Új Ifjúság, 1952 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1952-12-31 / 50. szám
6 Ol IFTÖSÄG 1953. Újév Pontosan kilenc órakor megnyitom az estet. Az elnökségbe ifjúmunkásokat választanak be. a 10. osztály két gépkezelőjét, a két jóba. rátnöt, Duszja Okunyenovát és Xana Plato- novát, továbbá ugyanebből az osztályból Csur. kov Szergej lakatost, Rublikovot, a 12—14. osztály burkolómunkását, akit csak néhány nappal ezelőtt vettünk fel a Komszomolba Markov meleg ajánlására és Kocsin Vanját. Milyen kár, hogy nem jött el a Szilveszterestre Minyevics építkezésvezető. Lehet, hogy most ö is megértene ? . . . Hosszú nógatás után esetlenül sorakoznak fel az emelvényre az el. nökség tagjai. Szinte megáll a szívverésem, •ahogy nyikorog és inog alattuk az egész al. kotmány. Szórakozottan szétütnek egymástól, nem tudom, miért nem tolják együvé a székeket. Valószínűleg először ülnek ilyen ünnepélyes közgyűlés elnökségében. Az igazgatóé a szó. „Nemcsak okos, de jószívű ember is a mi igazgatónk“ — gondoltam magamban, amint halottam, hogy milyen forró szeretettel, szívélyesen és egyszerűen beszél a tegnap még iskolába járt, a hátországot védő ifjúmunká. sok hősiességéről. ^ Aztán a Komszomol járási vezetőségének titkára üdvözöl bennünket. Az ifjú munkások nevében Okunyenova Duszja beszél, az a sely- meskontyú lány, aki valamikor a tizedik ősz tál.v folyosóján sírni kezdett, mert gyermek, zoknira kapott jegyet. Kissé nevetségessé tét. te ekkor magát. Sokáig készült a beszédre, mindent papírra jegyzett, fejből megtanulta mondanivalóját. Úgy látszott, hogy minden tehetségét bele. adta a beszédbe. Este, amikor az előadás előtt végighallgattam Duszját, minden jól ment neki, de most, hogy ki kellett állnia hallgatói elé, — lámpalázt kapott. Egyre a papirosra te kintget, de úgy látszik, semmit sem lát, mert hallgat. A sorokon végigfut a gúnyos sugdo. lódzás moraja, valaki a sarokban hangosan felnevet— Ne szégyenkezz, Duszja, mond meg, amit gondolsz — súgtam neki. Még egyszer a papír, lapra tekint és nagyon egyszerűen, nem úgy, ahogy először leírta, — elkezdi: — Barátaim! Azt hiszem, hogy nem mindig dolgozunk elég jól, minden erőnkből, hogy úgy mondjam ... Ügy bizony! Ezek után annál is inkább szégyen lesz a rossz munka, mert bi. zalmukat fejezték ki irántunk. Ügy dolgozzunk tehát, hogy Leonovova Zina és elvtársai a fronton szívükből azt mondhassák: „Köszönjük nektek!“ A végén az utolsó mondatokat mégis megemlítette. Duszja után egy sovány, katonaruhás, halzsebe fölött a nehéz sebesülést jelző, aranyzsinórt viselő ifjú ugrott fel fürgén az emelvény, re. Ez egy katona-költő. akit a védnökség! kórházunkból bocsátottak el. Most a helyi lap szerkesztőségében dolgosak, amelynek hasábjain gyakran lehet a verseit látni. Mindenki kíváncsian bámulja, nagy beszé det várnak tőle, de ö váratlanul az üzemünknek szánt versét adta elő. A vers így végző dött: Tengerésztől, gyalogostó] és minden harcostól mint a sortüz hangzik: „Hála a munkásoknak!“ A ti segitségtek ad erőt harcunknak! Az ifjúság lelkesen és hosszasan megtapsol, ta a költőt. Lehetett látni, hogy nagyon tét. szett, sőt hízelgőén hatott ez az előszó. Most a moszkvai írónőé a szó. Az az érzésem. hogy az itteni ifjúság először lát életé, ben egy élő költőt és hogy az igazat megmondjam, kicsit félek is,' hogy ifjúságunk hogyan fogadja az írónőt. Öltözéké és hajfrizurája a legutolsó divat szerint készült és azt hiszem, hogy talán nem is nagyon illik üzemünk megszokott környezetéhez Mit tudhat egy ilyen asszony