Gál Kelemen: Péterfi Dénes - Unitárius könyvtár 5. (Kolozsvár, 1925)

34

ez a mystikus fátyolozottsága nyilvánul meg a módban is, ahogyan a közélet teréről visszalépett s abban az elzárkózó életben, melyet halála napjáig élt.

Kiköltözött külvárosi kényelmes házába s hosszú évek múltak el, mig valamelyikünk láthatta. Ha fölkerestük, kedélyesen elbeszélgettünk, de öt érintő kérdések elöl mindig kitért. Előttem ma is titok még, hogy miért vonult ő minden látható ok és alkalom nélkül egyszerre, váratlanul nyugalomba. S e titkot nem fejti meg, még homályosabbá teszi „Emlékeinek“ befejező része: „Pünköst szent ünnepe volt, a hívek serege betölti a templomot... Jön az ének, felhangzik az ima és zendül a beszéd, hogy ünnepeljék az apostoli léleknek ünnepét, hogy fény és melegség sugározza be a templomnak ünneplő közönségét ... A szép pünkösti ünnepnek vége... s azzal a hárfa begyöngyölve ... anélkül, hogy arról ott szó lett volna, mert attól húrja repedt volna szét — búcsú nélkül, mert ha nem is beszélek ott, mindig ott vagyok, hogy ott beszéltem, mindig ott maradok, attól elválasztani nem tudnak“.

Péterfi Dénes testileg eltávozott körünkből. De az unitárius egyház jövőjére az volna a legbiztatóbb, ha az a tisztult keresztény vallás-bölcsészeti irány, melynek ö Martineau hű és megértő tanítványaként nálunk legnagyobb képviselője volt, öntudatosan iskolázott elmékben tovább tartana s lassanként unitárius magyar népünk egész tömegét,' mint erjesztő kovász, befogadására és vallására éretté tenné. Mert