Új Ifjúság, 1952 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1952-07-02 / 24. szám
4 ÚJ IFJÚSÁG 1952 július 2 Az oktatási évet példásan befejeztük A Fucsík-jelvény kötelez A napokban a kassai járásban is befejezik az oktatási évet. Az iskolákon le kell zárni a körök munkáját, értékelni kell ezeket, hogy a szünidőbe lépés előtt beadhassák a jelentést az utolsó közgyűlésről, hogy nyilván legyenek tartva a propagandisták és az oktatási év legjobb résztvevői. Hogyan teljesítették ezt a feladatot a mi járásunk csoportjai ? Az oktatási év kihirdetése idejében a CsISz járási vezetőségének elnöksége foglalkozott az újonnan alakult körök munkájával. A járás gondoskodott arról, hogy a körvezetők a csoportok legjobb tagjai közül kerüljenek ki. De nem ment ez így sokáig. A további időszakban a legtöbb figyelmet az olvasóköröknek szenteltük. Megalakítottuk a Fucsík-jelvény járási vizsgáztató bizottságát, amelynek húsz tagja van. A bizottság minden tagja gondoskodott egy körről, ezt időben látogatta, tanácsokat adott és figyelte;- hogyan folyik a készülődés a Fucsík-jelvény vizsgákra. így pl. megállapítottuk, hogy az I, gimnáziumban gyengén dolgozik az olvasó- és politikai kör. A CsISz járási vezetőségének elnöksége ennél az iskolai csoportnál gyűlést tartott, amelyen boncolgatta az oktatási év hiányosságait. Ezután megjavult a munka. Gyengén vezettük az alapszervezetek vezetőségeit az oktatási évről való nagyobb gondoskodáshoz. Például a magasabb építészeti ipariskolán a vezetőség keveset gondoskodott a körökről az oktatási év ideje alatt, így történt az, hogy negyven jelentkező közül ma csak ketten készültek el a Fucsík-jelvény vizsgára. Az egészségügyi iskola jobban működik. Ma már mindent rendbe szedtek, a járásnak pontos áttekintést tudnak adni munkájukról és eredményeikről. Ott, ahol -a CsISjs-tagok megértették Ifjúsági Szövetségünk politikai nevelésének jelentőségét és az oktatási évet, mindent megcsinálnak azért, hogy ök is mondhassák: A nyári időszak előtt rendesen bezártuk az oktatási évet, eredményeit értékeltük és tapasztalatokat szereztünk a jövő oktatási év részére. Szakira J. Az iskolaév elejétől függött a szenei gimnáziumok falain ez a felirat: Kötelezettségvállalásunk a Fucsik- jelvény megszerzése! Ez a felirat nemcsak leíro.tt valami volt, hanem hozzásegített bennünket ahhoz, hogy a Fucsík-jelvény megszerzésére nagy figyelmet szenteljünk. Egész év alatt a politikai körben való munkánk mellett készültünk a Fucsík-jelvény vizsgára. Ma, a Fucsík-jelvény megszerzése után visszatekintünk egész évi munkánkra. Bizony nem volt könnyű munkáink, fökép a kör vezetőjének n«n, akinek nem voltak munkatapasztalatai. Körünk vezetője, Farkas elvtárs még tavaly csaik rendes tagja volt csoportunknak. Mikor megbízták öt a politikai kör vezetőjének szerepével, tudatában volt annak, hogy felelősségteljes feladatot kapott. A körben, persze, voltak olyan elvtársak, akik szívesen segítettek és adtak tanácsot. Maga Farkas elvtárs sokat tanulmányozott és olvasott. A további tapasztalatokat a járási sze. mináriumokon szerezte meg. És így történt az, hogy a szenei gimnázium IV. osztályának politikai köre a munkában mindig az első helyen volt. Nagy segítséget nyújtott ^ebben a pontos és konkrét munkatervezés és a tervteljesités. Az év vége felé sok volt a munkánk, mert közeledtek a záróvizsgák, ám politikai körünk tagjai mindig szakítottak maguknak időt a könyvek olvasásához. Persze, ezek a könyvolvasások segítették a CsISz.tagokat az iskolai kötelességek teljesítésében is. A Fucsík-jelvény vizsgák, (talán az elsők a pozsonyi kerületben) ünnepet jelentettek a CsISz-tagok részére. Ezen a napon 21 elvtárs tette le a vizsgát a járási vizsgáztató bizottság előtt. Huszonegy CsISz. tag mutatta ipeg a mai ifjúság komoly vonzalmát a könyvhöz. A vizsgáztató bizottság tagjaival tartott elvtársi beszélgetésben élénken beszélgettek Fucsík. ról, törhetetlen bolsevik jellemvonásáról és a néphez való forró ezeretetéröl, amelyet meghagyott hekünk: „Emberek, szerettelek titeket, legyetek éberek.