány éves a kislány? — Tizenhárom éves — felelte az apa. — Megának mi a foglalkozása? — Erdész vagyok, — felelte ez apa. •— És hány kilométerre van az erdő a falutól? — Csek hét kilométerre. — Elvtárs, a lánya minden idejét csak az erdőben tölti? És hányadik osztályba jár a kislányé? A nyárasdi iskola tanulója, a hetedik osztályba jár és e legjobb tanulók közé tartozik. Még mindig tiszte jeles bizonyítványt hozott haza. — Érdekes, hogy milyen bátortalan a kislány. Amire a kislány felugrik a pádról és azt mondja az apjának: — Apu én nem vagyok gyáva, majd megmutatom, hogy egy pionír bátor és szembe mer szállni bárkivel! — No majd meglátjuk — feleld ez apa. A vonat egy zökkenéssel megáll s az utasok nagyobb része leszáll. Az erdész kezet fog és elmegy. Alig telt el egy pár nap, amikor újra találkoztam a kislánnyal és az apjával a nagymegyeri állomáson. A lányka illedelmesen köszönt, mint egy pionírhoz illik. — Apu, itt ez ez elvtárs, akivel a múltkor a vonatban beszélgettünk! — Szabadság. — Szabadság — köszöntöttük egymást. s, — No látja, mégis csak jó volt panaszkodnom a lányomra. — Miért, ^kérdem egy kicsit kíváncsian. — Egyszerűen azért, mert már nemcsak cukorkát, hanem cipót is tud venni maga. — No látja, egy pionír mégis csak bátor, ezt mondta a lánya is. Majd meglátja erdész elvtárs a lánya már többet nem fog sírni, mert érzi és tudja, hogy aki a vörös kendőt hordja annak nem szabed sírni és félni. Éles fütty jelzi, hogy közéledik az állomás. Már nyikorognak if! a fékek s vonat zötyögve megállt. Jóleső érzéssel és forró kézszoritás- sal búcsúztunk el egymástól, mint örök jó barátok. MATUS GÁBOR Wolfgang Amadeus Mozart A zeneművészet sohasem volt any- nyira hü és biza'mas kísérőié az életnek. mint Mozart korában. A kor zenéje valóban az élet muzsikája volt. Olvan muzsika volt ez, melv friss levegőn szabadon visszhangzott. Mozart teljes otthonossággal élte bele magát korába. Otthon érezte magát az életben. a zenében, mely az életből fa kadt. fpU'-merte. hogv a zene tükrében tisztábbnak és teljesebbnek látta a világot, mint a valóságban. — Mozart mindazt, amivel a valóságban találkozott, bele akarta varázsolni a zenei formák tükrébe és ezekben a zenei tükörképekben akarta megtalálni az igazi életet. Mozart olvan kor gyermeke volt. melyben a zene a valóság közvetlen tőszomszédságában haladt. Természetes könnyedséggel helyezte át élete súlypontját a zene szellembirodalmába. Mozart zenéiében benne reszket az élet és ideál forró egyesüléséről való lemondás mélyen emberi fájdalma, hol szelíd, félig öntudatlan rejtelmek, hol gyötrö vágyak, hol lázas víziók alakjában. Ezért mondják, hogv Mozart zenéje „könnyek között mosolyog.” Mozart a körülötte hullámzó valóságot nem akarta megváltoztatni, átformálni: teljesen elfogulatlanul adhatta át magát az élet forgatagának, friss józansággal, éles tárgyilagossággal. gyermeki tisztasággal sz°mtolte azt. nem válogatott benne, nem tagadott le belőle semmit, egyszóval vérbeli és naiv realistája volt az életnek. Mozart szelleme felemelkedett azokba a kristályos szférákba, hol minden, ami az életben zavaros, torz lárma elcsitul, illetve tiszta harmóniába ol- uocik. A fiatal Mozart hároméves volt, mikor zongorázni kezdett és rá egy évre, már elevgp ritmussal zongorázott kisebb táncdarabokat. Hat éves korában