Péter Lajos (szerk.): A székelykeresztúri unitárius báró Orbán Balázs gimnázium 150 éves emlékünnepe. 150 év emléke. Az 1943. június 5-iki véndiáktalálkozó és a június 6-iki emlékünnep alkalmával elmondott beszédek, költemények és elbeszélések (Kolozsvár, 1944)
I. Véndiákestély
32 Telt az idő, küszöböl* volt már a szünidő. Misi nagyjában elkészült a pénzügyi művelet tervével. Velem egyelőre annyit közölt: ő majd kisüti, hol kell a pénzzel próbálkozni, én pedig végrehajtom az ő gondolatát. Ránk köszöntött a szünidő. Másnap jöttek utánunk a nyikómenti szekerek, volt időnk a próbatételre. Misi megtette az utolsó simításokat. Ezek között legfontosabb volt, hogy kenyérbéllel betömte a lyukat s ezüstszínű festékkel színezte be a tömést. A művelet kitűnően sikerült, színre, szemre tökéletesen helyreállott húszkrajcárosunk épsége. Most aztán föl a nagy próbára! A terv úgy szólt, hogy először Jakabos Péter bácsinál kíséreljük meg a szerencsét. Benkő Misi itt számított legbizonyosabb sikerre. Jakabos bácsinak ugyanis sötét, kicsi boltja volt a Vasút-utcát>an, a világosság csak az üveges ajtón át sütött be hozzája. Ütközben kezet adtunk egymásnak, hogy hűségesen járunk el föltett célunkban. A bolt előtt Misi megadta utolsó utasításait. — A pénzt csak a legvégső pillanatban add át a boltosnak, ne legyen ideje hosszasan nézegetni! Beléptem a boltba. Jakabos bácsi hajlotthátú, ősz ember volt, drótnyelű pápaszemet viselt. No, kis fiam, mi jót akarsz vásárolni? — fogadott nagy nyájassággal. — Kettőre cukrot! — mondottam. Több fiókot húzogatott ki s mindenikből vetett nehány szem cukrot az összecsavart papirosba. Közben nagyon barátságosan szólogatott hozzám, örült, mikor megmondtam, hogy a kollégiumba járok, megkérdezte, hovávaló vagyok, élnek-e szüleim, vannak-e testvéreim, mikor indulok haza szünidőre? — Ebből a cukorból a testvéreidnek is juttatni akarsz, nem igaz? — kérdezte. — Juttatni akarok! — No, ha te olyan jó fiú vagy, akkor megszerzem nehány darabbal! — nyúlt bele ujjbeggyel egy fiókba. A csomagocskát a kezében tartotta s tovább érdeklődött. Jóbeszédes ember volt. — Jól van, a cukorral megörvendezteted a testvéreidet, de hát a szüleidnek viszel-e valami örömet? Jó-e a bizonyítványod, he? — mosolygott: rám. — Azt hiszem elég jó! — Nem mutatnád meg? Nagyon szeretem ám a jó kis diákokat. No, hadd lássuk! A bizonyítványt kivettem kabátom zsebéből s átnyújtottam az öregnek. Megigazította pápaszemét s hangosan olvasni kezdte az
