Boros György (szerk.): A Magyarországi Unitárius Egyházi Főtanács 1917. évi augusztus 26., 27. és 28. napjain Kolozsvárt tartott gyűlése Jegyzőkönyve (Kolozsvár, 1917)

Jegyzőkönyv

15

gébben ment mint most; nem volt elég kellő képesítéssel biró tanárunk — a tanuló a tanárral egymást kölcsönösen támogatva

— bírtak csak több előirt tantárgyon nagy nehezen előhaladni. Már akkor láttam és éreztem, ha azt akarjuk, hogy iskoláink szintje emelkedjék — nagy figyelmet kell fordítani a jó tanári karra és arra, hogy érettségi vizsgáink megfeleljenek a törvény kívánalmainak.

Azóta én — ha emlékezetem nem csal — az ideit kivéve

— mindig ott voltam érettségi vizsgáinkon és nagy érdeklődést mutattam a tanítás folyama iránt, úgy gondolom, hogy az által iskoláinkban a tanítás és nevelésügyére valamely csekély jótékony befolyással voltam is. Legalább egész lelkemmel azt kívántam elérni.

Ettől eltekintve arról is meg voltam győződve, hogy egyházunknak jövője a papság kezébe van letéve, a milyen az ő munkájuk, olyanná válik egyházunk belső élete és fejlődésének mikéntje : azért, ahol méltányos és lehető volt — mindig segítségükre siettünk — természetesen előbb mindig meg kellett vizsgálnunk mennyit bir meg egyházunk vagyoni ereje és ahoz kellett alkalmazkodnunk.

De nem folytatom, minden tevékenységemet megbírálják majd azok, kiknek a hivatásuk lesz, én csak azt mondhatom és ez megnyugtatja lelkiösmeretemet: a nekem adatott mód és tehetségek szerint mindent megtettem szeretett egyházam javára, tudva azt, hogy ezzel egyszersmind édes hazám a magyarság javára is különösen munkálok.

Jelenlegi egyházi életünk szomorú fejezetéhez jutottam, ahoz, hol nem rég elhunyt főgondnok-társam Fekete Gábor kir. tábl. Elnök v. b. titkos tanácsos Ö nagyméltósága halála által egyházunkat ért nagy veszteség felett kell igaz, őszinte, meleg fájdalmunkat kifejezni. Ha jellemezni akarjuk őt megtaláljuk benne a minden tekintetben kitűnő embert: Nagy tudás mellett szerénység, önbizalom, mely soha sem sértett senkit, érző szív, mely mindenki baján, nyomorúságán segíteni akart és tudott, ahol csak módjában volt, azon felül izzó honszeretet, mely a magyarság — a székelység védelmében lángoló szavakban tört ki ajakáról, melyért nagy királyi kitüntetés érinté homlokát, melynek ragyogását örömmel nézte mindenki, mert az érdemet látta abban megjutalmazva. Kicsiny sorsból emelkedett magas állásba, ottan egyszerűsége által nem feledkezett meg múltjáról — az igazi jellem — nagyság jelképe. Mindenkihez a legkisebbhez is volt barátságos biztató szava: azért minden ember szerette, mint főgondnok tiz évig szolgálta egyházát. Vallásos volt lelke sugalatát követve és ennek folyamányakép,