Fodor S. Sándor et al.: A székelykeresztúri Orbán Balázs - volt unitárius - gimnázium 200 éves története (Kolozsvár, 1993)
VIII. Nevezetes évfordulók, ünnepélyek az iskola életében
értékes indítványa egymillió lejes véndiák-alapítvány létesítésére. „Ifjú emlékeink mellett legyünk komoly férfiak, s ne csak beszéljünk, de tudjunk cselekedni is. Csak ezer olyan tagot kell toboroznunk, aki 1000—1000 lejt összead és együtt lesz a millió” — idézi ugyancsak a Véndiák-Albumban szerkesztője az indítványozót. Petru Po§toiu véndiák adja a mozgósító példát: „Ne tanakodjunk, adjuk meg az 1000 lejt” és elsőnek fizet. Utána Kovács Miklós székely gazda viszi az asztalhoz a maga 1000 lejét. Példáját számos székely gazda követi. Az adakozók közül az elsők közt dr. Ferenczy Géza főgondnok, Inczeffy Albert gyógyszerész, Csiki Gábor, dr. Demeter Lőrincz tekintélyes összegeket adományoznak a Véndiák-alapítványba (VI. fejezet). Az alap gyarapítására felhívják a tanügy barátok, eklézsiák, egyesületek hozzájárulását is. Karres János malomtulajdonos 10 évig 5—5 mázsa búzát ajánlott fel. Barabás Lajos tanár 10 000 lejes alapítványt létesít, hasonlóképpen a siménfalvi Hitelszövetkezet. Ugyancsak jelentős a nagyajtai Péterffy család alapítványa, a dicsőszentmártoni unitárius egyházé — és még sok hasonló adakozásra került sor. A hívó szavakra sokan eljöttek a diákok közül, de ez sem mindenkinek adatott meg. Ók csak lélekben voltak ott az ünneplőkkel. íme nehány sor Lőrinczy László clevelandi unitárius lelkész Amerikából küldött üdvözletéből: „Eljött hozzám is a híradás. Fakó papíron azok a meleg sorok. Diákéveim legédesebb emlékei rajzottak elő, életem legkedvesebb alakjai emelkedtek ki a sorok közül. Könnyeimen keresztül láttam azt is, amit nem is olyan régen odahagytam és amit itt azóta hiába keresek. Oh, mert olyan más világ ez, mint a mi kis, szép, szomorú világunk (...) Möst itt távol érzem igazán, mit ér az a szellem, melyet ott, azon a földön, abban az iskolában, abban a papiházban, ott lenn az Alszegen ... Keresztúron... Erdélyben szívtam a lelkembe (...) Oh, hogy szeretnék ott lenni, hogy megköszönjem e drága kincseket mindazoknak, akik adták. Apámnak, Anyámnak, jó Tanáraimnak, Diákpajtásaimnak. A templomnak, az iskolának, az ősi falaknak — az új falaknak; a csendes, árnyas kertnek, a nagy játszótérnek, a Küküllöpartnak, a Sóskútoldalnak (...) Nem mehetek. Közöttünk 3000 mérföldes tenger (...) de lelkemet felültetem egy hazaszálló felhőre, vagy a göncölszekérre, s elküldöm, mondja el hálás szeretetem könnyes köszönetét mindazoknak — embereknek és hegyeknek — kik életem legdrágább kincseit adták (...) A szeretet melegítse össze azt a sok szívet, mely azok közé a drága falak közé öss. igyűl. Emlékezzetek szeretettel azokra is, akiket a sors távol tart...””« A gimnázium híres véndiákja, Gyallay Domokos így méltatja a Véndiáktalálkozót és az igazgatóság szervező tevékenységét a Magyar Népben: „A székely nép erkölcsi erejéről gyönyörű bizonyságot láttam májusi utamon. Mint véndiák részt vettem azon az ünnepélyen, melyet az unitárius gimnázium növendékei rendeztek Székelykeresztúron. Az ünnepségek fényes keretek között folytak le. Lelkes kitűnő iskolai igazgatóság intézte az ünnepségek folyását, olyan emberek, akik tisztában vannak a ma és holnap fogalmaival. Nagyszámú közönség gyűlt össze a közeli és távoli országrészekről, tanulásuk után élő emberek és székelygazdák, akik az iskola néhány osztályának elvégzése után visszatértek az ősi rögre. Az ünnepségek külső fényén, a múltbavaló visszaemlékezésen felül, olyan eseményeknek voltam tanúja, amelyek a jövendőbe vetett hitemet erősítették meg. Az értekezlet kimondta, hogy nem beszélni, hanem cselekedni és áldozni kell az Alma Mater megsegítésére, tekintélyes alapítványt kell összehozni. Szorongva vártam, mit fognak cselekedni, hogyan fognak viselkedni a harisnyás székelyek, megszólal-e az ők szíve is az öreg édesanya bajainak láttára? Megmozdultak mint a legendabeli erdő és többé nem volt kétségem afelöl, hogy az ügy győzedelmeskedni fog, a szükséges összeg rövidesen együtt lesz. Székelyföld drága kincsesbányája a magyar áldozatkészségnek! Boldog vagyok, hogy a tavaszi reménységek nyitása idején megfordulhattam bérceid között.” A felhívás az adományozásra nagy visszhangra talált az eklézsiák és világiak sorában egyaránt, a régi alapítványok növelése mellett újak jelentkeztek, melyhez maguk a tanárok 116 116 Uo. 44-45. 114
