Új Ifjúság, 1953. január-június (2. évfolyam, 1-38. szám)
1953-04-04 / 14. szám
ŰnFIÚSAG 1953. Sprnfs 1 {Mum O (D O Április 4. Pozsony felszabadításának 8-ik évfordulójára.) A városban még a halál baktatott, germán csizma alatt dongott a kövezet s a poklok sötét légiói ollogatták az életet Vicsorogtak és akasztottak, tombolt a gyáva csőcselék, ártatlanok vérében mosta a rablósereg szennyesét. S egyszerre csak fölmorajlott a föld, megrendültek a ködpárás hegyek, a távolból tízezer ágyú bíboros lángokat vetett. Hömpölyögve indult rohamia a hősi szovjet hadsereg, hogy elhozza a szabadságot a boldogságot, életet És fölrepültek a vörös zászlók a füstös gyárak, házak tetejére, sereglettek a dolgozók a legigazibb hajnal ünnepére. Tavaszi virágerdő hullott a hősi harcosok elébe, boldogságban könnyezett a Dunaparti város népe. Április 4, sohasem felejtünk, szívünkben él és lángol az emlék. Dicsőség néktek, szovjet katonák, ti voitatok a hősiesség! Ti voltatok az izzó vasököl, mely szétzúzta a sötétséget, a tengerekig kergetve az emberalja söpredéket. Sztálin katonái: élők, halottak, titeket köszönt Pozsony népe és hull és hűli a sok virág a hősök csendes sírhelyére. És száll a hála, száll felétek népünk szívéből mindörökre, mert ti hoztátok el a tavaszt a múltak átkát összetörve. Dénes György Sáli se felejfscJ el Nincsen márványból sírhelyük, felettük a kereszt sem áll oe emlékük él mindenütt, nem fogott rajtuk a halál. A harmatos zöld réteken, folyóparton, hol leng a nád, a nép hősökről énekel akik megvívtak száz csatát. Snhse felejtsd el nevüket, Ványa nevető két szemét, értünk ontották vérüket, hazánkért, életért. Ozsvald Árpád. 1945. április 4-én hozta el a szabadságot Pozsonynak a Szovjetunió dicső hadserege. A fasiszta borzalmak alól felszabadult Pozsony lakossága könnyek közt mosolyogva fogadta a sok kemény küzdelemben megacélosodott dicső hadsereget. E sereg, amely Pozsony aiatt is súlyos csapást mért a fasiszta fenevadakra, felszabadította hazánkat, megadta a lehetőséget az új élethez. A hős Szovjet Hadsereg Pozsony és hazánk felszabadítása után saját fészkében mért utolsó csapást a fasiszta rendszerre. Az első lépés oromérői J^épzelj el egy vágyódó valakit. Nem mesebeli valakiről van szó, élő ember, ről. Pistáról, vagy Pálról, vagy talán éppen Terólad, aki olvasod ezt a pár sort. Mindeji. gyermeknek vannak vágyai, kívánságai, haicrozott, maga által kiszabott céljai. Ityen az ember. Tudom, Te is vágyódtál. Talán kovács, sofför, mozdonyvezető, mezőgazdasági szakértő, bányász, gépész, mérnök, vagy talán éppen tanító akartál lenni. Nincs abban semmi. Azt kívántad, azt szeretted, ahhoz volt kedved. Tudom, meg is próbáltad kifeszíteni izmodat érte. Dolgoztál, küzdöttél, megvalósításáért és talán mégsem sikerült. Azelőtt a legtöbb embernek nem sikerült. De ne iiyen embert képzelj most el. Képzelj el egy olyan embert, aki dolgozott, tanult, küszködött és 1945 után volt fiatal. Es sikerült neki. Képzelj el egy napbarnított derűs arcú fiatal embert, mondjuk egy pilótát. Még alig lehetett nyolc éves, amikor már széttárt ka- -okkal kerepelve forgott az udvar közepén; brrr, brrr, repülni, repülni! — Ez volt a vágy, ez volt minden. Nem volt nagyobb öröme, mintha megláthatott egy repülőgépet. Hányszor meg-megállt, vagy leült kis szál. más házuk árnyas oldalán, ahol senki sem látta, ho.jy átgondoljon mégegyszer mindent; vájjon lehetséges az...? Talán a nagyapiá- tcl is megkérdezte — lehetséges az, hogy én valamikor ott fenn repüljek, pilóta legyek? Hányszor nézett irigykedve a repülő madarak után és újra meg újra ott állt és szorította kis szívét az égetően fontos kérdés; lehetséges az? Hiszen az én apám csak cseléd .. 'Tjeitek az évek. A kisfiú minden percét, óráját e gondolatnak szentelte. Egyszer már még a Jancsiéknak, a barátjainak is elmondta. Természetesen kinevették — erigy te tökfilkó, pilóta ...?, te ... ?, Hiszen még ennivalótok is alig van. No meg aztán ilyen rongyos rvhában...? Hahaha ... Talán még „kis hülyének” is csúfolták a faluban. Igazuk is volt a barátoknak. Pilóta sohasem lett volna belőle. O is éppen olyan cseléd lenne, mint amilyen az apja volt egész életén keresztül. J~\ e még sem így történt. Sok szürke esz■L-'tenő.ö után, jött egy vörös esztendő is, 1945. Keletről hozták. Drága piros i'ér árán. Hozták, hogy a fiúból ember legyen és ne szolga. A fiú iskolába megy. Tanul, érettségizik. Már csak egy lépés. Hová...? Katonai főiskolára, Pilótának. 