Új Ifjúság, 1952 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1952-10-08 / 38. szám

9

1952. október 8Öl IF1ÚÜG

A bolse^ikok pártái xix. kongresszusát tartja. A kommunista társadalom építői, a béke élharcosai, a Politbürónak az új korszakra alkalmazott téziseit vitatják meg és fejlesztik tovább ezen a napon, — október 8-án. ■— amikor dolgozó népünk megemlékezik hűséges, bátor fia é* tanítómestere, Steiner Gábor haláláról. Talán sorra kerül ezen a napon az SzK(b)P szervezési szabályzatának azon eikkelye is, amely arról beszél, ki lehet a Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja- Megvitatják ezt és határozatot hoznak majd, hogy a párt tagja csak olyan ember lehet, aki harcosan védi, keresztülviszi. magyarba» és terjeszti a munkásosztály igazát, a rrtarxiz- mus-leninizmust, a fejlődés, a diadalmas élet tudományát. A bosevikok megbeszélik, megvitatják, elemeire bontják és példákkal szemléltetik ezt a szervezeti módosítást is, — azon a napon, amikor dolgozó népiünk, a szocialista társadalom győzelmes építésének lázas ütemében megáll egy pillanatra és Stein re Gábor elvtársra, a CsKP Központi Bizottságának tagjára, kommunista szenátorra, egy igaz emberre gondol, aki életével és halálával a kommunisták hősi helytállásának példáját' mutatta, aki egész életén át, halála percéig,

harcosan védte, keresztülvitte, magyarázta és terjesztette pártunk politikáját, dolgozó népünk igazát.

Tíz esztendeje már annak, hogy a buchenwaldi haláltáborban fasiszta golyó kioltotta sokat szenvedett életének makacsul, hősiesen égő lángját, de emléke, munkája, alakja napról napra teljesebben él közöttünk és a csehszlovákiai magyar dolgozók szocialista hazafiasságának kiapadhatatlan kútforrásává válik. Ma is bátorít, harcra hív és nevel bennünket, éppen úgy, mint akkor, amikor a Csallóköz sáros útjain, a déli járások falvaiba, újkori apostolként hordozta a párt üzenetét.

Steiner Gábor városában,

a szocialista iparosítás ugrásszerű eredményeinek t;etthe- lyén, Komáromban, a lélekzet- elállító vasszervezetek, végeláthatatlan hajőcsamokok terében dolgozó fiatalok és öregek, a határidőkért folyó harc katonái is maguk között érzik, tudják, boldog jövőjük, újjáépülő városuk élenjáró harcosát, aki a burzsoa osztályállam körülményeiben vezette küzdelmüket a máért és a holnapért. És amikor műszak- fordulóra zúgnak a szirénák és az enJberek a jólismert öreg utcákon ballagnak haza, bizonyára a Kossuth-téren is megállnak egy pillanatra, hogy arra az emberre gondoljanak, aki itt oly sokszor tüzelte őket meg nem alkuvó harcra azért az életért, amely ma a szabadság árnyékában fofr, születik.

Látják őt, amint vékony, örökké mozgó alakja az emberek feje fölé magaslik és világos, értelmes, tüzes szóval közvetíti Gottwald és a párt felhívását a dolgozó magyar tömegek felé, az ádáz bérharcok közepette, a nagyobb darab kenyérért és az egységfrontért vívott csaták idején, az Európát fenyegető barna veszély ellen.

ö, hányszor akarták belé- fojtani a szót, hányszor verték széjjel gyűléseit gumibotokkal és kardlapokkal, hányszor forgott élete közvetlen veszély- ' ben a burzsoázia jólfizetett és jóllakatott rendőrpribék hordájának keze között Nem tudták megtörni. Nem tudták elhallgattatni! Mert ereje a proletárigazság, a feltörő munkásosztály és a lázadó szegényparasztság ereje volt és a súlyos percekben — a sző szoros értelmében — bástyaként magasodott köréje a tömegek szolidaritása, az ifjúmunkások, vörös sportolók élösövénye, amely védte a lakájcsorda feneketlen dühétől.