“ m£r fíem a hatixdák házasodnak — Gyerünk haza! Holnap sok munkánk lesz... Gyorsan leltek a napok. Sós Laci hajnalban kell. későn fekiindt és lázas izgalommal dolgozott. Hamarosan a brigád legjobb traktoristája lett. Egy szép napon jeltűzték a szlalinecre a kis vörös zászlót, mely a szét játékos csapkodásától néha- néha remegve simult a tno- torház oldalára festett JOL- KA-jelírás fölé... A múlt héten, amikor hátié!; brigádja épületfát fuvarozott Meleghegyről, az egyik asszonycsoport épp az erdő mellett kapált. Jóikat vízért küldték. A sztalinyec dübörögve fordult ki az erdőből. Jolka megállt. A traktorista csikorogva fékezett. Laci hirtelen egyet gondolva leugrott. » — Hová? hová? A lány mosolyogva közelebb lépett hozzá. Nem is tudta hirtelen, hogy mit szóljon csak a fejévet intett a kút felé. Laci is elmosolyodott és felé lépett. — Már azt hittem... — Én is, de — felelt a lány és Laci szemébe nézett< Laci végignézett az erdő- szélen és karját a lány felé nyújtva csak ennyit szólt: — De mostmár... Zsóka néne a sornál megfordulva akaratlanul feléjük nézett. Csak azt látta, hogy a két fiatal egymást időiéivé elbúcsúzott... A sztalinec füstös pufogás- sal megindult. Laci visszanézett. Jolka integetve még sokáig szemmel kísérte, míg csak el nem fordult a falu felé. Aztán futva szaladt a kútra vízért. Nem régen történt. A faluban azóta már mindenki tudja, , hogy aratás után „kérőbe mennek” Sós Latiék. Az öreg Maros néha néha szól csak erről. Dühös szemmel néz a messziségbe és mormogva válaszol: — Fiatalság — bolondság. Bn pedig csakúgy csendben vissaszótok az öregnek: — Ltja Maros bácsi! Most ’ már nem a barázdák házasodnak ... Aljósát már néhány napja torokfájás kínozta. Eleinte nem vetett rá ügyet, gondolta, majd ©sak elmúlik, de hem muTt el, sót fokozódott. De még ennél a fájásnál ig jobban nyugtalanította Aljósát valami nehézség a tagjaiban, amit azelőtt soha jem érzett. Mihely,. lehevere- j dett, teste mintha a földhöz' tapadt volna és erőfeszítésébe! került, hogy felemelje a kezét, lábát, fejét. Nem volt a betegségekben járatos és az első időben ezt a nyűgöző nehézséget valami tudj’isten honnan belebújt lustaságnak tulajdonította s ezért restelte is. „Ha így elhagyom magamat, még egészen kidőlök... gondolta. — Ki kell ráznom ezt magamból, feltápászko- dom". „Kirázta magából“ és „fel- tápászkodott“, a nehézséget csakugyan leküzdötte és egész nap úgy dolgozott, mint a többiek. De mégis napról - napra gyengébben, rosszabbul érezte magát. Most már rájött, hogy beteg, de esze- ágában sem volt otthagyni a kaszálást. „Mindegyiknek van valami baja! Egyiknek a torka fáj, másiknak a foga, harmadiknak az újjá, negyediknek másvalamije“. Amikor Vaszilij és Valén- tyina eltávoztak a kaszálóról, az ebédszünet után Alekszej megint beállt a sorba, a kasza olyan nehéz volt, többízben csodálkozva nézegette — nem cserélte-e ki véletlenül, vagy nem tapadt rá agyag? Ügy érezte, hogy gyorsabban és energikusabban kaszál, mint máskor, de nemcsak, hogy nem előzi meg a többieket, hanem inkább elmarad. — Aljósa, hiszen te beteg vagy! — káltott rá Froszka. _ A szemed körül fekete, az arcod meg ég. Igaz is, Lyosenka! — unszolta Lyubava is. — Látszik, hogy beteg vagy. Eredj haza. menj