lép a nyilvánosság elé Mozartra a legnagyobb hatást az apja gyakorolta. Tőle megtanu'ta. hogyan kísérheti a zene simán és fesztelenül a külső életet, hogyan felelhet meg valamely szerzemény a forma helyes megválasztásával alkalmi hivatásának. Ilyen pedagógiai és esztétikai szellemben nevelkedett Mozart. Mozart művének még a legsejtelme- sebb, legtitokzatosabb homálvba burkolt látomásokat és kristályosán áttetsző formákkal úgy idézi fel, hogy világos még a sötétben is. Mozart természetesen az olasz világosság és formális. hígabb, egyszerűbb formáinak hódolt. Mozart olasz földön sem szakadt el teljesen a hazai hangoktól. Művészetének gyökerei azonban nemcsak a körülötte hullámzó élet jellem- valóságaiba kapaszkodtak ezer szállal, hanem már öntudatosan lenyúltak a német szellem mélyében fekvő rétegekbe hol összefonódhattak a német zene nagv múltjával. Mozart felismerte a hangszerek birodalmának gazdagságát, sokféleségét sokrétegűségét. azonnal az élet váltó zatosságának tükörképét látta meg benne s önmagában nyugvó világgá kerekítette le azt. Képzeletében a hangszerek nem akarnak bele kiáltani a világba, hanem szimbólikusan tükrözve, mintegy önmagukban akarják é’ni a világot. Mozart nem velük, hanem bennük akart élni, akárcsak a világ széles forgatágaban. Mozart zenedrámai művészetének az első diadalmas operája a Varázsfuvoia. Mozart ugyanis ebben az operában még nem rajzol a színpadi alakokban egyéniséget, jellemet, melv az életet alakítja és amely az életben alakul; ő itt még csak a világ gazdag képeit, a'akzatait szemlélte, az embereket, amint egymással szemben állanak, veszekednek és szeretnek, szenvednek és örülnek, egyszóval a pillanat kereszt- metszetében nézte az életet, melynek mélységeibe az alakokat külön-külön bevonul tató, vagy egymással vonatkozásba hozó drámai szituátió reflektorával világított be. Operái: Figaro házassága és a Don Juan. Mozart, miközben ezt az ónási zeneműsorozatot megteremtette, egyre ke- gyetlenebbül érezte, mint siklik ki alóla a mindennapi valóságnak az a reális bázisa, melyhez művészetét kötötte. Ráeszmélt,.hogy az az otthon, melvet művészete a minden nap köreiben magának megteremthet, nem valóságos, hanem csak képzeleti otthon, bár zenéje áthatott, magához ölelt mindent, ami csak körülötte élt és mozgott. lfl£A£ . . . A minap, amikor munkám után hazautaztam, a vonatban magyar gimnazistákkal ismerkedtem össze. ' Kellemes. meleg kocsiban ültünk, a fiúk, hogv az utat rövidebbé tegyék, sok' éneklés után arra kértek, hogy meséljek nekik valamit az én diákéveimről. ök már sokat meséltek a CsISz- szervezetük sikereiről, kisebb kudarcainiil, cs nyjeikről. hát most már meséljek én is. Kinéztem az ablakon Ahogy a tájat néztem, arra gondoltam mit is mondjak el a fiúknak. Hirtelen nem is tudom, hogy hoovan egv gyermekkori élményem elevenedett fel el’lttem olyan frissen, mintha most történt vo’na. Mesél'i kezdtem. 