Hányszor rogyott össze véres arccal, kimerültén valamelyik Kossuth-téri öreg ház köves folyosóján, ahová Machácsek, Kadlecovics, Soltész és Prusánszky rendőrtisztek ráuszított fegyveresei űzték, de az arcán elomló vér fátyolán át és elhomályosuló eszméletével küzdve, bátorító, buzdító szavakat talált a köréje sereg- lö elvtársak felé. Mert a Nemzetgyűlés szenátorainak és képviselőinek immunitása, jogvédelme nem vonatkozott a kommunista szenátorra. Az csak a Petschekek, Feieraben- dek és Rotschildok pénzén hizlalt maszaryki-benesi-déreri kreatúrák számára volt. A burzsoa demokrácia a burzsoázia védelmét jelentette a néptömegekkel szemben.

Igaz ember volt. „A Gábor” — csak így mondták a hajógyáriak és dohánygyáriak, kikötőmunkások, az izsai meg a gútai szegényparasztok és földnélküli Jánosok. Így mondták Füleken és Rozsnyón is és ebbe a szóba sűrítették minden szeretetüket és ragaszkodásukat. Fábry Ferenc, az öreg rozsnyói bányász mesélte egyszer Steiner elvtárs utol. só látogatásáról:

— Amikor a Központi Bizottság küldöttjeként utoljára keresett fel bennünket, — akkor volt ez, amikor az illegalitásba készültünk — látta arcunkon a csüggedést. Lángoló szóval bíztatott bennünket kitartásra, erőnk megőrzésére. Amikor búcsúzott, nem akartuk elengedni a kezét. Megkérdeztem, mit fog csinálni? Csodálkozva nézett rám, mintha azt mondaná: Ez nem fontos. — „A párt, az a fontos, elvtársak“ — mondotta. Igaz ember volt.

Feledhetetlen élete, bátor és okos útmutatása, kiállása példakép volt és marad. Igazi forradalmár volt, bolsevik, a proletámemzetköziség odaadó katonája. Ilyennek ismerték öt az ipolymenti falvak éhező földmunkásai, aratósztrájkok részesei, akik Steiner elvtárs vezetésével folytatták hősi harcukat a Somsich grófok ellen, ilyennek becsülték őt a palásti és kürtösi útépítömunká- sok, garammenti majorok cselédjei és részaratói, a rozsnyói bányászok, a zománcgyáriak Füleken, egész Dél-Szlovákia, mert mindenütt ott volt, ahol a dolgozó nép érdekeiért kellett síkraszállni. Szerették őt és ő szerette az embereket. Az ember iránti gondoskodás jellemezte munkáját.

Szerette a fiatalokat és

minden szabad idejét arra fordította, hogy nevelje, vezesse őket. Az ifjúmunkásoknak mindig Sztálin elvtársról me sélt. Kifogyhatatlan volt derűs, tanulságos, lelkes történetedben, optimizmusa erőt és kitartást árasztott. Népével való érintkezésének utolsó óráiban is azt a rendíthetetlen hitet oltotta az emberekbe a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg

iránt, amely az ö lényéből fakadt. Ez a hite segítette arra, hogy később a fasiszta haláltáborban, három esztendeig állja az élete ellen irányuló gyilkos kísérleteket és a vadállati kínzások időszakában is hóna alá nyúljon az elesetteknek. Bethlen Oszkár Írja róla azt, hogy megjósolta a németek sztálingrádi vereségét és a győzelem tudatában nézett szembe a halállal is. Nem érhette meg a sztálingrádi győzelmet. 1942. október 8-án a fasiszta pribékek agyonlőtték Steiner elvtársat.

