Új Ifjúság, 1953. július-december (2. évfolyam, 39-92. szám)

1953-12-26 / 90-91. szám

'm

8

Ol IFIÖSÁG

19ÍÍ3. dprpmhťT 2J.

MÓRA FERENC:

Szép karácsony, szép zöld fája

yyjyoícpres voltam, a harmadik elemibe jártam és először léptem a közszereplés terére. A közszereplés tere az ö'^eo templomunk volt. Űri divatot kezdtek a vá 'lakban, karácsonyfát állítottak föl a szentelynen, az oltár mellett s kerestek valami alkalmas kis rongyost, aki a mennyei fenyőt felvöszöntse. No, szegény gyereket akkor se kellett Félegyházának Szegedi 51 kölcsönkérni. Futotta a kiskunoknak a maguk emberségéből is. tie a bibliai példázat szerint sokan voltak a hivatalosak, kevesen a kiválaszthatók. Az egrjik selypített, a másikat nagyon kamaszolták, a harmadikat csak segédlettel lehetett volna a karácsonyfa elé állítani, tudniillik olyan körültekintő sze- méllyel, aki orrocskáját rendben tartsa, ami ^azonban mégsem szokásos ilyen ünnepi alkalommal. A legtöbbnél meg az volt a baj, hogy az ijedtségtől elállt a szavuk, amJ ugyan bajú- szosabb ünnep-' szónokokkal is megesik, de azok nem fakadnak sirva, hanem köhögéssel segítenek magukon. Utoljára bennem összpontosult a közbizalom. Elég rongyosr.ak találtak, sápadt kis arcom volt és fésűt nem álló vad fekete hajam s csengett a hangom, mint valami úri kisasszonyé.

— Aztán nem félsz majd, kisfiú^ — emelte fel az állam valamelyik tanító úr.

— Nem félek én, csak a kutyáktól, — mondtam önérzetesen s kicsit halkabbra vettem a szót, — meg a bakteroktól.

Megnyugtattak, hogy ezeket nem eresztik a templomba s kezembe adták a l.öszöntOverset, amit Fehér tanító irt, isten nyugtassa a haló porában. Szép hosszú vers volt, a két első sorát még akkor is el tudom mondani, ha majd odafont a nagy vizsgán találkozom a tanító úrral.

Szép karácsony szép zöld fája,

Mondsza csak, honnan jövel?

Sok ilyen sose hallott furcsa szó volt benne, mint a mondsza, meg a jövel, s ezekkel ríkat- tam meg legjobban a daruutcai nemzetet a próba.szavalásokon. Akkor tapasztaltam először, hogy a szónok mindig akkor éri el a legnagyobb hatást, ha olyant mond, amit maga sem ért meg.

jy.jinden programm szerint ment, még az idő is előírásosan viselte magat. Karácsony böjtje reggelén akkora jégcsapok lógtak a tetőnkön. hogy a feldobott sapkámmal le bírtam törni a hegyüket. Azóta se szopogattam jég- c-'íaphan olyan jóizüt. Olyan rothadtzsindelyza- • matú volt, amilyent semmiféle cukrász nem tud produkálni. Amellett a torkot is edzette és nagy önbizalmat csepegtetett belém. Kezdő szónoknak nagyon ajánlhatom, a jégcsapszopo- •gatástól elmúlik a lámpaláz.

Azt nem vettem észre az úton. hogy fáznék, mert szegény éde.sanyám rámadta a nagyken- dö/ét csomóra kötve hátul a derekamon. Csak azért hidjott a könnyem, mert az orromat meg '? államat harapdosta a hideg. Dehát nem

úrt szemet senkinek, télen minden rendes orr cinegét fog. A tanítóké, a tanítónőké is uzt fogott, akik az iskola sarkán toporogva várakoztak rám. Egészen másért akadt meg rajtam a Honty Berta kisasszony áldott szeme.

, ★ ★

— Attól félek. — mosolyodott el, mikor meglátott. — hogy ez a kisgyerek egy kicsit túlozza a rongyosságot. Mégis csak kellene rá valami kabátot adni.

