Új Ifjúság, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-51. szám)

1954-04-21 / 31. szám

Az líj Ifjúság irodalmi és kritikai melléklete

Nyög a Jöld...

SZŐKE JÓZSEF:

\

1 téletidő volt ezen á januáíi ■* éjtszekán. A dermesztő hegyi szél hószilánkokat sodort e völgy felé és rázúdította a völgyben meghúzódó apró fal- vacskára. Ügy tapadtak a hegyek lábához a görnyedező kis házikók, mint apró vakondtúrások az anyaföldhöz, hogy évszázadokig helytálljanak és védjék a hegyek nyomorgó népét, a történetem és a természet vad viharában. Kúnháza vályogviskói, billenttetejű házai most vakon, tört ablakokkal bámultak az éjtszakába. Egész éjtszaka nyögött a föld, mint a beteg állat. Dörögtek az ágyuk, tépték a fagyott földet, forró vért fröccsentettel} a szűzi hóra. Aknák robbantak tompán, £sarép- és vakolattörmelék hullott az utcára. Valahol a sötét égen repülő kerirígett fáradhatatlan berregéssel. A kísérteties zajba élesen ugatott bele Pánháza felől egy árva géppuska.

Aztán egyszerre csönd lett. Nyomasztó, néma csönd. A front vibráló vörös fényei belevesztek- a tejfehér köd tengerébe. Sejtelmes félénkséggel szárnyra kapott az élet ezernyi apró zörejének, csikordulásának hatalmas himnusza. A pincék népe megmozdult. Először félve, bátortalanul testek ki a szétfagyott pinceajtók szűk repedésein, aztán a havas udvarra léptek. Riadt gyermekszemek meredtek a csikorduló ajtókra, reszkető asszonyok húzták ösz- szébb mellükön a kendőt — mindenki félt. Féltek a napfénytől s még jobban a sötét éjtsza- kától. ,

Pedig Kúnháza népe már hetek óta gubbasztott a penészes pincékben, de a háború szörnyű halálmuzsikáját mégsem tudták megszokni. Az ember elfásulhat, érzései eltompulhatrlak nagy veszély idején, de sohasem adja fel küzdelmét az életért. Ha ösztönösen is, védi azt utolsó leheletéig, szíve utolsó dobbanásáig. Nagy erő az élet. Nagyobb, mint a hatalmasabbnak látszó halál, a mindent eltipró pusztut lás.

'un, Demeter Péter is azon ■ törte most a fejét, hogy hol vesz majd aknazúzta házára új, piros cserepet, hogyan fog boldogulni egyetlen megmaradt lovával a meredek hegyoldalon. Csak » beszűrődő világosság riasztotta fel töprengéséből. Egész éjjel ébren volt, vigyázott, őrködött a följött, amit úgy sem volt képes megvédeni a pusztulástól. Tudta, hogy a felesége sem alszik, de nem szólt hozzá. Csak titokban terveztek

L;

y;ilifiÍL ^'!(!,

ÜJ IFJÚSÁG 1954. április 21.

Vladimír Reisel:

Falunk oly kihalt volt, mint pusztító vihar után.

c)gtj jöttek kozzáttk

Aztán egy katona jelent meg az utcán,

utána a második,

harmadik,

negyedik,

mint mikor vihar után szivárvány feltűnik.

S kik merészkednek elő, hogy a sereget elsőnek üdvözöljék? Hát a gyerekek!

Az egyik egyet gondol s a katonákhoz fut, a többi mind utána, belőlük mindhez jut, tekintetük vidám, csacsogásuk úg” szárnyal s mind játszani akar sapkájuk csillagával.

Kopogtatnak az ajtón, s már ott áll szemtől-szembe két gyermekbe karolva egy szovjet katona.

Zdravsztvujtye, mondja.

Pirospozsgás az arca, sapkáját félrecsapja s mosolyogva folytatja:

A patakon a hidat levegőbe repítette a nemet.

Helyreállítanánk rövid idő alatt, ha ti is segítenétek.