mondani a mi ifjúságunk, na'k ? No, hogy milyen nagymértékben tévedtem! Már az első szavainál eltűntek a kétségeim. Az ifjúság figyelmesen, lélekzelvísszafojtva és izgalommal hallgatja. Talán azért, hogy arról beszél, ami mindenkinek szívéhez nőtt és izgalmat kelt az*'" emberben, vagy azért, hogy teljesen egyszerű, érthető és szívélyes szava, kát használ ? Érzem, hogy közte és a teremben ülök közt valóságos, szinte kézzelfogható szövetség alakul. — Városunk egy egyszerű kislányáról fogok beszélni, mindnyájunk földijéről, akit ..Csiz“.nek becéztünk, mert mindig víg és jó. kedvű volt. Ez a lány Fjodorinova Lelja volt. Beszélni fogok az ö derűs életéről, amely egy csodálatos meséhez hasonlít. Az írónő beszélni kezd és mi, hallgatók mindazt oly világosan el is tudjuk képzelni. ... Ragyogószsmü kisleányka. két rövid, nagyon kemény konttyal (biztosan azért áll olyan rosszul neki). A mindig vígkedélyü barátnők csoportjával fut az iskola széles lépcsőjén, amely fővárosunk főutcáján van. Fut- kározik abban az iskolában, ahol felnőtt és ahol ma az érettségi.estet tartja. És lássuk csak... ez a leányka már a lenin. grádi orvosi fakultás előcsarnokában van, győ. zelemittasan, büszke örömtől telítve látja nevét a felvett tanulók névsorán. Ah, milyen nehéz volt mindez: mennyi vizsga és mind „kitűnő" re! Vajószínüleg akkor találkozott vele a filmrendező is, aki a „Harcostársak“ című filmet készítette. Találkozott Leljával, mert úgy tetszett neki, hogy e lány lesz az eleven hős! Hisz éppen ilyennek képzelte az alakítást, amikor álmatlan éjts-jakákon dolgozott a műn. Lelja ugrándozva futott el a rendező meljett, kezében hanyagul lábalta a könyvekkel megtömött aktatáskája*,. A rendező nem hitt szemének, ezért utána,'.;tott és beszélgetés közben óvatosan megérintette posztókabátját, hogy meggyőződjön róla, valóban él-e! Egészen, akárcsak a mesében, vagy az amerikai filmekben, azt javasolta a messze vidékről Leningrádba jött Kisleánynak, vállalja egyik filmjében a főszerepek egyikét. E rendező egyébként nagynevű, ismert művész. ... És ismét itt van Lelja. Most már az orvosi fakultás második szemeszterének hallgatója a háború első éveiben. Ugyanabban a ka. hátban, abban a sapkában, amelyben lefilmez ték, >— áll a katonai parancsnokság előtt, csak a szeme nézése komorabb és határozót, tabb. — A frontra? — kérdi a katonai biztos. —' De hisz ön a „Csíz“, a „Harcostársak" egyik főhőse és még tizenhét éves sincs Gyerekeket nem küldünk a frontra! — De nem, — Lelja csaknem sírva fakad — mindent összekever! Az a „Csíz" még nincs tizenhét éves, az a filmhős, — de én már ti- zenkilencéves nagylány vagyok. Becsületemre, hogy főiskolás vagyok, orvostanhallgató, itt van a diákigazolványom. A katonai biztos hitetlenül csóváígatja fe. jét... Egy piljanatra kivetkőzöm a beszéd bűvköréből, amely oly izgalmat kelt a lecsöndesült teremben. Még egyszer meg akartam győződni arról, hogy hallgatják, e beszédét és milyen hatással van rájuk ? Óh, hogy hallgatják-e ? Nem. nem is hall. gatják, de majd felfalják szemeikkel. Látják Lelját a fronton, amint egy sebesült katona fölé hajol. Az ember kinyitja a szemét. Hol van? Mi van vele? Miért a „Csíz" nyújtja át az orvosságot, a „Harcostársak" című film kedves kis csíze, amit már olyan régen, de valahol láttam? .. . Várjunk, mikor is volt az? Távoli városban! Egy szeretett, kislánykával! A béke boldog papjaiban . . . Lelját bámulja s a száját is elfelejtette kinyitni, hogy az orvosságot bevegye. Fél megszólalni, nehogy felébredjen! — Igen, Csízecske