Mindenki igazat adott neki, dehát hol vegyenek most egy gazdátlan kabátot? Az volt a terv. hogy az ünnep után majd Szente tanító úr elvisz a Stross szomszéd holtiába és ott fölruháznak a Jézi^ nevében, de azt előbb meg kell szolgálni. Szerencsére az iskolaszolga ott ment el mellettünk, sietett a templomba, fier- zsagalléros ünneplőben. Nagyon mogorva, öreg férfiú volt de azért most beharmatozták az égi ■magasok a lelkét.

— Én odaadhatnám a gyerkőcnek addig a bekecsemet — mondta egy kicsit vontatva, mintha csudálná önmagát.

— No. ezt megfizeti az Isten. Károly bácsi

— repkedet: Berta kisasszony s mindjárt nekifogott a jóembert kihámozni a bekecsből.

— Jaj, kérem, én nem ezt gondoltam. — hőkölt vissza ijedten az öregember, — hanem a hétköznaplót. Már hozom is kérem.

Hát nem lehet mondani, hogy nem hozta volna, mert csakugyan kihozta a hétköznaplót. Azt. amiben söpreni, fűteni, lámpát pucolni szokott. Rám is adták és bizonyosan nagyon jól állhatott, mert mindenki mosolygott rám, aki meglátott benne. Csakugyan egészen eltakarta a rongyosságomat, alul csak a csizrru'cs- kám hegye látszott ki belőle, a kezem p'^dig egyáltalán ki sem látszott, a kezmefeje a könyökéig érhetett. Arra is emlékszem, hogy nagyon finom petróleum- szaga volt az első úri kabátnak, amit viseltem, egészen más, mint az otthoni petróleumé, — ma is mindig érzem ezt a finom szagot, valahányszor diszmagyart látok.

A zsúfolt templomot sem felejtem el soha, ahová alig tudtunk utat törni, elül az úri rendek, aztán a subás, ködmönös kiskúnok, a ber- línerkendős öregasszonyok, a sötét oltárokon csillogó víaszgyertyák szaga összekeveredve a karácsonyi füstökével, a mézesfoghagymáéval,

— olyan nagy volt minden és én olyan kicsike! Igen, ez Osza tanító úrnak is szöget ütött a fejébe, mikorra beviaskodtuk magunkat a szentélybe és közölte aggodalmát Agócs fOtisztelen- dő úrral.

— Székre kellene állítani ezt a Hüvelyk Matyit, hiszen így egészen etvész!

akkor föl is nyalábolt valaki és ráállitott már a márvány korlátra, ami a szentélyt elválasztja a hajótól. Egyszerre mindenkinél magasabb lettem egy fejjel. — Óh, nem leszek én sohatöb- bet olyan nagy. mint akkor voltam a félegyházi öreg templomban!

Sokáig, nagyon sokáig álltam ott, mert meg kfllett várni, amtg a polgármester úr megjön, a karácsonyi gyertyácskák meggyújtása is nehezen ment, mert Fekete harangozó sohasem próbált még ilyent életében és olyan fohászokat morgott közben, amiket talán nem is találtak illendőnek a kerubinok és én már kezdtem álomba z,sihbodni a márvány-padkán. De végre minden gyertyán kinyílt a lángvdrág és Szente tanító úr megrántotta rajtam az úri kabátot.

— Csak bátran, Fericském!

Mát miért ne lettem volna bátor. CsengetyU- zött a szavam az emberfejek felett, mint az angyaloké a betlehemi mezőkön:

Szép karácsony szép zöld fája,

Mondsza csak honnan jövel?

Itt, az instrukció szerint szétvetettem a két karomat és a hosszú lelógó kabátujjak akkorát tebbentek, mintha ivlósagos szárnyaim nőttek volna. Ez olyan öröm volt nekem, hogy ha kellett, ha nem, minden strófa után röppentem egyet. Ki is gesztikuláltam magam egy egész életre, de szereztem is olyan sikert a Fehér tanító úr költészetének, hogy még Mihály arkangyal is abbahagyta a szószék oldalán a sátán taposást ér szalutált a lángkardjával.

— Ember vagy, Fericske, — jegyezte meg Szente tanító úr annak a pillanatnak az elér- keztét, amikor a szónokot minden elfogadható oldalról üdvözlik. — Most már lejöhetsz, add ide a kezed!

Persze csak a kabátújjat adhattam oda, amelynek felsőbb régióiban a kéz tartózico- dott, de azért nem a kézzel volt baj, hanem a lábbal. A lábak nem akartak mozdulni, mintha gyökeret vertek volna a kőben.