1944 telén történt. Hideg, februári délután volt. már lapok óta havazott s a szél kegyetlenül fütyült végig Csallóköz szántóföldjein. Az utakon alig lehetett közlekedni, egyes helyeken embermagasságú hóbuckákat hor. dott össze az északi szél Ezen az istentelen hideg februári délutánon éppen úton voltunk öcsémmel. A duna- szerdahelyi gimnáziumba jártunk. — Egy kicsi faluból néqv kilométert gyalogoltunk be az elhagyott kis mezővárosba. Sohasem fogom elfelejteni azt a napot. Emlékszem, amikor kiértünk a városból már egész csendes volt az idő. a havazás is megszűnt. Szaporán lépkedtünk egymás mellett Jancsival, egyik kezemben táskánkkal másikkal vedig az 6 hideg kis kezét szorongattam. Alig mentünk tíz percet. újra teljes erővel tört ki a vihar A szél most nyugatról fújt, pontosan szembe velünk Rettenetesen üres volt a táj. Féltünk. Máskor mégis csak közlekedtek erre szánon, különösen o német szállító kocsik (akkor már égett talpuk alatt a föld. mindig sürgős volt az útjuk), de azon a napon teljesen kihalt volt minden. Kétségbeesetten nézegettünk jobbra-balra valami segítséget remélve. Sehol semmi. Az út mellett még a fák is olyan messze voltak egymástól, hogy az ember teljesen kifulladt, míg az egyiktől a másikig ért. Olyanok voltunk a hólepte, kietlen síkságon, mint két apró hangija egy nagy fehér papíron. Még a fele utat sem tettük meg, máris kifáradtunk. azt hittem sohasem érünk haza. Szegény öcsém arca már teljesen kék volt a hidegtől, meg a fáradtságtól, és szempilláira fehér havas jeget fagyasztott a szél. Alig vonszoltuk már magunkat. De valahogy úgy voltam hogy amikor már-már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, megjelent előttem éde anyám, aki otthon félve, várt bennünket, a többi testvéreim, (tizen voltunk) édesavám, akinek bizonyára fuvarba kellett mennie az erdőbe fAért a német katonaságnak. Igv legalább nekünk is tudott itt-ott valamit hozni. Mi újra erőt vettünk magunkon és tovább bandukoltunk. Egyszeresük megtorpantam. Ügy tűnt, mintha valahonnét a távolból csengők halk el nyelését hallanám Bemásztunk egy ta mögé, hogy legalább a szél ellen védve legyünk ét- vártunk. Szerdahely fel'11 az állandó an nagy pelyhekben hulló hó miatt nehezen vettük ki, de végre lovasszánt pW oltott i c meg. Egyszerre nagy boldogság töltött el bennünket Mégis csak hazajutunk valahogy. — Szánnal Máskor az a gondolat hog>/ százkázhatok, nagy örömmel töltött el. Kiálltam az útra és felemeltem a bal kezem, amelyben a táskákat szorongattam. öcsémet egy pillanatra sem engedtem el magamtól. A szán közben egészen közel ért hozzánk és már azt is kivehettem, hogy hárman ülnek raha. Egy elől és ketten hátul Feltérünk — g ndoltam. Nemsokára oda is suhant elénk s megállt. Kinyi tottam a szám, hogy megszólaljak és kérjem őket, vigyenek magukkal, de egy szót sem tudtam kiejteni. Arcizmaim teljesen megyémbiredtek a hidegben, nehezen láttam azt is, hogy akik a szánon ülnek, katonák. Számat kínosan mozgattam, aztán mégis kinyögtem, hogy oda mennénk abba az első kis falucskába és kérném a kutonabácsikat, vigyenek el bennünket. mert már nem bírunk tovább menni a folyton erősödő hóviharban Az előliilo bácsi m°o mikor megállt a szán, rögtön továhbrsúszott az ülésen hogy nekünk helyet csináljon. Rajta egyszerű zöld köpeny volt. Ami azután következett mindig olyan élesen él bennem, mintha í a történt volna. -4 hátú’ülő katonák közül az egyik, aki a jobb oldalon kissé felénk fordulva ült. hogy védje magát a hidegtől, rekedten felord'tott: — Mit akar maga marha, hajtson, mert itt veszünk az úton! — Százados úr kérem — fordult hátra a nagybajuszos, zöldköpenyes bácsi, de amaz félbeszakította. — Hajtson! — jé' emlékszem, éppen így mondta, és hirtelen