Csifó Salamon (szerk.): A Magyarországi Unitárius Egyház Főtanácsának 1906. évi novembert hó 4-5. napján Kolozsvárt tartott üléseiről szerkesztett Jegyzőkönyv (Kolozsvár, 1906)

Jegyzőkönyv

— 82 —

magasabb valláserkölcsi eszmét beszédébe s tárgyalhatta volna azokat bővebben is. Ezzel beszéde nem veszített volna értékéből, hanem még emelkedettebbé, tanulságosabbá és tartalmasabbá lett volna.

A 2. sz. „Legyen hát célod: Istennek dicsőség, magadnak munka“ jeligés beszédről alig hihető, hogy azt népszerű egyházi beszédek írásában jártas lelkész irta volna. A beszédben nincs egység; szétárad, mint a kiöntött Tisza az Alföldön. A tárgyalásnál szétszórt, olyan mint az árvíz, mely mindent magával söpör. Azt a benyomást teszi az olvasóra és hallgatóra, mintha írója mindazt, amit tud és az életből ismer, be akarta volna tenni e beszédbe. De így is eszméi nem kiforrottak, kifejezései nem tiszták, sok helyen valósággal érthetetlenek. Mondatai igen hosszúak. Irálya fölötte dagályos; mert még ott is, ahol egyszerűbb tud lenni, igy beszél : „önként nyílik a hála titkon nyíló ibolyája lelkűnknek leikéből.“ Ellenben, ha egy kissé nagyobb lélegzetet vesz, már ilyen mondatokban áradoz: „Szeretjük a jóltevőt, mert ez a szeretet épen isteni eredetünk felséges bélyege, s ha valaki még jóltevőjét sem tudná szeretni, arról teljes igazsággal mondhatjuk, hogy valóban még magamagát sem szereti, mivel a jóltevő éppen neki magának használt, és szeretetünkkel együtt hálánkat is kifejezzük, mivel az előbbi hasonlatot, hogy tovább fűzzem, valamint természetellenes csoda, ha a természet áldott testéből, a földből nem kalász, hanem nyomorúság, nem búza, hanem konkoly hajt és nő ki, hogy éltesse az élőket, akik a nyár forró hevében fogyasztják erejüket az élethezvalóért; szintúgy természet ellen való, ha a jóttevő munkája nyomán fakad a hálátlanság kárhozata.“ Gyártja a szavakat, de nem szerencsésen. Az eszmék közt hiányzik az összeköttetés, kapkod ide-oda. Ugyancsak szedje össze az eszét a hallgató s még az olvasó is, hogy megértse ezt a mondatot: „Mikor látjuk egy végtelen szellemnek, mintegy a chaoszból kicikázott gondolatát mindenfelől szemünkbe ragyogni, annak mintáját, mely a természet, anyagi és természet feletti formáit, melyek változhatatlanok ; — csodálva bámuljuk megnyilatkozó erejét, mely meg-