vagyok, --- felelt Lelja a fel nem tett kérdésre — de éíek és a fronton vagyok. Minden rendben 'esz, csak igya meg ezt az orvosságot. ...Lelja nemrégen meglátogatta városunkat, — mondja az írónő — betegszabadságra érkezett. Még most is a régi! A kontya is le. csüng, akár eddig, csak a mellén visel két ki. tüntetést. És ő frontharcos Amikor meglátogatta a bányákat és üzemeket, megcsodálta hösiességteket, kitűnő munkátokat, mindennapi termelésteket és azt mondta.1 hogy titeket, a Komszomolistákat kell kitüntetni, az ifjúságot, amely a hátországban dolgozik . . . Vad tapsorkán követte a beszédet: ki sem lehet ezt fejezni. Még sohasem láttam őket ilyen izgatottaknak. Az írónő már eltűnt a színfalak mögött, de a taps csak nem szűnik. Valahogy mindnyájan elégedettek. Aztán a munkaosztály vezetője felolvasta az igazgató parancsát a jutalmakról. A felolvasott nevek után a zenekar tusát játszik s a fiúk, leányok izgatottan lépnek fel az emelvényre. Az igazgató kezet szorít mindegyikkel. Esetlenül megy ez a kézszorítás, mint valami „botot“ nyújtják kezüket. Hiába, izgalmas jelenet ez. Az igazgató odanyujtja az ajándékot, amely a gyönyörűen kifestett bo ritékban „A kitűnő munkáért“ című felirattal tetőzi a hangulatot. Úgy tetszik, mintha a telemben még mindig visszhangzana Fjodorino. va Lelja, a „Csíz“ harci üdvözlete, amely csak nemrég hangzott el kezdetleges emelvényünkről. A szünetben táncoltunk s szólóban daloltunk mindaddig, míg csak az emelvényen nem tudni, honnan, fel nem tűnt egy tűzoltó. Tüstént a „rendcsináláshoz látott és a karácsonyfához furakodott, hogy valahogy meg ne ég. jen, hisz nem is jó rágondolni, de eléghetne az egész üzem“. Egye fene a karácsonyfát, de én attól tartok, hogy körülnézi az „emelvényt“, amelynek léte minden biztonsági előírást nélkülöz és a járási titkár is fázósan nyulkál a zsebébe. Azt hiszem, hogy tévedésből cigarettát és gyufát is hozott magával, holott nálunk ez szigorúan tilos. A tűzoltó nevetséges emlékekkel fűszerezi morgó hangját. Mindenki rihog. csodálkozik, hogy honnan vette magát az üzemben ez az ember. A művészek, akik már fellép tek a „színpadra", szintén idegenkednek: „Fel. tartóztatja a pregrammot, nocsak, vigyétek ki!“ Az igazgató sem érti a dolgot s furcsán néz ránk. Úgy látom, közbe aka: lépni. A helyzetet Dávid mentette meg. Ünnepélyesen kiöltözött, szürke ruhájában, karján vörös karszalaggal fürgén ugrik fel a színpad, ra a tigrisszelidítö tekintetével lép a tűzoltóhoz. Az csak mosolyog és valamit súg neki. Dá. vid ellágyult pillantással karonfogja a tűzoltót és a színfalak mögé vezeti. Hogy mindenki hallja, azt ígéri a tűzoltónak, hogy „egy szép esetet mesél el neki“. Öt perc múlva újból feltűnt a tűzoltó. Mint ha a föld alól bújt volna elő és a legalkalmat. lanabb pillanatban megzavarja a színjátszókat, megnevetteti a nézőket. A v égén kidé. rillt, hogy a tűzoltó egy színpadi bemondó. A siker leírhatatlan. Magam is annyira tapsolok, hogy már szinte fáj a tenyerem. És általában — a Programm várakozáson felül sikerül. A büszkeségtől sugárzó Dávid a szereplőkkel együtt mjlongan: Kezd. Dávid nem tud egy helyben ülni. Hog.