arra gondoltam, mit szólna ehhez Tihanyi tanát- úr, aki nálunk a magyart tanította. Egyszerre a másik bundás mozgolódni kezdett s németül kiabált miamit. A köpenyes, úgy láttam, ő is mint a százados, szintén magyar volt tanácstalanul nézztt hol ránk, hol pedig háta mögé a bundásdjera. — Na mi lesz. gyerünk már, mit bámul, maga vén nyomorult! (már megint úgy mondta) bödüU el újra a magyar tiszt. Mi öcsémniel esetlenül ijedten néztük mi is történik itt. De akkor valami igazán furcsa dolog történt, ami nekem egész hőstettnek tűnt. Az öreg köpenyes, szép csendesen leszállt a szánról, a százados kezébe nyomta a gyeplőt, w-g az ostort, odajött hozzánk. Nem értettem, mi történik körülöttünk. Először megijedtem azt hittem, ő is bántani akar minket amiért így feldühösítettük a bundást. De nem bántott. Odajött, és nagy. zöld keztyűs kezét rátette a váltamra. Hirtelen éreztem, ez jó ember. Nem olyan, mint amazok ott a szánon. Szeméből, mintha édesapámat láttam volna kinézni Amint a bundásnkra néztem, láttam, hogy értetlenül, bambán néznek ránk. De nem sokáig, mert egyszeresük gonoszul felvillant a százados szeme, és tölténytáskáját kezdte keresni. Azt hittem, mindhármunkat lelő, és szorosan odabújtunk pártfogónkhoz, aki úgy állt ott. mint egy hatalmas szál fenyő. De úgylátszik nem tartotta érdemesnek, hogy tovább foglalkozzon vei 'nk. mert dühösen a lovak közé suhintott, és szitkozódva elhajtott Még láttam, hogy hátrafordul. köp egyet, és azt mondja: Csavar- ge bolsik"! — Nem is emlékszem, hogy értünk haza Csak azt fudóm hogy a bácsinak nagy, és jó meleg volt a keze engem kezemnél fogva idézetett a másik kezével meq az öcsémet átölelve vitte. Szegény édesanyámnak könnyes volt két szép fekete szeme, amikoi meglátott bennünket. Jó meleg leves! kantunk, s a bácsi is ott maradt, nálunk Sokat bes-r'gettek édesapám mai elmondta hogv ő is parasztember és hogy 4 kisa-"c--m'’kp van odahaza szép Erdéluorszan -cn Csak harmadnapra, korán reggel, még sötétben indult el Műnk, de már civil ruhában, amit édesapám adott neki a magáéból, öcsém még aludt, őtőle csak simoga- tással búcsúzott el, de nekem keményen megrázta a kezem: Apám bíztatta őt, hogy ne féljen, mert már nemsokára itt kell lenniök. De hogy kiknek, azt nem mondta. Nekem akkoriban, sokat motoszkált a fejemben, hogy miért is mondta nekünk akkor az a rekedthangú százados, hogy ,.csavargó bolsik”? Hisz mi nem vagyunk csavargók! Hát nem az a másik, az a német katona a csavargó? Miért nem annak mondta a rekedthangú? Hisz mi itt születtünk, mi itt vagyunk itthon, a kisöcsém is, meg úgy éreztem, a nagybajuszos bácsi is. hát miért lennénk mi csavargók!? ök jöttek hozzánk háborút csinálni! Mi is tulajdonképen az a ból- si? Együgyű gyerekésszel sokat gondolkodtam akkor ezeken a dolgokon. * Csend lett. A fiúk hallgatagon néztek ki a hóesésbe, mindegyik a saját gondolataival volt elfoglalva. Csak mikor vonatunk megállt, és leszállni készülődtem, állt fel közülök az egyik, megrázta a kezemet és azt mondta búcsúzóul: —- Mi már tudjuk, kik azok a csavargók A fasiszták. Meg azok. akik a háborút akarják kirobbantani... De azt is tudjuk, kik azok a bolsik ........ maga az öccse, meg a sok sok bajuszos bácsi . -.. Ne tessék félni... nem lönnek ide. Csallóközbe szánkázni többet azok a csavargók! IV AN ICti ISTVÁN