Tavasz van, kell a híd, hogy mehessetek szántani, vetni,

legyen mit enni, legyen jó kenyeretek.

Mikor készen állt minden, ami kellett, mentek mindnyájan. Fiatalok mellett öregek is, vállukon szerszámmal, még ők buzdítottak: aztán ne ímmel-ámmal!

Este ott ültek a tábortűz korul s nótázgattak vidámat, szomorút.

Szemük oly mély volt, mint a kút, mikor arról meséltek a csillagos ég alatt, mi mindent élteit át s hogyan élnek ott, ahonnan útrakeltek, s hol minden épül, elői-ehalad.

Este ott ültek a tábortűz körül és a szabadságról énekeltek.

Fordította Fügedi Elek

Stefan Záry:

Madárdalában a reggelnek, a kelő naptól fényes téren lelkes ifjak állványt emelnek: tribün lesz május elsejére.

Víg ütemben jár kalapács, kéz. Rá-rázendítnek egy-egy dalra, és minden szög. minden kis léc a tribünt húzza magasabbra.

Izmokon :-agyog a napsugár, csillog miként mellen az érem.

/Q téren

Lélekben tisztán látják már, hogy hömpölyög a tömeg a téren,

s a tribün előtt, éppen itt, ujjong, kiált ezernyi száj, köszönetük hangosan zengik, fékezni már nem muszáj.

Délben — a város fényben úszik — beverik (mintha abba ütnék, ki véres háborúra uszít) a tribünnek utolsó szegét.

.Fordította: Fügedi Elek

I

csak azt hallotta asszonyától: „Menj Mihály, próbáld meg Mihály”. Hosszú évtizedeken keresztül csak hajszolták egymást-, hogy valahogy megélhessenek, hogy megvethessék lábukat a sikamlós hegyoldali földön. D« most minden, minden veszéíyber forgott, amit olyan drágán mértek itt a hegyek alján. Csak a: életet, a legdrágábbat mértél még olcsóbban, mint máskor.

A galambősz fejű Demeter Mihály most minderre nem gondolt. A felborult autót sem vette észre a háza előtt, csak ment-ment szorongatott érzéssel az istálló ’elé. Egy pillanatra elvakult a félhomálytól, amikor az istállóba lépett, de mégis észrevette, hogy egy bőrkabátos alak éppen a türelmetlenül tipegő csikó kötöfékével vesződik. Csak egyedül volt s Demetert csak akkor vette észre, amikor az öreg csontos öklével hátulról nekiesett.

Az idegen egy pillanatra elvesztette egyensúlyát és ijedtében a piszkos szalmára roskadt. De csak egy pillanatra. Aztán szikrázó szemekkel messze elrúgta magától az öreget és talpra ugrott.

Az öreg Demeter csaik most ismerte -fel ez idegenben a járás nyilas vezérét, amint az pisztollyal a kezében feléje közeledett. Riadtan elfordította tekintetét a kegyetlen arcról, ajka megremegett.

— A lovam ... rebegte tétován.

— Te piszok, nyomorult. — sziszegte a nyilas vezér s kezében eldörrent a fegyver. Demeter alakja furcsán megingott, csodálkozó, bánatos szemeit -Sze- pessy nyilas vezérre szegezte, aztán lassan az istálló nedves földjére roskadt.

l Aemeterné hallotta a lövést

“-'s nyomban utána a lódobogást. Megrernegett, de nem mozdult. Néha az ember megérzi a veszélyt, balsejtelme támad s különösen megérzi azt, aki egész életében, földhöz tapadten máról-holnapra tengeti az életét. Csak a könnyelmű, a könnyen élő embert éri váratlanul a csapás, az okos. a józan ember mindig számol vele, felkészül rá és rögvest kiutat keres. Ilyen volt Demetemé is. Egész életében bajokkal küzdött, de azok nem tudták összetörni lelkét, csak testét.

Az utcán felzúgtak az orosz motorkerékpárok s a pincébe csapott hideg szél tépte, cibálta Demeterné őszülő hajfürtjeit, simogat#' barázdált, szomorú arcát, Laci, a fiatal kis legény fájdalmasain felzokogott.