orvoshoz. Alekszej. — Elmúlik... hárította el Éjszaka felébredt és nem tudta mindjárt hol van. — Köröskörül csillagok, a — Azt lehet... Nem nagy kerülő... Elindultak. Gyorsan úsztak a fellegek az alkonypír rózsás fényében. Nyugaton az erdő mögül egy sötét felhő széle látszott — olyan volt, mint egy busa medvefej. Majdnem mozdulatlanul függött az erdő fö- . lőtt, de hogy ott van, azt . érezni lehetett az erősödő ti szélben, a gyors lehűlésben, e — Végeznek-e vájjon az- asszonyok a rozzsal? — súg- ta rekedten Aljósa. — A ko- a raival... A szomszédból is e jöttek vetőmagot kérni belőtt j le... * | — Elvégzik ... Nincs avval *! olyan sok dolog. Matvejevics meghúzta a ! gycplöszárat. Az út a cserjés "’ felé fordult és eléjük tárult a j betakarításra kijelölt, beérett ‘ rozstábla, A rozsot már leka- szálták, de nem hordták el és l" a mező felén még kévékben sem kötötték, ott hevert szé- a ies hullámokban a szél mozit gáttá a sárga szárakat. Az P egész mező néptelen volt, egy !r lelket sem lehetett látni. _ Mi ez?... — szólt Al- j jósa és felegyenesedett a sze- lt! kéren. —• Hol vannak az asz- i szonyok? ' — Biztosan itt valahol... ! i a bokrokban ... Talán pihenIdj nek._! Matvejevics kiabált, ahogy y j a torkán kifért... 1. j — Hé, asszonyok! Hol vagy| tok ? Sztyese, Malánya! Ha- Í3 . ! hó! Sztyesa-a-a-a! )-; _ A-a-a-a! — felelt a g ! visszhang, aztán újból csend :g lett. •“l Se a bokorban, se a mezőn, ÍS! sehol senki. — Hová mehettek? — | mondta Aljósa, keservesen sí nyújtogatva. nyakát, hogy U íjgéjjelnézzen. — Hová, hová! — dühön- >- gött Matvejevics. — Holnap vásár. Eprészni vitte őket az ■ ördög! r- : e És Matvejevics nem téve- j-1 dett. Vagy két órával azelőtt ki! ment a mezőre Anfííza, Fino- 1°' ! \ U_; gén felesége. Sem 6, sem a lőj férje nem voltak kolhoztagok mi és naphosszat bogyókért járe- ták az erdőt. eE Az asszony, két teli kosár feketeribizkét vitt rúdon. '()• j a — A Kecskerét mögött ren- ... j geteg a feketeribizke. Csak úgy \ dől a kosárba, — mondotta Sztyepanidának. Máshol még nem érett, de ott tiszta fekete. Az éjjeli vonattal beutazom a városba. A piacon még ritkaság. Szép pénzt lehet kapni érte. Poljuhának a szivébe nyilait; néhány óra alatt ötven pohárnyit összegyűjtheti — tiszta haszon lenne. Nem lehet elszalasztani... Holnapra a gyerekek megtudják és egy szemig leszedik az egészet. De meg ez a fekete ribizke hétröl-hétre olcsóbb lesz. Ez mind pillanatok alatt villant át Poljűha elméjén, de hát egyedül nem hagyhatta ott a munkát. — Asszonyok, — mondotta, — szaladjunk el egy órára az erdöbe és a ribizkét Anfiszá- val beküldjük a piacra. A Bu- zükinék kislányát is elküldjük, hadd segítsenek Fiszá- nak az eladásnál. A rozsot meg holnap reggel takarítjuk be. Hajnalban felköltelek benneteket. Kinek ártunk vele ? Nem tudja meg senki. Egy éjszaka nem lesz semmi baja annak a rozsnak . .. Az asszonyok maguk kérték ugyan, hogy betakaríthassák a korai rozsot, de azért nem felejtették el, hogy az egy „idegen“ munkacsoport vetése. ‘ Senki sera talált ki- nevetnivalót azon, hogy reggelre halasszák a betakarítást, senki sem mondott ellent Poljuhának. így hagyták a rozsfőidet. Matvejevies még néhányszor jó nagyot ordított, dühében káromkodott is egy sort és tovább hajtatott. Aljósa megérintette a vállát: — De Pjotr Matvejevies... Hisz ez nem közönséges rozs, ez kísérleti minta. Minden kilogram fontos ... A pajtába... Tető alá kell vinni... Matvejevies visszanézett Aljósára, Neki magának is fájt a szive a mezőn kallódó rozs miatt. _ Talán menjünk vissza a faluba, asszonyokat hívunk. — De ki van most a faluban? Aki nem kaszál, az az állatokat legelteti. A falu üres. Amíg odaérünk