Boros György (szerk.): A Magyarországi Unitárius Egyházi Főtanács 1915. évi augusztus 29. és 30. napjain Kolozsvárt tartott gyűlése Jegyzőkönyve (Kolozsvár, 1915)
Jegyzőkönyv
29 még mennyire fognak nevekedni a számok mig a háborúnak vége lesz. De intézkedtem, hogy lelkészeink jegyezzék fel pontosan egyházközségeikben a további adatokat, hogy a mikor vége lesz, egy teljes kimutatást állíthassunk egybe s gondoskodjunk a haza védelmében részt vett híveink nevének az illető egyházközségben valamely módon megfelelő megörökitéséről. A mily bámulatos és lélekemelő harcoló katonáink s ezek között székelyeink vitézsége s halált megvető hősiessége, a melyekről már is legendák szólnak, éppen olyan páratlan nemzetünk áldozatkészsége a háború által támasztott szükségletek lehető kielégítésében is. Napról-napra mindnyájan kapjuk a felhívásokat külömböző címeken az adakozásra s hogy e tekintetben kicsiny egyházunk népességéhez képest aránylag ami híveink sem maradhatnak hátra más egyházak híveitől az adakozásban, erre nézve magam is szolgálhatok egy adattal. A magyar szent korona országainak Vörös Kereszt egyletében alakult „Rokkant katonákat gyámolitó és elhelyező hivatal“ felkérvén, hogy a háború első évében rokkanttá vált katonák javára gyűjtést rendeztessek minden templomunkban, én ezt az augusztus hó 8-án tartott istentisztelettel kapcsolatban készséggel el is rendeltem s oly eredménye lett, a mire számítani sem mertem s nem hiszem, hogy a Méltóságos és Főtisztelendő egyházi főtanács tagjait is, akik ismerik híveink legnagyobb részének szegénységét, a legnagyobb mértékben ne lepné meg az, hogy a gyűjtés eredménye a 6000 koronát meghaladja s még egy pár egyházközség nem küldötte be a persely-pénzt. Mily szép jele ez a hazaszeretetnek. Pedig hány utón adakoztak még híveink más címeken is ugyancsak a háború által támasztott szükségletekre?! Nem mulaszthatom el a magam részéről is ez áldozatkészségökért elismerésemet nyilvánítani híveinknek. Ugyancsak a háborúval kapcsolatban a m. kir. honvéd kerületi parancsnokság felhívására intézkedtem a harctérről visszatért és kórházakban levő beteg katonáinknak tartandó istentiszteletekről. És itt nem mellőzhetem hallgatással azt is, hogy sajnos, nekünk egy tábori lelkészünk sincs. A mozgósítással ugyan Pálffy Ferencz szabédi lelkészünk kineveztetett volt tábori lelkésznek s mint ilyen egy ideig itt Kolozsvárt volt szolgálatban. Innen aztán egy népfelkelő ezreddel Galíciába meneteltetett, a hol szintén tábori lelkészi szolgálatot teljesített. De egy szerencsétlen visszavonulás alkalmával leesvén, lábain egy nehéz szekér ment keresztül, ami azokat úgy összezúzta, hogy haza kellett jönnie s egy pár hónapig itt feküdt Kolozsvárt egy kórházban, mig lábai annyira gyógyultak, hogy járni tudott, de a további katonai szolgálatra alkalmatlannak találtatván, ez alól felmentetett s haza ment Szabódra, hol rendes lelkészi szolgálatát teljesiti. Miután azonban helyébe más nem ne-