— Anyám, drága anyám. — Odavetette magát gubbasztó anyja lábához s fejét ölébe fúrta. Az anya merev újjai beletúrtak fia barne hajfürtjeibe, arca fájdalmasan megrándult s furcsán törtek ki torkán a hangok.

— Ne sírj, ne sírj kis fiam. Rendbe jön minden... — Kegyetlen fájdalom markolt a szírébe, mert jól tudta, megérezte a szörnyű valót, megértette, bogy a fegyver nem hiába dördült el. Mégsem zokogott. Szomorú szemét az ajtóra szegezte

mindketten, s bizonyára leszólták egymást, ha valamelyikük megtöri a csendet. így volt ez egész életükben. Mert álmodoztak ők mindig, de az élet megtanította mindkettőjüket arra a szegényparaszti bölcseségre hogy az ember tervezzen, de nt kápráztassa el csálóka álmaival a másikat is, mert akkor mindketten csalódnak s nem lesz, aki megvigasztalja, a másikat. Bátorították, támogatták egymásl Demeterek is egész eddigi életükben.

Odakintről motorberregést hallottak. Áz asszony már felütötte fejét, hogy megszólaljon, de hirtelen hatalmas robbanás resz- kettette meg a levegőt. Az öreg Demeternek nyakába hullott egy darab vakolat, prüszkölv^- köpködött. A gyerek is felébredt, nyöszörögve forgolódott vackán a sarokban.

Demeter gyorsan az udvarra akart lépni, de odakintről zaj — léptek zaja ütötte meg a fülét.

— Valaki mászkál az udvaron — csúszott ki önkéntelenül a száján.

— Ki tudja oroszok-e — mondta töprengve az asszony.

— Megnézem.

— Hagyd! Meglőnek...

Demeternek lecsúszott a keze

a zárról s szernét az ajtó repedésére tapasztotta. Homlokára kövér izzadsággyöngyök ültek. Jól tudta, hogy csak katona járhat ilyenkor másnak a portáján s ő egyaránt félt az oroszoktól, németektől, magyaroktól. Ki tudja, kivel akad össze az ember. Belelő és kész. Ki vonja felelősségre? Senki! Jól tudta, hogy mi a rend a fronton. A civil maradjon a pincében, vagy a dekkungban s ne mászkáljon az udvaron, ha élni akar.

Ezért ,nem lépett Demeter az udvarra. Pedig most már tisztán hallotta, hogy valaki hátul az istállózárral bajlódik. Hagy vesződjön. Jól bekötötte ő azt, nem nyílik az könnyen. Belülről akasztotta be s a padláson keresztül mászott ki onnan. He csak fel nem töri, bizony nem boldogul az illető a zárral.

Így töprengett az öreg Demeter, miközben a keskeny hézagon az udvar egy kis pásztáját szemlélte. A szeme már egészen belefájdult s könnyezni kezdett az erős nézéstől, de még mindig nem mozdult el az ajtótól.

A zajt még mindig hallotta. Aztán mintha halkan az ajtó nyikordult volna. Demeter valósággal maga előtt látta lelkiszemeivel, amint egy morcon, szőrmesapkás alak kinyitja az ajtót és belép a homályos istállóba az ö egyetlen „Sári” lovához. Meg- remegett. Rádöbbent, hogy a lovát akarják elvinni. „Hát még azt is!” Kegyetlen keserűség szorongatta a torkát. Arca fájdalmasan megrándult, - fáradtan lecsüngő bajusza remegett. Hirtelen felrántotta az ajtót és az udvarra lépett. jV/j ég hallotta félesége két‘-'J ségbeesett, marasztaló szavát, de ő csak ment egyenesen az istálló felé. Pedig mennyi meleg jóság áramlott feléje felesége féltő, egyszerű szavaiból. „Ne menj Mihály”. Megérezte ö is, mert nem voll hozzászokva az ilyen' szóhoz. Azelőtt mindig

s zokogó fiának kócos fejét még erősebben ölébe szorította, hogy bátorítsa, hogy magát is megerősítse. így találták mindkettőjüket a szomszédok és a szovjet katonák. Demeterné csak akkor sikoltott fel szívettépően, amikor meglátta a szobában ágyra fektetett, véres férjének szomorúan csillogó szemét. Hogy mennyi keserű szomorúság sugárzott ezekből a szemekből, azt csak az képes felmérni, aki ugyanazt az életet élte, mint az ágyon fekvő sebesült.