„Nem érhette meg a szocializmus építésének diadalmas csehszlovákiai korszakát, — írja róla nagy harcostársa, Major István — de törhetetlen, nagy szelleme itt él közöttünk, hogy bátorságot, kitartást és erőt merítsünk belőle a további küzdelemhez."

És ifjúságunk, amelynek mai életéért harcolt, a szocialista hazafiság példáját látja Steiner Gáborban, aki a tömőéi és kassai nagy békemani- fesztációk szervezésével vitte harcba a csehszlovákiai magyar dolgozókat a köztársaság védelmében, a béke és a haladás védelmében, a szocializmusért.

Igaz ember volt. Méltó arra, hogy a köztársaságban éld ma. gvar dolgozó nép nagyjai között emlegessük és őrizzük emlékét, szellemét.

Horváth László.

RICZ XsiGMOKjD:,

£gy$ig?jöl!äkm

.— Mégis kár coft, hogy ki nem. öltöztél egy kicsit. Van neked .szép ruhád, vettem neked.

— 16 nekem Így Is —, mondta az asszony és nyugtalan volt.

Hozzáfogtak a vacsorához.

Még levest Is főztek a szakácsok. A leves olyan volt, mint az olaj, kövér és tűrő.

— Eszik? — kérdezte az asz- szony.

— Jó?

' — Nagyon jó.

— Akkor eszek, mert én ugyan elég levest ettem már életemben, de az mind olyan rossz, híg mosogatóié volt, hogy disznónak se lett volna jó moslék.,. Hanem jó ételt, ha mind összeraknánk. amit én ebben az életben kaptam, még az a fazék se telne meg vele, amit ma reggel kihoztál nekem...

Az asszony telemérte a tányérját, még ki Is löttyintette és 6 hozzáfogott enni... Egész leste remegett az éhségtől, mégis már a tizedik kanálnál úgy érezte. hogy készen van ...

Iszonyú rémület és düh tört ki benne Mi lesz itt akkor ma?... Hogy fog eleget tenni az Ígéretének? ...

Lenyelte a levest és bort ivott rá Nagy pohár bort.

Akkor úgy érezte, munkaképes.

Húst. kapott nagy tállal Nagy darab kenyérrel Nézte.

. , — Miért nem eszik? — kérdezte a felesége.

— Nem sietek, reggelig akarok enni ,. Még csak leves vótt

A nap lement és a hold. ami már régen fent volt, kezdett kifényesedni.

A gróf mindenütt ott volt, min denkivel beszélt, mindenkit

megölelgetett, de percenként

mellettük volt és jó szókat mondott nekik.

Akkor már kezdett dolgozni a bor is és egyre hangosabb lett a lakoma. Kis János látta, hogy a gróf sorra csókolgatja az asz- szonyokat.

Már várta, hogy Évára kerül a sor.

Éva is várta és úgy remegett a. teste.

S most honnan, honnan nem, megjelent egy csapat csendőr. Vidám, szép legények, nem jöttek rossz szándékkal, véletlenül jöttek. Mondták. Kakastoll, bokréta volt a kalapjuknál. Nagyokat köszöntek. Kis János nevetett.

És marokra fogta a kést, amivel evett.

Ekkor a gróf odaért a csákóVI.

lódzásban hozzájuk.

Évához lépett, meghajolt és... nem csókolta meg.

Két csendőr ült mellé, mikor a gróf táncra kérte Évát. Éva ránézett az urára:.

— No, csak eregyj, — mondta Kis János. — Táncolj. Jó a vacsora, ki kell táncolni, elrontja a gyomrot.,.

Már kavargott a tánc. ötvenhatvan pár. A gróf a cigány előtt.

Kis János hozzáfogott enni.

Egy falatot lenyelt. Nem bírta. Kiadta s kiköpte.

— Csendőr úr, — mondta — lássa, ez a baj...

— Micsoda, barátom, — mond ta a csendőr.

— Itt a jó vacsora és az ember annyi üzletet sem tud csinálni, hogy egyszer jóllakjék, mert nem bír enni.

