Nagy Lajos (szerk.): A Magyarországi Unitárius Egyház Főtanácsának 1904. évi október hó 30-31-én Kolozsvárt tartott üléseiről szerkesztett Jegyzőkönyv (Kolozsvár, 1904)

Jegyzőkönyv

— 4 —

Nem megyek messze vissza a múltba, pedig ez reám nézve, aki ide s tova 50 év óta állok gyenge erőmmel és tehetségemmel szeretett egyházunk szolgálatában, nagyon csábitó lenne arra nézve, hogy kimutassam, minő különbség van egyházunk mostani és 50 év előtti állapota között. De, amint mondám, ide nem megyek vissza. Csak a legközelebbi évekre hivatkozom. Avagy kollégiumunknak e szép és jól berendezett épülete, a melyet közelebbről a vallás- és közoktatásügyi Minister ur is meglátogatván, a felett legnagyobb elismerését nyilvánította, tanárainknak a múlthoz képest minden esetre tisztességes helyzete, valamint lelkészeinknek is a súlyos anyagi gondokkal szemben némileg kedvezőbbé, legalább türhetőbbé vált állapota és sorsa; az a tény, hogy múlt évi főtanácsunk óta is több egyházközségünk romladozó temploma helyett részint újat építtethetett, részint nagy költséggel kijavíttathatta s e czélra a rendelkezésünkre álló alapokból évről-évre több segélyt nyújthatunk; legközelebbről sz.-kereszturi gymnásiumunknál a 6-ik osztály felállítása — mindezek nem örvendetes és lélekemelő mozzanatai-e a mi kicsiny egyházunk fejlődésének és haladásának?

De nemcsak az anyagi, hanem a szellemi téren való haladásunk sem vonható kétségbe. Értem ez alatt különösen vallásunknak, hitnézeteinknek mind szélesebb és szélesebb körre való kiterjedését. Mert igaz ugyan, hogy ma is vannak, akik az unitárizmussal nem nagyon rokonszenveznek s igy nem is szerethetik, de másfelől az is igaz, hogy hova tovább mind többen foglalkoznak vele s akadnak olyanok is, akik egyházunkon kívül is annak szivükben nemcsak helyet adnak; de szószólói is lesznek. Aki nemcsak hazánknak, hanem a külföldnek egyházi irodalmát is figyelemmel kiséri, példát eleget fog erre találni

Valóban hálátlanok lennénk az isteni Gondviselés iránt, ha nem ismernők el jóságát és kegyelmét egyházunk iránt; ha nem tudnánk örvendeni annak fejlődésében és haladásában s ez egyszersmind nem lelkesítene a további munkálkodásra. Mert a miket mondék, nem azért mondottam, hogy azzal magunknak tetszelegjünk vagy éppen dicsekedjünk,