A z öreg Demeter még élt.

Nehezen pihegve kapkodta a levegőt. Fáradt, tétova kezével felesége kérges kezét kereste, hogy még egyszer megvigasztalja leghűbb társát, bátorí- tóját, melegszívű feleségét. Hangja vontatott, csendes volt.

— Ne sírj, majd minden jóra fordul. — Görcsös köhögés fogta el, arca eltorzult' a fájdalomtól, melle furcsán zihált. — Vé gém. Megölt. Pedig csak a lovamat, a lovamat akartam megvédeni. Ö volt, Szepessy... — Egész testét görcsös köhögés rázta meg. — Vigyázz a fiamra.. ., ha majd ... — Hangját már nem lehetett hallani. — Fogjátok meg — suttogta s arca görcsösen megrándult, szája szélén friss, habos vércsik csordult végig, aztán megnyugodott. Az emberek elfordították kijny- nyezö szemyket, a kis Laci, az örökké vidám gyerek hangosan felzokogott.

A szovjet katpnaorvos már későn érkezett. Hiába cipelte valósággal erőszakkal magával sebesültjei mellől Szép bácsi, a fogságot járt öreg kommunista. Pedig, hogy futott vén lábaival, mégis elkéstek. Most ott állt az ajtóban, keserűség fogta el az öreg harcost. Nem segíthetett. Az orvos csak ránézett Demeterre, aztán elfordította fejét s megsímogatta a zokogó Laci kócos fejét. Vigasztalni próbálta. Szavát, az idegen csengésű orosz nyelvet nem értették, de biztató, erőt sugárzó arca, őszinte simogató tekintete átmelfegítette a leszegett fejű szomszédok szívét s megremegtette Demeterné fájó lelkét.

A zokogó asszony pénzt keresett elő és arcát a zsebkendőjével eltakarva az orvos felé nyújtotta. Néhány pillanatra minden szem ez egyenruhás orvos felé fordult. Mozdulatlanul lesték arcának minden ’rezdülését. Hiszen most az ő személyében találkoztak először a másik világ sokszor legyalázott emberével.

Az orvos állt, mintha töprengene. Pedig csak az elválasztó

nyelvi különbség nyűgét szeret

te volna lerázni, hogy megért- *

sék. De nem tehette. Előre mozdult hát s kezét bátorítóan Demeterré vállára tette. Az emberek megmozdultak és, zavarodottan félrefordították tekintetüket. Valami jóleső szégyent éreztek mindnyájan. De nem, nem volt ez szégyen! A szívük rezdült meg s szabad sóhaj szakadt fel mellükből. Demeterné ismét felzokogott s az orvos mellére ejtette fejét.

Az egyenruhás, őszülő szovjet orvos arca megremegett:

— Csak sírjon mama... Ne fojtsa vissza könnyeit — sóhajtott. — A szenvedő asszony- könnyek segítenek nekünk. Segítenek megtisztítani az- emberi szíveket s a világot a szennytől, vértől, háborútól.

A furcsán csengő szavaik lassan töredezve törtek elő melléből. Szavát csak az öreg fogságot járt Szép s az a katona értette meg, aki velük jött s most az ajtóban az ajkát harapta. Valahová messze-messze, nagyon messze nézett. Ki tudja hová? De a homlokán összefutó ráncok hullámán ott játszott a tiszta emberiesség, amit ezernyi halál sem tudott onnan letörölni... (Részlet a szerző készülő regényéből)-