— Mért nem bír?

Nis János megkereste a kését a földön, megtörülgette, gondosan.

— A szegény ember nem bír enni... Mér?.. ^ Mer szegény... A szegény ember, csak mérget eszik... Igaz?... Jóllakik a levessel. Mire a húsra kerülne a sor, már neki vége... Azt már más falja jel.

— Egyél, csak egyél — mondta a csendőr s erősen nézte Kis Jánost.

De Kis János nem nézett rá, másfelé nézett.?A cigány felé nézett.

— Nincs az embernek két gyomra, hogy mindent bevegyen ... A szegény embernek még hasa sincs...

Ebben a pillanatban a gróf megcsókolta az asszonyt.

Kis János mosolygott. Elfché- redett, de mosolygott. A keze rámerevedett a késre és markolatig döfte a csendőrbe.

Vége.

1L © IL ^

ötven éve halt meg Émile Zola, a nagy francia regényíró. Égész élete harcos élet volt. Harcolt a társadalmi igazságtalanságok ellen, kíméletlenül leleplezte a kapitalista társadalom rothadtságát, erkölcstelenségét, a francia burzsoázia hazaáruló politikáját.

Szenvedélyes írói kiállásáért a burzsoa körök üldözték, rágalmazták és hangját is megpróbálták elfojtani. „Nem nagy megértéssel olvassák műveimet« Húsz esztendővel halálom után azonban újból felfedeznek“ — írta halála előtt. És igaza volt. Húsz évvel halála után a fiatal Szovjetunióban a felszabadult dolgozók magukévá tették Zola műveit. Üjból felfedezték, de nem Franciaországban, hanem a Szovjetunióban. Franciaország hivatalos uralkodókörei még ma sem békéitek meg a meghalt íróval, üldözik Zola követőit, műveinek tanulmányozóit, a francia dolgozókat és a francia békeharcosokat.

„Az emberirtó“, a „Germinal“, „Az élet öröme“ és az „Összeomlás“ azok a művei, amelyekben Zola túllépve a naturalizmuson, eljut az élet reális ábrázolásáig. Ezek a művei Franciaországban ma is aktuálisak. Ezért szidalmazzák, magyarázzák félre, ezért félnek tőle ma is. Vájjon miért ismernék el a mai háborús uszítok a francia fegyverkezők az „Összeomlás“ szerzőjét, amikor ez a mű róluk is szól? Miért méltányolnák a mai haszonhajhász tőkések a „Pénz“ szerzőjét, amikor ez a mű az ő bűneiket is pellengérre állítja?

Rásütötték az erkölcstelenség, hazafiatlanság és a halálszag bélyegét Zolára. Pedig Zola lángoló hazafi, a rothadt polgári erkölcsök kíméletlen ostorozója, az elet szerelmese volt egész életében és művei ezt á szellemet árasztják ma is.

A művei ellen indított rágalomhadjárat éppen Zola dicsőségét hirdeti. Zola írásai nemcsak a Dreifus- iigy reakciós vezérkari tisztjei ellen indított küzdelemben vettek részt, hanem — ahogy Marcel Cachin, a Francia Kommunista Párt egyik kiváló vezetője mondotta — a francia népnek Petain marsall és Dar- land francia SS-legényei ellen folytatott viaskodá- saitan is.

„Megígérték nekünk — írta Zola — kárpótlásul a történelmi igazságszolgáltatást. Kissé úgy vagyunk ez7ol, mint a katolikus paradicsommal, amellyel béketűrésre bírják ezen a világon a rászedett nyomorultakat, akiket az éhség fojtogat.-. A magam részéről óhajtom, sőt remélem, hogy a történelem komolyabb elégtételt szolgáltat, mint a paradicsom gyönyörei.“

A történelemnek ez az elégtétele Zola számára nem lehet más, mint a haladás, a szabadság, a demokrácia és a béke erőinek győzelme.

EGY IGAZ EMBERRŐL...