-. is tudna, hisz ö készítette elő a programmot! Az az érzésem, hogy már-már felugrik a színpadra s a azonban csak' arra szorítkozott hogy jelentőségteljesen ránéz a mosolygó párttitkárra és egyúttal ujjúval megböki mellét: Hogy hát becsüljetek meg! A legnagyobb vígság a Programm után kezdődik. Az a bizonyos fáradhatatlan Dávid elefántháton, amit egy takaró alatt két ember helyettesit, indiai maharadzsának öltözve érkezik a terembe és kijelenti, hogy versenyt hirdet a különféle bemutatásokra. Különben is ezek a legközönségesebb csalafintaságok (a moszkvai iskolások közül ki ne ismémé azokat) ! De hogy milyen röhej támad, amikor Szer. gej Csurkov és Nyikolaj Muszil bekötött szemmel, szétvetett lábakkal ülnek a lócán egymással szemben és kásával etetik egymást, miközben hol egymás fülébe, vagy orrába rakják a kását: vagy amikor Misa Kocs. kov és Ványa Kocsin zsákba téve. amely egész a nyakuknál van elkötve, — próbálnak versenyt futni; Galja Csinyakova, akinek szemét bekötötték, azokat a süteményeket és cukorkákat próbálja levagdalni, amelyek oly bősé. gesen csüngnek a terem egyik sarkából a másikba áthúzott zsinóron s ahe!ye:t egy üres, rozsdás konzervdobozt vág le a zsinórról. És a posta. A táncok! Közben kitűnt, hogy Kraszovszkij kitűnő táncos, Erre az alkalom, ra feketébe öltözött s úgy megtáncoltatta Szurovinova Irat, hogy a feje is beleszédült. Még jóidéig szólt a zene s forogtak , a víg párok az étteremben. Azon a fagyos té]i éjtszakán, mielőtt hazamentünk volna, Galja Csinyakova csak úgy váratlanul vállamra hajtotta fejét és azt mondta: — Jó volna egy kicsit szánkózni, de kár, hogy az üzemben nincs még domb sem ... De hangjából semmi szomorúság nem csendült ki. (Részlet I. Irosnyikova „Valahol Szibé. riában“ című könyvéből.) Gérecz Árpád fordítása. Egy történelemórán Párizsban történt. Egyné. i hány héttel ezelőtt A tanító j történeimet tanított.-— Dupont, csukd be az abla. I kot! Hűvös lett egy kissé. — Igen, tanár úr. És Dbpont *anuló becsukta az ablakot. | — Folytasd. Prettiere. Mi j történt a Bastille elfoglalása után ? — Mindennek V':ge volt. — Csak ” lassan, Prettiere. I Pontosabban keli kifejezned • magad. A Bastille elfoglalása! következtében Franciaország, ban megszűnt. . . — . . . egy család uralma. — Helyes. Ettől az időtől kezdve ... — Ettől az időtől kezdve egyre több család uralkodik Franciaországban! — Állj csak meg egy pillanatra, Prettiere! Az. amit mondtál, egy kissé, hm, egy kissé nagyon, hm, szabatos. Ettől az időtől kezdve... mi az már megint... Mit akarsz, Paliery ? — Tanár úr, miárt hívják a Ritz hotelt most Bastillenak? — Miket fecsegsz összevissza? A Bastille már régen nem létezik. És tulajdonképpen mi köze a Bastille elfoglalásának a Ritz hotelhez? Tíz, húsz kéz emelkedett fel egyszerre a padokból. — Hiszen ez az a hotel, amelybe egy francia sem teheti be a lábát és csak amerikaiak látogathatják. — Ugyan, ugyan! Honnan tudjátok ezt? — Amikor tegnap az autóbusszal hazautaztunk, azt beszélték az emberek, hogy mi. lyen borzasztó, hogy nekünk, franciáknak, minden ötven esztendőben egy Bastillet kell I elfoglalnunk. És a kocsivezetö | azt mondta, hogy a Ritz hotelt az alapjáig keli ’erombolni! — Gyerekek, ez nekem nem tetszik. Amikor a ti korotokban voltam, nem is jutott eszembe, hogy az iskolából autóbusszal utazzam haza. Jobban tennétek, ha gyalog járnátok. Ez egészségesebb. Most pedig, Prettiere, beszélj tovább. Mi volt a forradalom jelszava? — Szabadság, egyenlőség, testvériség! — Jói van. