Boros György (szerk.): A Magyar Unitárius Egyházi Főtanács 1924. évi november hó 9., 10. és 11-ik napjain Kolozsvárt tartott ülésének Jegyzőkönyve (Kolozsvár, 1925)

Jegyzőkönyv

6

koromra tekintettel nem remélhetem és nem Ígérhetem, hogy a szenátus előtt elmondjam sérelmeinket és feltárjam szivem keserűségét. Itt ragadom meg tehát az alkalmat, egyházunk legfőbb kormányzó és törvényhozó testületében, hogy kijelentsem a magam és egyházam nevében ország-világ nyilvánossága előtt az együtt szenvedő testvér csatlakozását ahhoz az objektiv, igaz, a helyzetet férfias bátorsággal feltáró parlamenti beszédhez, melyben a testvér református egyház érdemes püspöke, Nagy Károly barátom egyháza séi elmeit elmondotta. Adja a jó Isten, hogy megszivlelésre találjanak a parlamentben elhangzott szavai.

Némi reményünk abban van, hogy újabban román politikusok is mind többen akadnak, akik a miniszter urnák közoktatásügyi politikáját neip osztják, azt egyenesen elitélik. Nem régen egy füzet jelent meg szintén egy román politikustól, aki ebben bebizonyítja, hogy mily veszélyes ez a politika az állam konszolidálása szempontjából is s nem a békét, hanem az elkeseredést fokozza a kisebbségek kebelében. Lehetetlen, hogy az ilyen felszólalások és nyilatkozatok jobb beíátásra ne inditsák a közoktatásügyi miniszter urat is, vagy, mivel a kormányok sem örökkévalók, előbb-utóbb csak jö egy kormány, amely egy békésebb politikát inaugurál s a kisebbségek jogait a békeszerződés és párizsi egyezmények értelmében a nevelés és oktatás ügyében is elismeri. Mi várjuk ezt türelemmel, mint eddig is tettük és ne essünk kétségbe a jövő iránt, mert van isteni gondviselés, amelyről egyházunk történetkönyvét lapozva is meggyőződhetünk. Csak mi se dugjuk össze kezünket, még kevésbé fordítsuk azokat egymás ellen. A hagyományos egyetértést ne hagyjuk szétfoszlani, hanem tartsuk azt minden intézkedésünkben, minden cselekedetünkben, mint egy szent örökséget.

Azt mondám az imént, hogy ne dugjuk össze a kezünket Most hozzá teszem, hogy ne csak imára kulcsoljuk össze azokat, hanem nyúljunk a zsebünkbe és áldozzunk többet, mint eddig áldoztunk iskoláinkért s más egyházi célokra. Ne mondja senki, hogy nem telik. Hiszen igaz, hogy ezreket nem mindenki áldozhat, de áldozhat százakat, esetleg kevesebbet is, csak akarni kell. Lám egyházközségeinkben egyre-másra öntetik az uj harangokat az elrekvirált harangok helyett. Miután azoknak felszentelésére, amire rendesen meghívtak, személyesen néni mehettem élj főpásztori leveleimben nem mulasztottam el elismerésemet fejezni ki a híveknek, mert azok az uj harangok az ők áldozatkészségeiknek a tanubizo-