1953, és most ott áll a röptéren, gépe mellett, vigyázzban, feszesen, csillogó egyenruhában mosolygó örömteljes arccal. Es várja a parancsot. Várja a nagy, elképzelhetetlenül gyönyörű pillanatot, várja a parancsnok szavát, hogy beüljön a gépbe ... — O, Ö, róla van szó, a valamikor álmodozó cselédfiúcskáról — várja a parancsot, hogy felemelkedjen gépével az azúrkék tiszta égboltra. Elvtárs, el tudod képzelni, azt az örömöt, azt az érzést? Igen? Így voltam én is. örök életemben az volt a kívánságom, hogy tanítsak, hogy embereket nevellek, hogy tanító legyek. '’z év március 15 én a kéthetes peda- ' gógia, gyakorlat megkezdése előtt Dunaszeriahelyen a nemzeti iskola V. osztályának ajtajánál, mielőtt megkezdtem volna életem első tanítási óráját, ezek a gondolatok jártak az eszemben, örültem, nagyon örültem. Es mosolyogtam is, talán ez volt életem legszebb mosolya. A hála és köszönet mosolya. Ez a gondolat járt eszemben és ez az érzés volt szívemben, amikor elővettem az előkészületekre szánt füzetemet és az első oldalra piros ceruzával felkarcoltam: ,,Az anyag kezedben van, kovácsold bolsevik acéllá!” Kardos István. J-t r Nyolc évvel ezelőtt... ... rettenet markolta össze az emberek szívét. A megdöbbenés, a fájdalom elmoshatatlan képe ott ült az ember özemén, úgy mint a gödörbe bedobált hallottak törtfényű szemében a váratlanul eltiport élet rémült és csodálkozó kifejezése. Ezek a szemek a koncentrációs táborok drótkerítését, a pálinkagőztől bűzlő, rekedten ordítozó szürkeruhás fasiszta fenevadak vandalizmusát, a döngő csizmák nyomában habzó vért tükrözték. Vonaglott az ország a náci fasizmus utolsó rúgásai ailatt. Az emberi szorongás csúcsosodott, csúcsosodott egészen a tehetetlen kétségbeesésig. Néztek egymásra az emberek s beszéltek. Nem a szájak, hanem a szemek. Mikor lesz vége ennek a gyötrelemnek? Mikor? Ne sírj. Most nem szabad sírni. Miért? Hisz lehet, hogy már holnap elszakítanak családomtól. Akkor se sírj! Az én fiamat elvitték Németországba, s már azóta meg is halhatott. Ezek a gazemberek mindent megölnek, ami él! Meg. öreget tank alá zavarnak, fiatallal sáncot ásatnak, hogy abban pusztuljon el. Sok hullát visz a Duna vize. Ne sírj! Káromkodjak? Ne! Mi lesz velünk? Mit csináljunk? Meghalt a férjem! Vigyázz, magadban beszelész! Honnan tudod? Látom, hogy mozog a szád, ne hogy meg- zavarodi ebbe a gondolatba. Meddig tart még? Nem sokáig elvtárs! Ne csüggedj: Moszkva törődik velünk! Itt lesznek nemsokára! Nemsokára? Ha holnap jönnek, későn van. Ma, ma, most, azonnai legyenek itt! Holnapig még sok minden történhetik. Meghalhatunk holnapig! Érted?! Roppant szovjet ágyúk tépték szét ezt a borzalmat. Először csak távolról morajlottak, azután közelebbről dördültek, s egyszer csak egészen közelről hasították szét a sötét felhőktől terhes eget. Az emberek mosolyogni kezdtek. Hát itt vannak? De még vártak, nem s.-.abaá rögtön kiélni a boldogságot. Várni kell addig, míg közelről Rájuk nézhetnek, m,egtapogathatják, hogy ök-e azok? Egyszer aztán kinyílt a óin- ce-ajtó, fény szaladt be rajta s szovjet katona állt meg a váratlanul betörő fényben géppisztollyal a kezében és mosalygott. Senki nem tudott szólni, csak lassan felszede- lőzködtek s mentek a katona után, OKI szó nélkül rámutatott a váron csattogó vörös zászlóra, melynek lengő piros föltja rózsaszínűre festette a hajnalodó ég alját. Az emberek pedig megjegyezték. ez a nap 1945 április 4. volt. Mikús Sándor. Nyolc évvel ezelőtt, április 4-én szabadította fel a Szovjet Hadsereg Szlovákia fővárosát, Bratis- lavát. Képünkön a Bratislavába bevonuló Szovjet Hadsereg egységeinek lelkes fogadtatását látjuk szovjel hadsereg Nem találok Jelzőt nevedhez méltót, hogy dalba szőjelek ? Dicső szovjet sereg, öreg földgolyónkon nincs tettednek mása. Vad hordák foga csikorgóit rád, s Te hősként megvédted hasúd. Moszkvától jöttél, mint zúgó fergeteg s porrá zúztad « náci sereget. Te oszlattál felhőket, ^ s Te hoztál új napot, Pozsony várfokára Te tűztél vörös csillagot. Te adtál népemnek: szabad boldog hazát, s amerre elvonultál teltebb lett a kalász. A föld nem issza többé könnyeink árját s nem, hallja fájdalmunk ezer jajszavát. Már forr és árad a leigázhatatlan élet, mint a kikelet s kommunizmusba néznek a boldog emberek. Szállj fel énekem s hirdesd boldog életűnket Keleten, Nyugaton, Északon és Délen. Téged köszönt ma munkás és paraszt, szabad földünkön a kék ég alatt. Rólad zengenek ma hegyek és völgyek, a tengernyi széles ringó búzaföldek, — milliók 1 remenysege — dicső szovjet sereg. Török Elemér.
