Balázs Mihály (szerk.): Heltai Gáspár imádságos könyve (1570-1571) - Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai 5. (Kolozsvár, 2006)
Bevezető tanulmány
Bevezető tanulmány 47 Ez persze ismét csak túlzás, hiszen az elhivatottság bizonyosságára törekvő spiritualisztikus csoportok között fel-felbukkan az ilyen megfogalmazás, ám szempontunkból most az az érdekes, hogy - mint láthattuk - az imádságos könyvnek az olvasóhoz intézett ajánlásban Heltai olyanokkal folytat polémiát, akik szerint az imádkozás, az Isten kérésekkel való megkeresése az isteni mindenhatóság kétségbe vonását jelentené. Nagyon valószínű tehát, hogy az imádságoskönyv magyarra fordítójának a belső megvilágosodásra hivatkozó, az örökölt intézményes keretekbe beilleszkedni nem tudó spiritualisztikus csoporttal kellett küzdelmet vívnia, amelynek tagjai olyan nézeteket vallhatták, amilyeneket Pirnát Antal az említett levél gondos mérlegelése után kibányászott a vádaskodás és apológia torzító rétegei alól. Bár a levélben nincs szó a szentségekről, ennek a gondolatvilágnak az erdélyi és kolozsvári jelenléte lehet a magyarázat arra is, hogy az imádságos könyvben Heltai kerüli, hogy bármit mondania kelljen róluk. Azokban a közösségekben, amelyekben Gczmidele megfordult, a felnőttként elvégzett keresztelés volt a csatlakozás jegye, az úrvacsora esetében pedig az őskeresztény közös összejövetelek valamilyen imitációjára törekedtek. Ismeretes, hogy Dávid Ferenc környezetében e tekintetben is a lengyelek vezető csoportjainak radikalizmusát mérséklő tendenciákat figyelhetünk meg, de az is, hogy komoly viták voltak arról, elegendő-e annak kinyilvánítása, hogy a gyermekek megkeresztelése nem biblikus, s hogy milyen gyakorlatnak adjanak helyet. Ha tehát - talán Dávid Ferenc tollából - egy a gyermekkeresztelést minden eddiginél határozottabban elutasító magyar nyelvű mű is megjelenthetett (Könyvecske az igaz keresztyéni keresztségröl), akkor beszédesnek tekinthetjük Heltai hallgatását. Az imádkozásra kihegyezve ez az anabaptisztikus spiritualizmus nyilvánvalóan a kötött szövegek, a lelketlennek tartott, alkalomhoz, időhöz és helyhez kötött formulák elutasítását jelentette.