— Gyere hát, nem hallod, — rántotta meg a tanító úr mosolyogva a kabátújjat. — A nagyságos úr akar megsimogatni.

E9V nagyságos úr volt akkor az egész városban, a követ, az pedig akkor Holló Lajos volt. Felejthetetlen szép férfiarca már

i^zólitották is a harangozót, de az vállvono- *■' gatá.ssal felelt a sekrestye ajtóból. Emberhalál lesz abból, ha ő megpróbálja székkel tör- n’ át ezt a 'meget! — Föl kell tenni a kőpadpadkára a gyereket! — mondta valaki s már

akkor ott mosolygott alattam. Átölelte a térdemet és a hangja már simogatott:

— Gyere kis pajtás, majd leveszlek.

— Nem .., nem ereszt a lábam, — motyogtam pityergőre görbült szájjal. Megijedtem, mert

csakugyan úgy éreztem, mintha a lábam hozzá- nőtt volna a kőhöz.

— Mi a macska, nem ereszt a lábad? — nevetett Holló s erősen magához rántott.

Az egyik lábam elszabadult, de abban a percben el is jajditottam magamat és pedig jó kiadóson.

— Jaj, jaj, jaj, ne bántson!

A mosolygó arc lehajolt a lábam fejéhez, és — és Berta kisasszonytól hallottam később — vérehagyottan emelkedett föl.

— Szent Isten, ennek a kisgyereknek odafagyott a lába a kőhöz'

A másikat már óvato.san engesztelték föl, mert az még jobban összebarátkozott a márvánnyal. A vakarás kide'ňtette. hogy talpatlan csizmácskában léptem a közszereplés terére s azért nem tudtam róla többet elmozdulni. Ami jeget, havat fölszedtem útközben, az álltomban először elolvadt a meleg talpam alatt, azután megfagyott és hozzátapadt a kőhöz.

— Sebaj, kikerül a maga foltjából — nyomogatta a lábam Sor doktor úr. ahogy ott feküdtem ö'Sszeszorított szájjal a követünk ölében. Tudta a doktor úr, hogy a kenyér sütögető asz- szony fia vagyok, hiszen én vittem hozzájuk minden pénteken a kenyeret, azon melegen, ahogy a kemencéből kiszedtük és különben is ismerte a fajtámat, hiszen a szegények doktora volt a kis kopasz ember. Hanem azért mondta hogy jó lenne elszalajtani Deskóért, a városi előfogatosért.

És így ültem először életemben úri hintán ami csak lépésben haladhatott a bőrruhás kiskúnok s berlínerkendős asszonyok sokadalmában, akik eltűnődtek a templomtéren, meg a világi dolgok változandoságán. Sokan még akkor is törülgették a szemüket a meghatottságtól és dicsérték a szép úri kitalálást. Különösen a női nemen lévők, ^y-két szü'e azonban elégedetlen reszket- íette a fejét, hogy az urak már a templomból is panorámát csinálnak és szavalatot tartanak az oltár előtt.

— A mi kisfiúnk volt az sógornsszony, — prób'ilta mentegetni az urakat Marton sógor és felesége, ha ismerőst láttak egy-egy tanakodó csoportban. De aztán felhagytak a népek fölvüá- gosításával, mert a népek hol kinevették őket, hol zavartan hümmögtek, hogy mi érhette Márton sógorékat ezen a szent Napon? Majd éppen az 0 gyereküket karolják fel az urak Krisztus urunknak áldott születésén. Nagyon fehérkép'ü volt a fiatal. aki papolt, a szaván is é'Tzett, hogy mandulával etetik azt otthon, bizonyosan valami nagy nemből való úrifiú volt, ugyan úrikísasz- szony is lehetett, nagyon ser- geíte-pergette magát.

Én pedig nem éreztem semmit a királyi dicsőségből, amellyel bevonultam a Da- * ru-utcába, csak azt éreztem

hogj! parázs sütögeti a lehúzott talpamat és akkor támadt először világtalan kis agyambam az a gondolat, hocy i:an egy téli Isten, aki más, mint az az Isten, aki a nyarat mosolyogja.

MIKULKA GYULA raj/ai