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Azóta minden francia a törvény előtt szabad és egyforma. Mit akarsz, Paliery? Talán megint hallottál valamit az autóbuszban? — Nem, tanár úr, De amikor tegna p torra dalműnk dicső jelszavát tanultam otthon, apám rázta a fejét. Azt kér- deztetU vájjon ez a jelszó vo natkozik a franciákra is. — Hogyan ? De .. tenné, szetesen! — Apám azt mondja, hogy itt tévedésnek kell lennie. Rid. gway tábornoknak a Fontai, nebleau.i kastélyban van lakása, míg Duclos képviselőnek a fresnesi börtönben adtak szállást. Apám azt mondja, • hogy az amerikai Ridgwaynak jobb lakása van, mint a francia Duclosnak. — Ennek semmi köze sincs egymáshoz, Paliery. Duclos le lett tartóztatva, mert autójában galambok voltak ... — Megtiltják törvényeink, hogy autónkban galambokat vihessünk, tanár úr? — Természetesen . .. Tulajdonképpen nem. Mi az apád foglalkozása, Paliery? — Szerelő a Eenaultüze. mekben, tanár úr! — Ügy, a Renault-üzemek- ben . . . Megmondtam már, mit üzenek apádnak? — Még nem, tanár úr? — Akkor légy oly szíves, és mond meg neki, hogy holnap, munka közben, meg fogom őt látogatni. Nagyon érdeklődöm az autógyártás iránt. — Ott, ahol apám dolgozik, már nem gyártanak többé autókat, tanár úr. Ford gyártja őket. Apám most a páncélok előállításánál van alkalmazva. — Az nem tesz semmit. Az is érdekes. — Most azonban nem gyártanak páncélokat, mert a mun kások sztrájkba léptek. — No, jó, halasszuk ezt el máskorra, amikor Duclos úr megint szabadlábon lesz. És most, Prettiere, beszélj tovább. Milyen volt a helyzet Európában, amikor forradalmunk győzött? — Amikor forradalmunk győzött egynéhány királyságból és császárságból szövetséget létesítettek ellenünk, ősellenségünkkel. Angliával az élén. — Legnagyobb sajnálatomra meg kell, Prettiere, állapítanom, hogy tosszul tanultad meg a leckédet. Rendben van, az angolok tényleg harcoltak forradalmunk ellen. De minek ilyen szavakat, mint „ősellenség“ használni? Hiszen az An. golok ma szövetségeseink! — Tanár űr, én csak arra emlékszem, hogy tavaly a történelemben azt tanultuk, hogy az Angolok az Orleánszi szüzet máglyán elégették, elrabolták tőlünk Amerikát, Kanadát és más gyarmatainkat, hajó. hadunkat elsüllyesztették és egy százéves háborút vezettek ellenünk. Ha ezt mind hoz. zászámítjuk . .. — Most nincs számtan, — hanem történelemóra. A történelemben semmit sem számítunk hozzá. A történelemben csak tényeket kell megjegyeznünk . ,. Tanár úr, aoám azonban azt mondja, hogy a történe. lemből rém jegyeztünk meg magunknak semmit ___ — Prettiere! Te is? Mi apád foglalkozása ? — Egy műhely tulajdonosa volt, tanár úr! —- Nem azt kérdeztem, mi volt, hanem mi most, mivel foglalkozik ? — Munka nélkül van, tanár űr. Már majdnem egy éve. A dolgokat, amelyeket műhelyé, ben előállított, most Amerikából hozzák be. — Ejnye, ejnye' Talán térjünk inkább vissza a történelemre. Ellenségeinkről volt szó. Ki tudná megmondani, ki Franciaország ősellensége ? Nos, Buillon? Kérem! —Ősellenségünk a volt né. met militaristák voltak! — Nagyon jó! Menj most a táblához. Prettiere, te most egyelőre leülhetsz. így. Bouillon, miért gondolod, hogy a német militaristák ellenségeink voltak ? — Tanár úr, amikor apám a múlt vasárnap az újságot olvasta, azt mondta nekem, hogy tanuljak szorgalmasan németül, mert erre a nyelvre szükségem lesz, ha majd az európai ' hadseregben fogok szolgálni. A német tábornokok nagyon tehetségesek és most szövetségeseinké váltak, franciául azonban állítólag nem tudnak. Dupont, — mondta a ta. nító és letette szemüvegét az asztalra, Duoont, nyisd csak ki az ablakot, fiam. Na. gyón meleg van itt. ugy.e! Fiúk, itt borzasztó meleg van! — Igenis, tanár úr! — kiáltotta harminc francia fiú kar. ban, és Dupont tanuló kinyitotta az ablakot, amelyen ke. resztül a párizsi e,óváros friss levegője tódult az osztályba. A „Moda a Zycie" lengyel ,ap nyomán fordította: Beck L. SZILVESZTER ÉJTSZAKA 1942-BEN