meg összeszedjük őket, megered a zápor. Inkább ... — Igen, igen... de te kibírod Aljósa? — Hát hogyne, hiszen nem mindenem beteg ... Csak a torkom ... Matvejevies maga is egészséges ember volt és minden betegséget három gyógyszerrel gyógyított — fürdővel, pálinkával é3 munkával. — Jól van, *— egyezett bele, — egy óra alatt végzünk. Nekiálltak összegereblyézni a rozsot, fölrakták a taligára és hordták be a pajtába. A vén Mefodij, aki a pajta mellett lakott az örházban, segített nekik, de még így sem készültek el egy óra alatt. Alekszej alig állt a lábán. Zihált és köhögött, egészen elkékült fájdalmában. Az utolsó fuvart már esőben tették meg. Matvejevies kergette volna az őrházba Aljósát, de nem fogadott szót — sietni kellett. Az eső felfrissítette lázban égő fejét, kiszáradt ajkát és látszólag könnyebbséget hozott. Csak amikor már valóságos zivatar tört lti, Matvejevies akkor parancsolt rá ^Aljósára, hogy maradjon fedél alatt és őnélküle hordta be az utolsó fuvart. Aljósa nehezen lélekzett, nem ment be az őrházba, csak leült az eresz alá, a nedves boglya tövébe roskadt Mihelyt végétért a megfeszített munka, egyszerre elgyengülés sírni tudott volna, úgy fájt a szive az ü kísérleti rozs- niintájáért. Mennyi munkát és reményt adtak belé. Menynyire örültek szép sarjadásá- nak és most lám. itt hever az eresz alatt ledobálva, csak úgy, ahogy éppen lehetett, nedvesen. Láztól megzavart tudatában egy-egy pillanatig úgy rémlett neki, hogy nem a felnőtt Alekszej, hanem a kicsi Aljoska ül a kertben és zihálva zokog keserves bánatában. — Készen van! — hallotta egészen közelről Matvéjevi- cset és erre magához tért. Az arcáról csurgót*; a víz, szédült. ' „Mi van velem ? Nem vagyok én asszony. Jó, hogy a sötétben nem látni. Csak már a kórházban volnék. Bárcsak itt volna Léna, mindjárt jobb lenne!“ Aljósát Mefodij száraz ruhába bujtatta, betágargatták ponyvával, zsákokkal és Matvejevies tovább szekerezett vele. Részlet Nyikolajeva: „Az aratás cűnü legényéből. fény szinte szúrt, testében vékony jégtűk hatoltak. Megmozdult ée akkor a hátán szaladgáltak a tűk. Felemelte fejét __ a csillagok felszálltak. Látta. a holdfénnyel elöntött mezőt, maga alatt a friss szénát, megismerte Jasznyevet és Petrót, akik mellette aludtak. Feje lehanyatlott, a csillagok megint ráhullottak és vékony sugártűk szaladgáltak a testén. Reggel Matvejevics szekéren bevitte a faluba. A ház üres volt: Léna szabadságát a városban töltötte Valentyina a mezőn volt, Va- szilisza a nyájat legeltette. Aljósa Léna szobájába ment. A falnál keskeny ágy az asztalkán könyvek széf rendben, az ablakon hófehéi függöny — minden őrá emlékeztette. Üldögélt még egy kicsit Léna szobájában, aztán. el. vánszorgott az orvosi segély helyre. Kitünk, hogy a felesei már befejezte a délelőtti ren. delést és átment a szomszéc kolhozba oltani. Aljósa benézett Bortnyikovékhoz, hogy megtudakolja Sztyepanidától. hogyan halad a korai rozs be takarítása, de Sztyepanid; még nem jött vissza a mezőről. „Ügy látszik, sietnek, estif végezni akarnak vele. Én mej lám, nem bíztam bennük — gondolta bűnbánóan é hazament. Matvejevics néhány ón múlva eljött hozzá, akkor A1 jósa az ágyon ült és két ke zére támaszkodva nehezen zi hált. — Voltál a felcsernél, Lyo sa? — A felcser oltani ment. — Gyere elviszlek a kór házba! Még baj lehet bélöle — Megvárom az asszonyo kát... A korai rozstáblánk ról.. . — Ök biztosan késő esti; ottmaradnak, hogy elkészül jenek vele. Felhő jön az érd, mögül, ők most addig el nen mennek, hogy eső előtt be takarítsák. Nem érdeme várni. Gyerünk Aljósa, hog; minket utol ne érjen az es;: — Hát akkor menjünk ; rozstábla felé ... Megnézem..
